Hetek XI. évfolyam, 37. szám, 2007. szeptember 14.

Oroszországban rossz emlékű évforduló volt augusztusban: hetven évvel ezelőtt kezdődtek a tudatosan előkészített tömeges megtorlások. A sztálini akciót a történelemkönyvek Nagy Tisztogatás néven emlegetik, míg a nép egyszerűen csak „A harminchetes év”-nek nevezi. Az elkövetkező két évben 1,7 millió embert tartóztattak le politikai okokból, az elhurcoltak száma a „társadalomidegen elemekkel” együtt meghaladta a 2 milliót; közülük több mint 700 ezer embert kivégeztek. Ekkora, az állam által saját állampolgárai ellen végrehajtott terrorakciót a világtörténelem addig még nem látott. Noha a Szovjetunió azóta széthullott, és Sztálin sem árthat már közvetlenül senkinek, a brutális tömegterror következményei mind a mai napig meghatározzák az orosz társadalmi öntudatot, az oroszok politikai és hétköznapi magatartását.
Nem különben az orosz állam viszonyát az orosz társadalomhoz.

A jelenkori orosz állam nem foglalkozik az olyan eseményekkel, mint a Nagy Tisztogatás kezdetének 70. évfordulója, hiszen a letartóztatásokon és a tömeges kivégzéseken túl a terror a társadalom politikai önállóságának teljes megsemmisítését és a totális félelem elterjesztését eredményezte, valamint az állam nevében fellépők számára az abszolút önkény alkalmazását tette lehetővé.

Az állami terror korántsem 1937-ben kezdődött Oroszországban, hanem húsz évvel előbb, alighogy a bolsevikok - Leninnel az élen - hatalomra jutottak. Az első áldozatok az ideiglenes kormány tagjai voltak, akiknek a hatalmát Lenin bajtársai fegyveres puccsal döntötték meg. A minisztereket hivatali alárendeltjeikkel együtt a nép ellenségének kiáltották ki, majd kivégezték. Rövidesen Lenin és bajtársa, Szverdlov utasítására Szibériában kivégezték a cári családot és a mellettük mindvégig kitartó szolgálókat. A fegyverek azonban nem nyughattak.
1918-ban Lenin és szűkebb környezete tudatosan polgárháborút robbantott ki Oroszországban, és szabad utat engedtek az addig ismeretlen vörös terrornak, hogy mielőbb a világforradalom küszöbére érjenek. Alekszandr Jakovlev értékelése szerint - aki az 1990-es években a bolsevik terror feltárásával foglalkozó állami bizottság elnöke volt - a polgárháború idején politikai megtorlások áldozatául esett emberek száma meghaladja a 13 milliót, az akkori népesség 11-ed részét. „A politikában nincs morál, csak célszerűség” - mondogatta Lenin a munkatársainak. Az általa kiagyalt „forradalmi célszerűség” kedvéért Iljics bármire képes volt. Egy 1920. januári beszédében a bolsevik vezér nyíltan elismerte: „Nem álltunk meg utunkon, ha néhány ezer embert le kellett lőni.”
