Vissza a tartalomjegyzékhez

Sebestyén István
Aki felfedezte Szávay Ágnest
Idealista és sikeres üzletember

„Adj, hogy kaphass” - ez a vezérelve a magát idealista vállalkozónak tituláló Szabó Antalnak. Nevéhez nem csak a tavaly és idén is Magyar Termék-díjas, a multik között tekintélyes második helyet kivívó festékgyártó üzem, a Poli-Farbe kötődik. Közre-működött Szávay Ágnes felfedezésében is, akit elejétől fogva támogatott. Azt mondja, a befektetés most kezd beérni: a szimpatikus tenisze-zőnő egy egész országnak okoz örömet játékával.


Fotó: Sebestyén István

Hogyan fedezte fel Szávay Ágit?
- Ági hatéves volt, amikor először lejött anyukájával a soltvadkerti teniszpályára. Alig volt még ütő a kezében, de már a felnőttek számára is egészen jó partner volt. Ismertük egymást, úgyhogy én is rendszeresen játszottam vele - egészen tizenkettő-tizenhárom éves koráig, amikor a tudását tekintve elzúgott mellettem, mint a gyorsvonat. Talán nyolcéves lehetett, amikor a fia-immal is leállt játszani, akik néhány évvel idősebbek voltak nála, és versenyszerűen teniszeztek. Elverte őket. Mondtam a gyerekek kecskeméti edzőjének, Ujhidy Zoltánnak, hogy van Vadkerten egy kislány, aki ragyogóan játszik, látnia kellene. Ő is úgy ítélte meg, hogy tehetséges, elkezdett vele foglalkozni.
A kezdet nem volt könnyű: hetente többször át kellett járniuk Kecskemétre edzésre, aztán ott voltak a versenyek. Az utazásait akkoriban én finanszíroztam, és a mai napig támogatjuk őt.
Úgy is mondhatnánk: bejött…
- Nagyon féltettem Ágit az elmúlt hetekben, amikor komoly sikereket ért el. Gyermekkorában egy természetes, jóindulatú kislányt ismertem meg benne, attól tartottam, hogy megváltozik. Szomorú, amikor egy fiatal élsportoló túlértékeli magát, és nem nyilvánul meg benne a hála semmilyen nyoma. A US Open utáni sajtótájékoztatóján boldogan tapasztaltam, hogy Ági nem változott.
Örülök, hogy a sikerében részes lehettem, de igazán jól az esett, hogy olyan embereket ültetett le a tévék elé a jelleme, a játéktudása, akik életükben nem néztek végig egy teniszmeccset. Az ország szinte kéz a kézben drukkolt ennek a kislánynak. Mi, magyarok nagyon ki vagyunk éhezve a sikerre, az örömre, és Ági nagyon sokunknak adott ebből.
A befektetés tehát megtérült. Az ő története is jó példa arra, hogy előbb adnunk kell, hogy kaphassunk. Ez az elv az élet minden területén működik.
Ezt hogy érti?
- A vállalkozók között sok olyannal találkoztam, akit a munkájában a szerzés motivált. Nekem legyen meg ez, legyen meg az: nagyobb ház, kacsalábon forgó nyaraló, drága autó, jacht és így tovább. Ezek jó dolgok, és meg is érdemli, aki megdolgozott érte, de ha valakit csak ez éltet, az nem sok jót szül. Meggyőződésem, hogy az az ősi elv vezet sikerre, hogy adj, hogy kaphass. Egész eddigi gazdasági és magánéleti tapasztalataimból ezt tudom kiolvasni. Ha azért dolgozunk, hogy adhassunk, az mindig rendkívül gyümölcsözően hat az üzletmenetre.
Szépen hangzik, amit mond, de mit jelent?
- Azt a vakolatot, amellyel most a Magyar Termék Nagydíjat megnyertük, azzal a céllal fejlesztettük ki, hogy a vevőinknek adjunk kicsit többet, kevesebbért. Vagyis a jó ár-érték arány volt a cél. Ugyanez a helyzet a mintegy százhetven kollégámmal is: szeretnék nekik és a családjuknak kiszámítható jövőt, megélhetést biztosítani. Sőt, mi több: vallom, hogy az államnak is meg kell adni, ami jár, többek között azért, hogy a szociális hálót ki tudja építeni. Add meg az Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a császáré. Ezek az elvek örökérvényűek.
Attól tartok, ezzel a felfogással a kisebbséghez tartozik…
- A rendszerváltás óta sok olyan céget láttam - most csak a festékgyártásról beszélek -, amelyek ezt az elvet felrúgták. Bár közrejátszhattak más okok is, mindenesetre érdekes, hogy ezeknek a vállalatoknak a többsége mára eltűnt, a piacuk jelentős része pedig hozzánk került.
Még valami: ha politikusaink ezzel az örökérvényű elvvel vezetnék az országot, a döntéshozók bele tudnák magukat érezni mások helyzetébe, akkor ma már máshol tartanánk.
Az ön esetében miből táplálkozik ez a látásmód?
- Nagyrészt tapasztalatból. A kilencvenes években a gazdaságban ordas törvények uralkodtak, tele voltunk ordasokkal - ma is van még belőlük, de kevesebb. Sokat kellett küzdenünk. Nemegyszer volt, hogy magamba roskadva gondolkoztam, hogy tudok másnap fizetést adni az embereimnek. Azt figyeltem meg, hogy amikor mások gondjai lettek az én gondjaim, mindig jött a megoldás. Boldog vagyok, hogy az elmúlt tizenhét évben sosem volt olyan, hogy hónap tizedikén ne tudtuk volna kifizetni a béreket és a szükséges közterheket. Amikor láttam ezt a morális támogatást, hátszelet az életemben, egyszer csak azon kaptam magam, hogy idealista vállalkozó vagyok.
