Luciano Pavarotti halála nemcsak az operaszerető közönséget rázta meg. A
nagy világlapok első oldalon tudósítottak halálhíréről, a CNN élő egyenes
adásban közvetítette a temetést, Olaszország pedig államférfinak kijáró módon
búcsúztatta. A szülővárosában, Modenában rendezett szertartáson az operavilág
nagyságain, sztárokon kívül politikusok is megjelentek, többek között a
miniszterelnök, Romano Prodi vagy a volt ENSZ-főtitkár, Kofi Annan. Az
interneten szörfözve megdöbbentő látni, de a gyász ellenére is örömteli, hogy a
kegyeleti topikok hozzászólói között sok olyat is lehetett találni, közöttük
tizen- és huszonéves fiatalokat, akik saját bevallásuk szerint nemhogy az
operát, de általában a klasszikus zenét sem szeretik, ismerik.
Mit lehetne leírni egy nekrológban, egy méltatásban, amit máshol eddig nem
írtak meg? Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy Pavarotti halálhíre miért kavarta
fel ennyire a közvéleményt, és e sorok íróját? Vannak és voltak hozzá hasonlóan
szép hangú, jó technikával rendelkező énekesek, akik szerepformálásban,
intelligenciában felülmúlták Pavarottit. A farizeus azt mondaná: nem volt más,
csak gyönyörű hang, áradó dallam. Egy nagydarab, örökké vidám olasz ragazzo, aki
örömében dalra fakad és énekel. De az opera nem a farizeusok műfaja, a művészet
és az élet erről is szól, az életszeretetről.
Igen, Pavarotti minden szerepében ugyanolyan volt, mindig Luciano Pavarotti
maradt, a modenai pék éneklő fia, aki mindig ugyanazt énekelte, az élet
szeretetét. És innentől kezdve másodlagossá válik a szerepformálás, a hangi
árnyaltság, mert az az örök igazság, amit áriáról áriára, estéről estére
megfogalmazott, az egyik legegyszerűbb és legbonyolultabb, de legszebb üzenet.
Pavarotti arról énekelt nekünk, hogy az élet szép, a földön lenni ünnepély, és
mélyen hitt ebben a Szerb Antal által is megfogalmazott egyszerű igazságban. Így
könnyű volt elhinni neki, mert mindannyian szeretnénk ebben hinni, s ebből
vigaszt, erőt meríteni. Pavarotti halála nem csak az opera műfajának aranykorát
zárja le, mely a múlt század hetvenes éveiig tartott, s melynek utolsó,
megkésett képviselője volt; nem csak az olasz énektechnika utolsó felvirágzását.
Egy olyan művész ment el, aki nem a sztárvilágban divatos, sekélyes és (ön)pusztító
módon, hanem a szó legtisztább értelmében élvezte az életet, és tudott örömet
adni. Erre döbbentek rá milliók a múlt héten, s ennek hiányát fogjuk érezni.
„Csak” egy hang volt, de ez a hang nagyon fog hiányozni.