Vlagyimir Lenin, Lev Trockij, aki polgárháború idején a Vörös Hadsereg főparancsnoka volt, Felix Dzezsinszkij, a véreskezű Cseka vezetője, és Jan Lacisz helyettes vezető, valamint néhány ismert bolsevik a tömegterrort az ország irányításának eszközeként propagálták. Sztálin, bár már akkor a párt legmagasabb szervének, a Politikai Bizottságnak a tagja volt, még „csak tanulta” Oroszország irányításának lenini fortélyait. Az egyik lecke, amit Lenintől kapott, így szólt: „Fenyegesse meg főbelövéssel azt a hanyag disznót, aki az összeköttetésért felel, és képtelen egy rendes erősítőt felszerelni, hogy a telefonos kapcsolatom önnel hibátlan legyen!”
Lenin a fenti módszert nemcsak a jelentéktelen telefonistákkal szemben alkalmazta, hanem a helyi komisszárokat is hasonlóan tartotta rövid pórázon. A szülővárosában, Szimbirszkben szolgáló ellátmányozási komisszárt táviratban így utasította: „A parasztoktól a gabonát éjjel-nappal át kell venni! Ha bebizonyosodik, hogy 16 óra után ön már nem foglalkozik a gabona beszedésével, kivégeztetem!”
A bolsevik vezér meggyőzte pártját és az ország irányítóit, hogy a parasztok kötelesek beszolgáltatni terményüket az államnak ingyen, akik pedig ellenkeznek, a „nép ellenségei”, tehát ki kell őket végezni vagy be kell őket börtönözni. „A gabonát megtermeltem, ez az én termékem, jogom van kereskedni vele, mondja a paraszt megszokásból - írta Lenin -, de mi azt mondjuk, hogy ez államellenes bűncselekmény. A szabad kereskedelem az egyén meggazdagodásához vezet, ami visszatérés a régmúlt kapitalizmushoz; ezt mi nem engedjük meg, bármennyi harcba kerüljön is az!” A bolsevikok pedig lankadatlanul harcolták ezt a harcot: börtönökbe, táborokba hurcolták az embereket, vagy a helyszínen lőtték agyon az ellenkező parasztokat. Másoktól az összes terményt elrekvirálták, éhhalálra kárhoztatva őket.
1921-ben Lenin politikája, vagy ahogy ők nevezték, a „hadikommunizmus” gazdasági csődbe taszította az országot. Elpártoltak Lenintől még a tengerészek is, akik pedig a hatalomátvételkor a legnagyobb harci erőt jelentették a bolsevikok oldalán. Mentve a kommunisták hatalmát, Lenin bevezette az „Új Gazdasági Politikát”, orosz rövidítéssel NEP-et. A parasztoknak megengedték, hogy kereskedjenek terményeikkel az őstermelői adó befizetése után. Megjelent néhány jelentéktelen magánvállalat.
Sokaknak úgy tűnhetett, a „lenini szocializmus” piaci és erőszakmentes is lehet. A terrort szükségszerű és átmeneti jelenségnek tartották, amit a polgárháború váltott ki. Ez a hazug gondolat befészkelte magát a történelemkönyvekbe, és a kommunista hatalom bukásáig a köztudatban maradt. Lenin azonban így írt Lev Kamenyevnek, helyettesének a Szovjet kormányban, 1922 márciusában: „Óriási tévedés azt hinni, hogy a NEP véget vetett a terrornak. Még visszatérünk a terrorhoz és a gazdasági terrorhoz.” Azaz a terror alkalmazásához gazdasági célok érdekében.

