Hetek XI. évfolyam, 37. szám, 2007. szeptember 14.

Tévedni emberi dolog, tévedésben megmaradni ostobaság. Egyszerű igazság, de annál nehezebb megfogadni. Különösen igaz ez a Közel-Keletre, amellyel kapcsolatban politikusok, döntéshozók, véleményformáló értelmiségiek, újságírók hada képtelen feladni dogmáit, és marad meg tévedéseiben egyszer, kétszer, sokadszor. Az oslói békefolyamat kezdete óta sok víz lefolyt a Jordánon, de az utóbbi hónapok békekezdeményezései alapján olybá tűnik, mintha ma is 1991-et írnánk. Vagy mintha a megfelelő emberek a megfelelő helyen makacsul ragaszkodnának tévedéseikhez, s arra készülnek, hogy újra elkövessék azokat.

Pedig azon kívül, hogy az iszlám világ túlnyomó többségének célja ma is Izrael elpusztítása és a Nyugat elleni harc, sok minden változott. A kilencvenes évek elején a kelet-európai országok dominószerű demokratizálódása, a Szovjetunió szétesése - s ennek következtében az orosz befolyás gyengülése a Közel-Keleten -, valamint a Kuvaitot lerohanó Irak elleni példátlan nemzetközi összefogás s a Sivatagi Háborúban sikert arató high-tech hadviselés olyan optimista légkört hozott létre, melyben minden lehetségesnek tűnt. Lehetségesnek tűnt, hogy a háborúk immár nem fognak tömegek életébe kerülni, lehetségesnek tűnt, hogy létezik egy nemzetközi minimum, aminek alapján a „Szaddámok” megállíthatók lesznek, s ebben Oroszország is partner lesz; lehetségesnek tűnt, hogy a demokratizálási folyamat eléri az iszlám világot is, és végre lehetővé válik a közel-keleti béke: megszületik az új Közel-Kelet, melyről Simon Peresz írt gyönyörű, ámde idealista munkát.
Ebbe az optimista jövőképbe robbant be először az izraeli terrorhullám, a camp david-i ajánlat elutasítása, a második intifáda kitörése. Az izraeli-palesztin rendezés kudarcát követte szeptember 11-e és az iraki háború stratégiájának elhibázása, a madridi és londoni merényletek. Az izraeli események annak ellenére következtek be, hogy az oslói béketárgyalások során Izrael egyre több engedményt tett, egészen addig, míg Camp Davidben Barak a legvégsőkig is elment; a New York és Washington elleni támadás pedig egy minden addiginál inkább bezárkózni készülő amerikai külpolitikát kavart fel. Mindegyik esemény felkiáltójelként hívja fel a figyelmet az oslói békefolyamat kezdete óta elkövetett hibákra, azokra a hibákra, melyeket oly sokan kielemeztek azóta, s melyeket a megváltozott helyzetben sem ártana szem előtt tartani.
