Grüll Tibor
A kövek kiáltanak
Újabb régészeti bizonyítékok a Biblia mellett

Az elmúlt hetekben számos újdonsággal lepte meg a régészet a Biblia olvasóit és általában a zsidó történelem iránt érdeklődőket. Izraeli kutatók megtalálták a „tejjel-mézzel folyó” föld első történeti bizonyítékát; egy az izraelita honfoglaláskor lerombolt hatalmas város nyomait a Genázáreti-tó mellett; az újbabilóni birodalom egyik fontos főtisztviselőjének nevét, aki Jeremiás könyvében is szerepel; valamint egy menekülőalagutat (képünkön) Jeruzsálemben, amely a Siloám tavát kötötte össze a Templom-heggyel.

A „tejjel és mézzel folyó föld” a Bibliában annak a Kanaánnak állandó jelzője, amelynek birtokba vételét maga az Örökkévaló ígérte meg Izrael fiainak: „Ti örökölni fogjátok az ő földjüket, mert én nektek adom azt örökségül, azt a tejjel és mézzel folyó földet”. Az 1997 óta kutatott Tel Rehovban a nyár végén Amihai Mazar, a jeruzsálemi Héber Egyetem régészprofesszora által vezetett ásatásokon kerültek elő méhkaptárak. Az ókori méhészetre utaló régészeti leletek eddig csak a hellenisztikus korból kerültek elő, a mostani kaptárak korát a szakértők - a bennük talált szerves anyagok C14-es (szénizotópos) vizsgálata alapján - az egységes királyság korára, az i. e. 10. század végére, 9. század elejére teszik. A Tel Rehov-i méhészetben eddig három sorban elrendezett közel harminc jó állapotban lévő kaptár került elő, míg az adott területen a teljes számukat százra teszik. A 80 cm magas és 40 cm átmérőjű kaptárakat agyaggal tapasztott szalmából készítették. Egy-egy kaptárban három lép lehetett. A helyszínt felkereső méhész szakemberek szerint a Tel Rehov helyén álló ókori településen évente összesen mintegy 500 kg mézet állíthattak elő. A helyszínen kultikus tárgyakat, például mezítelen istennőszobrokkal ellátott négyszarvú oltárokat is találtak, ami a bálványimádó kanaánita kultuszok továbbélésére utal a Bét-Seántól délre fekvő városban. A helyszínen egy „Nimsinek” felirattal ellátott korsófület is találtak. Ez a név Jéhu nagyapjáé volt, és a területen másutt is előfordult már régészeti leleteken. Elképzelhető tehát, hogy Jéhu családja a Bét-Seán-völgyből származhatott. A kutatók többsége mindeddig úgy vélte, hogy a héber Bibliában több mint félszázszor előforduló méz a datolyából és fügéből kinyerhető mézre vonatkozik, mert a Szentírásban nem találunk utalást a méhészetre. A mostani felfedezés arra látszik utalni, hogy a lépesméz előállítása a honfoglalás után is tovább folytatódott Izrael földjén.

„Égig megerősített városok”

A bibliai történetek hitelességének ellenzői eddig is sokat hivatkoztak arra, hogy az izraelita honfoglalás hitelességét alapjában kérdőjelezi meg az úgynevezett „hiányzó késő bronzkor” elmélet. Eszerint egyszerűen hiányoznak azok az „égig megerősített” kanaáni városok, amelyekre példának okáért az izraelita kémek hivatkoztak: „erős az a nép, amely lakja azt a földet, és a városok erősítve vannak, és felette nagyok”. Ennek az elméletnek a tarthatatlanságát már korábban is felvetették, de most egy nemzetközi kutatócsoport Kinneret városa mellett egy tíz hektárnyi területen fekvő, kb. 2500 ember által lakott - ebben az időszakban hatalmasnak számító! - város maradványait tárták fel. A települést jól megtervezték: az utcákról a csapadékvizet a Genázáreti-tóba vezették, s a városfal vastagsága meghaladta a tizenkét métert! A régészek egy pékség maradványait is megtalálták. Az ásatásvezető Wolfgang Zwickel szerint a várost az i. e. 10. században egy földrengés, majd az azt követő tűzvész pusztította el, s ezután több mint száz éven át lakatlan maradt. Akár a késő bronzkori kanaániták, akár a vaskorban betelepülő izraeliták lakták a várost, ilyen méretű település Jeruzsálemen, Hacóron és Megiddón kívül eddig nem volt ismert. Az egyelőre ismeretlen nevű városról szerzett információink tovább bővülnek majd, mivel az ásatásokat finn, svájci és német tudósok bevonásával további hat évre meghosszabbítják.