Az inas, aki túlnőtt mesterén

A tömeges állami terrort Oroszországban Lenin alkalmazta először, és ő vetette meg ideológiai alapjait. Sztálin azonban jó tanulónak bizonyult: nemcsak a gyakorlati kivitelezésben alkotott sok újat, hanem szervezettségben és méreteiben is többszörösen felülmúlta mesterét. (Mellesleg elképzelhető, hogy Leninnek egyszerűen nem volt ideje a „kibontakozásra”: mindössze hat évig volt hatalmon, míg Sztálin három évtizedig.)
Az 1920-as évek végére Sztálin elkezdte lebontani Lenin „új gazdasági politikáját”, ezzel egyidőben az aktuális ellenségkép már a NEP alkalmazóit jelenítette meg: a városi kereskedőket, vállalkozókat és persze a parasztokat.
Az 1929 és 1932 között lefolytatott erőszakos kollektivizálás általános éhínséget váltott ki. Több millió ember pusztult el Ukrajnában, Kazahsztánban és Dél-Oroszországban. Úgy tűnik, a hatalom célja ezzel a parasztok ellenállásának teljes szétzúzása volt. Az állami erőszak rendeletek arzenáljával pusztította a parasztságot: földjükkel együtt megfosztották őket állataiktól, házaiktól, mezőgazdasági eszközeiktől, és ráadásul sokakat deportáltak az ország kietlen vidékeire. A tehetősebbeket és az ellenállókat a „szovjet hatalom ellensége”-ként elítélték: csak Szovjet-Oroszországban évente 1 millió 200 ezer embert hurcoltak börtönbe vagy munkatáborba a kollektivizálás idején.
A Nagy Terrorhoz vezető út következő állomása a koncepciós perek alkalmazása volt. A tömegek elégedetlenségét az életszínvonal esése, a kollektivizálás és a felgyorsított iparosítás miatt Sztálin egy ügyes fogással a régivágású mérnökökre, tudósokra és az értelmiség más képviselőire irányította. 1928-ban folytatták le az első koncepciós pert a Donyeck-medencében egy technikai szakemberekből álló csoport ellen. A vádlottak padján ötven szovjet mérnök és három német konzulens ült, akiket a régió széniparának ellehetetlenítésével vádoltak. Ezután eltüntették néhány más iparág „szovjetellenes elemeit”, majd az „akadémikusok ügye” következett, amikor neves történészeket távolítottak el a tudományos közéletből. De ez is kevésnek bizonyult. A kommunista párt ügyészei a valóságban soha nem létezett szovjetellenes szervezeteket találtak ki, többek között a „munkás-paraszt párt”-ot. Talán nehéz elhinni, de ez utóbbit Alekszandr Csajanov agrármérnök 1920-as évek elején íródott fikciós regényéből ollózták ki. Csajanov gazdasági és vállalatirányító szakemberek társaságában rövidesen hűvös helyen találta magát.
1931-ben hozták létre a Szovjetunióban a Javító-Munkatáborok Főigazgatóságát (GULAG), amit a nyugati világ Alekszandr Szolzsenyicin 1973-ban megjelent könyvéből ismerhetett meg először. Ekkor az elítéltek száma már észrevehetően nőtt, de távolról sem közelítette meg azt a mértéket, amit a Nagy Tisztogatás idején ért el: 1930-ban 180 ezer ember élt lágerekben, ez a szám 1934-re 510 ezerre nőtt. Az ingyenmunka intézménye azonban egyre népszerűbb lett a szovjet gazdaságban, újabb tömeges letartóztatásokra volt szükség. 1934. december 1-jén megtörtént az az esemény, amit a pártvezetés felhasználhatott ürügyként.
Egy felszarvazott férj lelőtte a leningrádi párttitkárt, Szergej Kirovot. A személyes bosszút Sztálin „szovjetellenes összeesküvésként” tálalta, és ürügyként alkalmazta az „ellenforradalmi tevékenység” címén meginduló tisztogatáshoz.
Sztálin a terror tudományában és a személyes hatalomért folytatott harcban messze felülmúlta Lenint. Lenin a munkatársait ugyan rendszeresen sértegette, gyalázta, de nem távolította el a politikai életből, és nem tört az életükre. Sztálin a „lenini gárdával” kezdte a leszámolást. Kirov meggyilkolása után Sztálin haragja Lenin legközelebbi munkatársaira sújtott le: Zinovjevet és Kamenyevet börtönbe juttatta, majd 1936-ban politikai bíróság elé állíttatta más híres bolsevikokkal együtt. Az ítélet: golyó általi halál.
Meg kell jegyezni, hogy az összes vádiratban valamilyen módon szerepelt Lev Trockij neve. Lenin halála után ő volt Sztálin legfőbb vetélytársa a legfelső hatalomért folytatott harcban. Az alulmaradt Trockij az 1920-as évek végén emigrációba kényszerült ugyan, de Sztálin a személyes ellenségének tartotta. A propagandagépezet folyamatosan démonizálta Trockijt, az 1917-es puccs egyik vezérét és a Vörös Hadsereg alapítóját. Minden „összeesküvés” és „földalatti szovjetellenes szervezet” létrehozását valamilyen módon Trockijjal hozták összefüggésbe, miközben az NKVD külföldi ügynökei tucatnyi merényletet kíséreltek meg ellene. Végül 1940-ben egy Raul Merkander nevű spanyol ügynök mért halálos ütést az egykori forradalmárra - egy jégcsákánnyal. Ezért a tettéért később megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
1937 júniusában Moszkvában zárt ajtók mögött halálra ítélték a hadvezetés csúcsához tartozó tisztek egy csoportját, ami a hadsereg soraiban végzett tisztogatás kezdetét jelentette. Az eredmény siralmas lett: a flotta és a szárazföldi erők tiszti állományából eltávolították a parancsnokok 45 százalékát. Itt mutatkozik meg a Nagy Tisztogatás lényege: minden társadalmi rétegre kiterjedt, és egyenletesen oszlott el az óriási területű Szovjetunióban. Az embereket a Moszkvából leküldött rendelkezések szerint tartóztatták le vagy lőtték agyon: ennyi fogoly, annyi halott legyen.
A hatalom különös aljassága mutatkozott meg abban, hogy a kivégzésekről a családtagokat nem értesítették. Az ügyészek azt mondták, hogy az elítélt tíz év börtönt vagy lágert kapott, megfosztva a hazaköltözés jogától. Valójában átlőtt koponyával egy jeltelen, kevesek által ismert tömegsírban feküdt.