Ilyen hiba volt a Nyugat számára szovjet segítséggel gyártott arab-palesztin narratíva elfogadása, mely szerint a közel-keleti konfliktus(ok) egyetlen (fő) oka az izraeli megszállás s a kivonulás Gázából és Ciszjordániából, a palesztin menekültek visszatérése, Jeruzsálem teljes vagy részleges izraeli feladása és a palesztin állam létrehozása majd meghozza a megoldást. A Nyugat gyarmatosítás miatt érzett lelkifurdalása, az olajtól való függőség, a baloldal identitásproblémái, az általános történelmi tájékozatlanság és a zsidósággal szembeni, a filoszemitizmustól az antiszemitizmusig ívelő komplex érzelmek miatt az egész probléma területi, emberi jogi problémaként jelent meg, eltűntek a kulturális, történelmi, vallási, ideológiai dimenziók. Ilyen hiba volt annak figyelmen kívül hagyása, hogy ezzel szemben a belső használatra szánt megnyilvánulások a mecsetektől a sajtóig Izrael elpusztításáról és a Nyugat elleni harcról szóltak, mely üzenetet a hallgatóság nagyon is megértett, ahogyan azt az intifáda és szeptember 11-e is bizonyítja a maga területén. Ilyen hiba volt a terror bátorítása és jutalmazása, az, hogy az újabb és újabb merényleteket újabb tárgyalások, engedmények követték, s az, hogy a nyugati sajtó és értelmiség palesztinbarát és Izrael-ellenes, öngyűlölő retorikája (nem ritkán egy véres merénylet után) a terroristák tetteinek megértéséről és kizárólag Izrael és a nyugati világ felelősségéről szólt. És ilyen hiba volt lesöpörni az asztalról az esetleges olyan alternatív kezdeményezéseket, melyek az ideológiai dogmát sutba dobva a realitásokat és a térség valódi természetét figyelembe vették. Ennek példája a kilencvenes évek elején folyó titkos tárgyalássorozat Jordánia és Izrael között. A terv lényege az lett volna, hogy a Gázában és Ciszjordániában rendezendő önkormányzati választásokon olyan palesztin törzsi vezetőket hozzanak helyzetbe, akik mind a PFSZ-től, mind a Hamasztól függetlenek, s akik képesek pragmatikusan gondolkozni. Azonban az első Bush-kormányzat és különösen az európai országok által támogatott Clinton-kormány világmegváltó politikája elindította a lavinát.
Ha az olvasónak déjŕ vu érzése van, nem véletlen. Bár a nyári időszak ugyancsak uborkaszezonra sikeredett, a hallgató mélyben nagyon is sok minden érlelődik. A közel-keleti rendezést szorgalmazó felek - az Egyesült Államok, Oroszország, az EU és az ENSZ - leporolták az oslói forgatókönyveket, hogy újraforgassák a filmet, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel, helyszínekkel, dialógusokkal, holott már az első feldolgozás is sikertelen volt, és a forgatókönyv az új helyzetben még kevesebb sikerrel kecsegtet. Az iszlám térnyerése még erősebb, nemcsak Gáza készül kis Iránná vagy Szaúd-Arábiává átalakulni, de a szomszédban, Törökországban is új erőre kapott az iszlamizmus, miközben az európai szélsőségesek nemcsak Németországban vagy Angliában készültek új akciókra, hanem ezek szervezésében látszólag beilleszkedett bevándorlók vagy éppen brit, német konvertiták is részt vettek. Franciaországban, Nagy-Britanniában azt is láthattuk, hogy egyes európai muzulmán szervezetek nem riadnak vissza az erőszakos tüntetésektől sem.
Ebben a légkörben az európai kormányok még könnyebben zsarolhatók, ráadásul a „véleményformáló” értelmiség, az emberi jogi szervezetek eltorzított politikai korrektsége egyre inkább politikai dogmává válik. Eközben Oroszország ismét helyet követel a Közel-Keleten, de ahogyan a szovjet időkben, most is inkább ismét rövidlátó céljai vezérlik, amikor Iránnak segít fölöttébb gyanús atomprogramjában. Az orosz politikai segítséggel még erősebb pozícióba kerülő Irán s nyomában a szíriai kistestvér és az általuk kommandírozott Naszrallah vezette Hezbollah ugyan a tavalyi libanoni háborúban korántsem érte el igazi célját, de Izrael elszalasztotta a vitathatatlan győzelem esélyét - márpedig Izrael nemhogy egy döntetlen, de egy halvány győzelem luxusát sem engedheti meg magának.