Nabukodonozor főeunuchja

Az Első Templom lerombolásához (i. e. 587/6) vezető eseményekről Jeremiás könyve nyújtja a legizgalmasabb és legpontosabb tájékoztatást. A próféta könyvében szereplő személyekkel és történésekkel összekapcsolható régészeti leletek már eddig is szép számban kerültek elő Jeruzsálemből. II. Nabukodonozor újbabilóni uralkodó Jeruzsálem elleni hadjáratairól pedig ékírásos források is tudósítottak. Mégis szenzációsnak számít Michael Jursának, a bécsi egyetem kutatójának bejelentése, aki a British Museum mintegy 130 ezer darabból álló ékírásos táblagyűjteményében a múlt héten bukkant rá egy kis szövegre, amelyben Nabukodonozor főeunuchjának, Nabu-sarruszu-ukinnak neve szerepel. Jeremiás könyvének 39. fejezete így kezdődik a revideált Károli-fordításban: „Sedékiásnak, a Júda királyának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban eljött Nabukodonozor, a babiloni király és egész serege Jeruzsálem ellen, és megszállták azt. Sedékiás tizenegyedik esztendejében, a negyedik hónapban, a hónap kilenczedikén ledőlt a város [kőfala]; és bementek a babiloni király fejedelmei mind, és leültek a középső kapuban: Nergál-Sarézer, Samegár-Nebó, Sársekim, Rabsáris, Nergál-Sarézer, Rabmág és mind a többi fejedelmei a babiloni királynak.” Az aprócska tábla a felsorolásban dőlt betűvel jelzett főeunuch fizetési bizonylata, aki i. e. 595-ben, Nabukodonozor tizedik évében másfél mina (0,75 kg) aranyat kapott a kincstártól. A most felfedezett babilóni tisztségviselőnév ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a Károli-fordításban szereplő nevek félrevezetőek. Az eredetiben ugyanis nem hat, hanem csak három személy szerepelt: „Nergal-Sarézer, a számgár; Nébó-Sársekim, a rabszárisz; és Nergál-Sarézer, a rabmág”, a dőlttel szedett babilóni szavak ugyanis tisztségeket jelentenek.

Menekülőalagút Jeruzsálemben

Előre látható volt, hogy Dávid városának feltárása újabb és újabb meglepetéseket tartogat a régészek számára. Izraeli régészek vasárnap jelentették be, hogy rábukkantak a Második Templom pusztulásának egyik legdrámaibb helyszínére, arra a föld alatti alagútra, amelyen át a zsidók a Templomhegyről a római katonák elől menekültek i. sz. 70-ben. Az eredetileg vízelvezetőnek épült, egy-másfél méter széles és helyenként három méter magas csatorna a város főutcája alatt húzódott. Eddig mintegy száz méternyi szakaszt tártak fel belőle, de a régészek szerint annak teljes hossza akár az egy kilométert is elérheti, hiszen kb. ennyi a távolság a Templomhegy teteje és a Dávid városának alján fekvő Siloám tava között. Az alagutat a benne talált pénzérmék és cserépedények alapján búvóhelynek használták az első zsidó háborúban (i. sz. 66-73/74). Flavius Josephus, a háború történésze szerint hasonló csatornák és alagutak egész Jeruzsálemet behálózták, s azokban több tízezren húzódtak meg a római katonák elől.
(A szerző történész)