Hetek XI. évfolyam, 39. szám, 2007. szeptember 28.

Egzotikus távol-keleti és vadnyugati helyszíneivel, hatalmas bab- és omlettadagjaival, csattanós, vértelen pofonjaival és az azt követő fogköpködésekkel Bud Spencer önálló stílust teremtett a mozilátogatók generációinak legnagyobb örömére. A tehetségben éppen nem szűkölködő, bátran mondhatjuk: polihisztor egyéb oldalait azonban csak kevesen ismerik.

Bud Spencer, eredeti nevén Carlo Pedersoli 1929. október 31-én, hat kilóval született Nápolyban. Elég jó tempóban végezte tanulmányait: ötévesen volt első osztályos, ötödik osztályból került a gimnáziumba, s tizenhat évesen már a római egyetem vegyészkarán tanult. A textilmérnöki diploma és négy nyelvismeret mellé begyűjtött még egy jogi diplomát is.
A luxuskörülményeket megelégelve elrepült két és fél évre autóutat építeni a venezuelai őserdőbe. „Kezdetben valóságos sokként ért ez a helyzet. Éjjelenként sírtam, mert annyira más volt minden ahhoz képest, amit addig tapasztaltam. Ekkor kezdtem megérteni önmagam. Olyan kérdéseket tettem fel magamnak, amikkel nem sokan néznek szembe. Ki vagyok valójában? Ki voltam eddig? Nagyon fontos ezekre választ kapni. Mindenkinek el kellene jutnia erre a pontra” - emlékezik vissza az embert próbáló évekre a későbbi sztár. Még Rómában ismerkedett meg Maria Amatóval, - későbbi feleségével -, akivel folyamatosan levelezett, míg haza nem utazott, hogy elvigye magával Venezuelába.
1950-ben a százméteres gyorsúszás bajnoka lett, majd ugyanebben az évben az olasz vízilabda-válogatottal Európa-bajnoki címet nyert, amihez két évvel később egy olimpiai ezüstöt is begyűjtött. 1956-ban, a melbourne-i olimpia után vonult vissza, utolsó mérkőzését pedig épp Budapesten játszotta. Mivel filmes karrierje ez idő tájt kezdődött, arra kérte a magyar válogatott tagjait, hogy óvják meg az arcát. A mieink belementek a dologba, feltéve, ha az esti vacsorán elénekel nekik egy dalt. A meccs során persze számtalanszor megtréfálták, úgy téve, mintha be akarnának húzni neki egyet. Válogatottunk végül hét háromra nyert, Bud pedig ép arccal fakadhatott dalra.
Színészkarrierje 1950-ben kezdődött: a Rómában forgatott Oscar-díjas Quo vadis című filmben alakított római őrt. Csihi-puhi filmjeit azonban csak a hatvanas évek végén kezdte el forgatni. Mivel neve túlságosan a sporthoz kötődött, kedvenc sörmárkája és hollywoodi színésze után Bud Spencerré változott. Legkedveltebb filmjeiben partnerével, Terence Hill-lel verte laposra huszonhárom centi átmérőjű öklével a gengsztereket.
A vissza-visszatérő alapötlet szerint, amint a mosolygós, szőke öcsi feltűnik, oda a magányos hős Buddy nyugalma…
Faragatlan, gyakran priuszos előéletű, ám mégis vajszívű karakterei mindig egy nemes ügy mellé állítják, legyen akár szó a sport tisztaságáról (Bombajó bokszoló), az állatvilág természetes élőhelyének megőrzéséről (Én a vízilovakkal vagyok) vagy a vallási kisebbségek jogvédelméről (Az ördög jobb és bal keze). „Filmjeimben nem öltem, csak pofoztam, és mindig a mások, valamint a magam védelmében. Megvédtem a gyengét az erőssel szemben, és az egész bő humorral volt átitatva. A karakterem lényege az volt, hogy mindig egy kicsit kevésbé legyek okos, mint a közönség. Így mindenki ki tudta számítani, mit csinálok legközelebb” - nyilatkozta a hagymás babot kereskedelmi mennyiségben fogyasztó bunyós.

Nem is csoda hát, ha a hazai bunyós filmek karakterei is, Ötvös Csöpi és Kardos doktor megszületése egy római forgatáshoz köthetők, amikor is a magyar hangját kölcsönző Bujtor István személyesen találkozott Bud Spencerrel. A beszélgetés során megemlítette, mennyire jópofa őt szinkronizálni, és milyen jó volna ilyesmiket filmezni is… Erre Bud önzetlenül elárulta a siker receptjét: semmi más nem kell hozzá, csak egy jó sztori, egy jó helyszín, egy kisgyerek, vér nélküli pofonok és egy tuti happy end.
Apropó kisgyerek… a Piedone sorozatban megismert Bodo és Yoko alakjai mellett természetesen három saját gyermekkel és öt unokával is büszkélkedhet. Nem is csoda, ha egy gyermekruhára szakosodott textilgyár boldog tulajdonosa is egyben, ahol - ki gondolta volna - saját maga tervezi a kis „bambinók” ruháit!
Idős korára jól menő vállalkozásokat futtatott fel Olaszországban: légitaxikat üzemeltet, és Bud Food néven gyorsétterem-hálózatot működtet, amelyben kizárólag olasz ételeket kínál. Hatvankét évesen, Christina lányával beiratkozott az egyetemre, ahol szociológiát hallgattak.
Hetvenöt évesen a Forza Italia színeiben elindult az olasz fővárost övező tartomány, Lazio önkormányzati választási listáján, ahol Francesco Storace kormányzó oldalán jelent meg a jobboldali pártszövetség reklámfilmjében.
Barátai szerint Budnak van egy páratlan tulajdonsága: a pénz nem változtatta meg, s a leforgatott száz film ellenére a sztárokra jellemző hisztériákat hírből sem ismeri. Ha Rómában megállítják az utcán, mint bármelyik egyszerű olasz, barátságosan elbeszélget az ismeretlennel. Számos visszatérő mellékszereplő köszönheti neki ismertségét, gondoljunk csak az ősz hajú, fogköpködős Riccardo Pizzutira, a „bunkó Bugsy”-t játszó Claudio Ruffinire vagy a WBF bokszbajnok Joe Bugnerre, azaz Bugner Józsefre. Filmjei jóvoltából számos ez idáig a világon ismeretlen olasz zeneszerző dalai deríthették jókedvre a mozilátogató közönséget, mint például Guido és Maurizio de Angelis (Banana Joe), Carmelo és Michelangelo La Bianda (Kincs, ami nincs), Walter Rizzati (Én a vízilovakkal vagyok) vagy Franco Micalizzi (Nyomás utána). Bud Spencer maga is kiválóan énekel, gitározik, amiből néhány moziban ízelítőt is kaphattunk (Akit Bulldózernek hívtak).
Felesége, Maria asszony egy alkalommal elárulta róla, hogy egyre gyakrabban látja őt lefekvés előtt forgatni az evangéliumot: „Öreg korára nagyon megérintette őt Jézus élete és tanításai.” És hogy mégis hogyan vélekedik az öregségről maga Bud? „Harmincévesnek érzem magam, csak éppen közel nyolcvannak vagyok maszkírozva. És ezen már nem lehet változtatni…”