Mit tesz abban az esetben, ha egy multinacionális üzletlánc illetékese azt mondja, csak akkor kerülhet a polcon szemmagasságba a terméke, ha elég vastag borítékot ad neki?
- Mi nem adunk borítékot. Ez elvi kérdés.
Gondolom igény azért lenne rá…
- Persze. Egyébként legtöbbször jól fizetett alkalmazottakkal állunk szemben, akik jelentős mértékben lojálisak a munkaadójukhoz, ebből fakadóan borítékról ritkán esik szó. A premizálásért inkább más jellegű juttatásokat várnak el, például egy egzotikus utat két személyre. Előfordul persze az is, hogy egy svájci bankszámlaszámot jelölnek meg. Egy osztrák konkurens cég vezetője mondta nekem, hogy ő egy százalékot fizet egy nagyon komoly nemzetközi üzlethálózat beszerzési igazgatójának. Ugyanakkor az ilyen jelenségek ma már ritkábbak, ráadásul a festékszakma, ahogy látom, más területekhez viszonyítva korrektnek mondható.
Nem származnak komoly hátrányok ebből a merevnek tűnő hozzáállásból?
- Ez előfordulhat. Egy multinacionális üzlethálózatnak hosszú időn keresztül nagyon komoly mennyiséget, négy és félezer tonna árut szállítottunk évente. Ennek ellenére alig voltak felhasználói reklamációk, ráadásul egynapos szállítási határidőt vállaltunk. Kilenc számjegyű forgalmat bonyolított az üzletlánc a termékeinkből. Mégis, egyik napról a másikra, egy mindössze nyolcszázezer forinttal kedvezőbb árajánlatot benyújtó osztrák-szlovák konzorciumnak adták a beszállítás lehetőségét. A cég tizenkét napra szállít, és minőségi reklamációik vannak.
A korrupciót persze nem tudjuk bizonyítani.
Sokszor számomra is kérdés, hogy egy adott piaci szegmensben miként tudjuk megvetni a lábunkat. De továbbra is azt látom, hogy amennyiben arra törekszünk, hogy minőségben és megbízhatóságban többet nyújtsunk másoknál, az megtérül.
A döntéseit tekintve mennyire racionalista?
- Amikor adatokról és számokról van szó, mindig az észérvek alapján döntök, viszonylag gyorsan.
A nehéz döntések azok, amikor figyelembe kell vennem a családom vagy éppen az itt dolgozó százhetven ember érdekeit - itt inkább az érzelmeimre hallgatok.
A fejlesztőmérnökeim közül sokan járnak be ide Bócsára akár száz kilométeres távolságból is dolgozni. Ez nekik és az anyagiak miatt a cégnek is megterhelő. Sokan mondták már, miért nem telepítem a gyárat valamelyik nagyváros ipari körzetébe. Ez logikus gondolat, de mégsem költözünk, ugyanis úgy tartom korrektnek, hogy támogassuk ezt a térséget is, ahonnan indultunk. Teremtsünk kultúrát, segítsük a települést, az itt élőket. Most például azt tervezzük, hogy egyetemistáknak, főiskolásoknak ösztöndíjpályázatot írunk ki, hogy idekössük a szakembereket.
Pedig azt olvastam, felmerült, hogy külföldre költözteti a cégét.
- Erre valóban készült egy forgatókönyvünk, mert az elmúlt időszakban nagyon rosszul muzsikált a hazai gazdaság… Nem szeretnék politizálni, de szerintem a gondok akkor kezdődtek, amikor túlzott önbecsülésünktől hajtva ’89-90-ben a vezetőink kijelentették: mi magyarok a hetvenes-nyolcvanas években az életmód javítására elköltött hiteleket márpedig vissza fogjuk fizetni. Eközben Lengyelország azt mondta a Nyugatnak, engedjétek el a tartozást vagy egy részét, és akkor rendszerváltás lesz. Azóta ezt az adósságot folyamatosan magunk előtt toljuk, és ami még nagyobb baj, hogy az elmúlt tizenhét évben sosem mondtak ezzel kapcsolatban igazat. Azt hallottuk, hogy ennyivel és annyival csökkent az államadósság, de a változást mindig a növekvő GDP-hez mérték, miközben az adósság soha, egy pillanatig nem csökkent, sőt. Erről nyíltan, őszintén kellett volna beszélni.
Mit érez a legnagyobb problémának a saját vállalkozása szempontjából?
- A piacvédelem hiányát. Tisztában vagyok azzal, hogy az Európai Unión belül erről nem illik beszélni, ugyanakkor mindenki csinálja, csak mi nem. Németországban olyan adminisztratív feltételeket írnak elő a vegyipari termékekre, amelyekről jól tudják, hogy a saját gyártóik be tudják tartani, ám a külföldi konkurensek nincsenek rá felkészülve. Nálunk viszont - igaz, csak két éven keresztül - az itt gyártott festékek oldószertartalma után adót kellett fizetni. Mivel a brüsszeli törvények erről egy szót sem ejtettek, ez a kötelezettség az importtermékeket nem terhelte.
A statisztikák szerint a festékfelhasználás mértéke Magyarországon folyamatosan növekszik, jelenleg fejenként évi tizennégy és fél liter, ami nagyon szép szám. Viszont minden évben a növekedés mértékének a duplájával nő a behozatal. És ez fáj.