Hóhérok és áldozataik

A Nagy Tisztogatás a tömeges megtorlások csúcsát jelentette, és 1937 és 1938 között zajlott le. Ezt a terrort „jezsovi”-nak is nevezik az NKVD akkori vezetője nyomán. Jezsov a világtörténelem nagy hóhérainak egyike, a náci főbűnösökkel egyenrangú. Hivatalba lépésekor kijelentette munkatársainak: „Figyelmeztetem önöket, mindenkit leültetek vagy kivégeztetek, aki akadályozni meri a nép ellenségeivel folytatott harcot!” A legszerényebb becslések szerint Jezsov „munkássága” nyomán több mint 700 ezer embert végeztek ki és hárommillió embert börtönöztek be vagy hurcoltak lágerbe.
Jezsov elődje a főhóhér posztján Henrik Jagoda volt. Az ő találmánya volt az 1937 májusában létrehozott „trojka” intézménye, a bíróságon kívüli megtorlás szerve, amely akár halálos ítéletet is kimondhatott a letartóztatottra. Három évvel korábban Jagoda még az NKVD Különleges Gyűlésén elnökölt, ahol nyomozás és ítélet nélkül kárhoztattak embereket öt év javító-munkatáborra az ország kietlen részeibe.
De Jagoda, később Jezsov mögött mindig Sztálin állt. A gyanú eloszlatása és a kommunizmus kifehérítése érdekében letartóztatták Jagodát, a nép ellenségévé nyilvánították, majd kivégezték. 1938-ban, amikor Jezsov végrehajtotta a soha nem látott megtorlásokra kapott megbízatását, Sztálin rá és munkatársaira hárította a törvénytelenségek és a vérfürdők felelősségét. Emellett az NKVD vezetőjét megvádolták még „rendszerváltó, spion nézetekkel, német és lengyel kémekkel, továbbá Lengyelország, Németország, Anglia és Japán Szovjetunióval ellenséges csoportjaival fenntartott kapcsolattal”. Ráadásként államcsíny előkészítését varrták a nyakába. Tucatnyi munkatársával együtt végezték ki.
1938 novemberében a Szovjetunió legfőbb büntetőszervezetének élére egy újabb hóhért, Lavrentyij Beriját nevezték ki. Pályafutását amnesztiával és az „igazságosság helyreállításával” kezdte. Valójában egy ügyes trükk volt az egész, a hatalom soron következő hazugsága. A megtorlások folytatódtak, igaz, kisebb léptékben és a „szocialista törvényesség normáinak betartásával”. A „trojkák” intézményét felszámolták, letartóztatást csak ügyész vagy bíró kezdeményezhetett, de az ítélet a korábbiakhoz hasonlóan már a bírósági tárgyalás előtt kész volt. A polgári és hadvezetés sorait a legfelső vezetők tizedelték sajátkezűleg: Sztálin és hűséges munkatársa, Vjacseszlav Molotov 1938. december 12-én, egy nap alatt 3167 halálos ítéletet hagyott jóvá, listán. Győzedelmeskedett a „szocialista törvényesség”?
A megtorlások újabb hulláma a második világháború idején kezdődött, a „hazaárulók” között egész népek jelentek meg, köztük a krími tatárok és a csecsenek. Minden szovjet állampolgárt hazaárulónak tekintettek, aki hadifogságba került vagy deportálták Németországba. A fasiszta koncentrációs táborokból a szovjet GULAG lágereibe vezetett az útja közel 900 ezer embernek abból a 2 millióból, akiket hazatéréskor az NKVD és a katonai kémelhárítás közös szűrőtáboraiban ellenőriztek.
A háborút követően újabb állami terrorhullám következett, amikor a kivégzések már nem voltak annyira kedveltek, de aratott a fagy- és éhhalál, az erőn felüli kényszermunka és a különböző betegségek a munkatáborok lakói között. A lágerek többnyire a távoli északon, Szibériában és Távol-Keleten működtek.
Az állami érdekekről szőtt hazugsággal takargatott terror uralkodott az állampolgárok felett egészen Sztálin haláláig. A sztálini GULAG impériuma már 1940-ben 53 tábort, 425 ipari, mezőgazdasági és más kolóniát, 50 fiatalkorúaknak fenntartott kolóniát és 90 árvaházat foglalt magába. A hivatalos statisztikák szerint a második világháború kezdetekor 2 millió 300 ezer embert tartottak fogva, a mai történelemkönyvek adatai szerint „1930 és 1953 között a lágerek barakkjaiban 18 millió ember fordult meg, akiknek ötödét politikai okokból tartóztatták le. Közülük 786 ezret végeztek ki. Az ország lényegében két nagy táborra oszlott: az egyikhez azok tartoztak, akiket nem érintettek a megtorlások, a másikhoz pedig az elítéltek és hozzátartozóik. Létszámát tekintve az utóbbi volt nagyobb”.
A történészek beismeréséből jól látható, hogy a sztálini terror borzalmas csapást mért a fizikai, de annál nagyságrendekkel nagyobbat a lelki és morális életre az oroszok és a szomszéd népek körében. A Nagy Tisztogatás Oroszország mai életében mutatkozó következményeiről a cikk folytatásában olvashatnak. (folytatjuk)