Az izraeli hadvezetés tanulni látszik az elkövetett hibákból, Ehud Olmert és kormánya viszont nem. Az elszalasztott lehetőségre adott kapkodó, kétségbeesett válasza, az oslói folyamat főbb elemeinek felmelegítése - kivonulás, Jeruzsálem felosztása, tárgyalás Szíriával a Golánról - most még inkább tévútra vinnének. A gázai kivonulás következményei - a Hamasz uralomra kerülése, anarchia a palesztin területeken, mindennapos rakétazápor Szderot izraeli városra - ismét azt bizonyítják, amit a kilencvenes években vagy Camp David után láttunk: hogy Izrael bármilyen engedményt tesz, nemzetközi megítélése egyáltalán nem lesz kedvezőbb.
Ennek legbeszédesebb példája, hogy a brit egyetemi szakszervezetnek néhány hónapja újfent eszébe jutott egy újabb bojkottfelhívás az izraeli egyetemek ellen a „megszállás” miatt. Igaz, jelentős brit tudósok, közöttük Nobel-díjas kutatók tiltakoztak a lépés ellen, és válaszul amerikai szervezetek az érintett brit egyetemek bojkottjára szólítottak fel, a jelenség mégis tragikomikus. Pontosan példázza, hogy még a szellemi elitet képviselő emberek is milyen elszántan ragaszkodnak intellektuális babonáikhoz és tévedéseikhez, akkor is, ha - mint jelen esetben - bebizonyosodott, hogy Gázában nem a megszállás az igazi probléma, hiszen nincsen megszállás, ellenben minden feltétel adott lenne a palesztin állam megszületéséhez. Ha a szellemi elit ilyen vak, akkor mi várható a politikusoktól? Ugyanakkor egy goláni vagy ciszjordániai kivonulás, Jeruzsálem felosztása újabb súlyos biztonsági problémákat s újabb önbizalom-muníciót jelentene a terroristák és támogatóik számára. Részleges, területkompenzációval vegyített ciszjordániai kivonulás, tárgyalás a Golán státusáról csak akkor képzelhető el, ha Irán és Szíria háttérbe szorul. A közeledési kísérletek a síita Irán befolyásától rettegő Szaúd-Arábiával és öböl menti monarchiákkal ennek a befolyásnak a gyengítését próbálják elérni, de azt sem felejthetjük el, hogy ezek az országok szintén nagylelkű támogatói a terrorizmusnak.
Olmertnek persze aligha van olyan hazai támogatottsága, hogy komolyan tárgyalásokba kezdjen, de önmagában az a tény, hogy az amerikai, európai és orosz politika ötletei újfent kimerülnek abban, hogy Izraelt próbálják újabb engedményekre rábírni anélkül, hogy elfogadnák Izrael biztonsági szempontjait, azt mutatja, hogy a nagypolitika azokat a hibákat készül elkövetni, melyek a jelenlegi helyzetet kiváltották. A különbség az, hogy most pontosan látható, hogy a hibák hova vezethetnek. A helyzet pontos felmérése alapvető követelmény, és önmagában még mindig kevés, hiszen a jó helyzetlátás sem vezet eredményre, ha a kivitelezés rossz. Ahogyan jó ötlet volt kiemelni Irakot az Irán-Irak-Szíria szövetségi tengelyből, de hiba volt hagyni, hogy Irán megerősödjön, és hiba volt félvállról venni az iraki rendcsinálást, úgy volt hiba a libanoni háborúban csak az utolsó napokban megtenni azokat a lépéseket, amelyeket az elején kellett volna meglépni. De ugyanilyen hiba volna az iráni befolyás háttérbe szorításáért cserébe a szaúdi vonalat megerősíteni s az általa támogatott terrorizmust helyzetbe hozni, s nagy tévedés lenne egy később kivitelezhető részleges ciszjordániai kivonulást a jelen helyzetben végrehajtani.
A helyzet valóban súlyos és bonyolult, de most még van lehetőség eldönteni, hogy az elkövetkező őszi-téli időszak a leendő sikereket alapozza meg, vagy pedig rosszkedvünk teleként vonul be a történelembe, amit semmilyen napsütés sem tud majd tündöklő nyárrá változtatni.