Morvay Péter
Titánok között
A magyar külpolitika irányváltásai

A magyar külpolitikának „világossá kell tennie, hogy Magyarország nem a Nyugat és a Kelet között, hanem a Nyugat oldalán akar aktív lenni” - írta 2006 nyarán megjelent elemzésében Jeszenszky Géza volt külügyminiszter. A washingtoni nagykövetként is szolgált diplomata figyelmeztetése egy évvel később is aktuális: az elmúlt hónapokban több jel utalt arra, hogy a magyar kormány látványos nyitása a volt kommunista nagyhatalmak, Oroszország és Kína irányában nyugati szövetségeseink, elsősorban az Egyesült Államok fenntartását váltotta ki. Tudatos stratégiai irányváltás történt, vagy csak a meglévő lehetőségeket igyekszik tudatosabban kiaknázni a magyar diplomácia? A Hetek két vezető külpolitikai elemzőt, Bába Iván volt államtitkárt és Dunay Pált, a Magyar Külügyi Intézet igazgatóját kérdezte arról, hogy az újra markánsan elkülönülő nagyhatalmak között mennyire tudja egy kis ország nemzeti érdekeit képviselni?

Vlagyimir Putyin és Gyurcsány Ferenc 2007 nyarán
Fotó: AP

„Hosszú volt a tél, de eljött a tavasz” - kezdte Vlagyimir Putyin első budapesti útja alkalmából tartott sajtótájékoztatót 2006 márciusában Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki akkor egy új, „partnerséggé nemesült” viszony kezdetét látta a találkozóban. Az eltelt másfél év igazolja azt, hogy új fejezet kezdődött a magyar-orosz kapcsolatokban: rendszeressé váltak a Gyurcsány-Putyin csúcstalálkozók, és látványos fejlődésnek indultak a gazdasági kapcsolatok is.

A közeledés a rendszerváltást követő évek politikai fagypontja után érthető volt, azonban éppen egy olyan időszakban történt, amikor Oroszország megítélése a nyugati világban már-már a hidegháborút idéző mélységekbe süllyedt. A megdöbbentő és felderítetlenül maradt politikai gyilkosságok: a héten az Európai Parlament által posztumusz Szaharov-díjra javasolt Anna Politkovszkaja újságírónő és a Londonban polóniummérgezésben elhunyt Alekszandr Litvinyenko esete kapcsán felmerült a Kreml felelőssége is. A leszámolások után egyes nyugati médiumok arról írtak, hogy Putyin alatt a KGB visszaszerezte, sőt tovább erősítette a szovjet időkben kiépített hatalmi monopóliumát, és kész akár erőszakkal is leszámolni politikai ellenfeleivel. További aggodalmakra adott okot, hogy Oroszország új generációs fegyverfajtákat fejlesztett ki, és vadászbombázóival demonstratív járőrözésbe kezdett brit és amerikai katonai támaszpontok közelében.
Meglehet, hogy éppen ez az általános bizalomvesztés légköre volt, ami diplomáciai vihart kavart, amikor a magyar miniszterelnök egyértelműen kiállt az orosz Kék Áramlat gázvezeték mellett, a még tervezés stádiumában lévő európai Nabucco-projekttel szemben. Gyurcsány Ferenc először 2006 márciusában beszélt arról, hogy Magyarország ajánlatot kapott arra, hogy a Kék Áramlat európai elosztóbázisa legyen. Ekkor még nem érkezett kifogás Washington vagy Brüsszel részéről. Egy évvel később azonban már igen: diplomáciai forrásokból származó információink szerint a Nabucco-nyilatkozat miatt küldték a nyár elején többször is Budapestre David Sampsont, az amerikai kormány energiaügyekért felelős miniszterhelyettesét. A washingtoni politikus a zárt ajtók mögött tartott megbeszéléseken kifejezte aggodalmát a „túlzottan felmelegített” magyar-orosz kapcsolatok miatt, és a budapesti amerikai nagykövetség is intenzíven tájékozódott az ügyben.
„Volt egy félreértéseken alapuló szakasz, lehet, hogy a kommunikáció nem volt egyértelmű, lehet, hogy túl sok volt a szimbólum az Oroszországgal való kapcsolatban” - erősítette meg lapunk értesülését Dunay Pál, a Magyar Külügyi Intézet (MKI) igazgatója. (Az MKI-t a kormány 2007 elején hozta létre azzal a céllal, hogy tudományos és elemző háttérintézményként segítse a magyar diplomáciát.)

George W. Bush Budapesten 2006 nyarán
Fotó: Somorjai L.

Dunay szerint az Amerikai Egyesült Államok ma már sokkal több fenntartással rendelkezik Oroszország iránt, mint egy-két évvel ezelőtt. „Tavasszal és a nyár elején elkezdtek jelzéseket adni arról, hogy Magyarország túlságosan közel került Moszkvához, és energiapolitikájában függővé válik tőle.”
Hasonló információk jutottak el bizalmas diplomáciai forrásokból Bába Ivánhoz, a Budapest Analyses politikai elemzőközpont vezetőjéhez. „Bizony értetlenséget és rosszallást váltott ki nyugat-európai és amerikai körökben a miniszterelnök néhány megnyilatkozása, és ennek hangot is adtak.” Bába - aki a Fidesz-kormány idején külügyi államtitkárként dolgozott - úgy látja, hogy a bizalomvesztés már Medgyessy Péter kormányzása alatt elkezdődött, mivel a külpolitikai nyitást a magyar diplomácia Oroszország irányába nem készítette elő a szövetségeseinknél. „Nyugati politikusok is el-elutaznak Moszkvába vagy Szentpétervárra, folyik a párbeszéd Oroszországgal, de más az, hogy ha ez egy diplomáciailag előkészített rendszerben zajlik, és más, ha a brüsszeli vagy washingtoni partnerek utólag meglepődéssel hallják, hogy mi történik. Nem a párbeszéd és a kapcsolatépítés kifogásolható, hanem a magyar diplomácia kiszámíthatatlansága az, ami kellemetlen meglepetéseket tud okozni. A nemzetközi kapcsolatokban az a legkárosabb, amikor egy országról az a vélemény alakul ki, hogy megbízhatatlan” - állítja Bába.
Másként értékeli a helyzetet Dunay Pál, aki szerint a nehezén már túl vagyunk és „nagyjából visszajutottunk a kiindulópont előtti állapothoz”. Az MKI igazgatója úgy véli, hogy a washingtoni külügyminisztérium ma már „érti azt, hogy Magyarország miért teszi azt, amit tesz. Ha az Egyesült Államok energiamérlegében 40 százalékot tenne ki a gáz, és ennek egyetlen forrása Oroszország lenne, akkor ők is belátnák azt, hogy ez nem megy másként. Senki nem vonja kétségbe, hogy Magyarországnak az Oroszországgal ápolt melegebb kapcsolata nem ássa alá a NATO-tagságot és az uniós tagságot. Megértették, hogy mi nem az energialobbihoz csatlakoztunk, hanem hosszú távon védjük a gázellátásunkat. Ezt mások is megteszik, akinek Oroszország ilyen fontos gazdasági partnere”.
Az elemzők egyetértenek abban, hogy Magyarországnak érdeke a jó kapcsolat Moszkvával. „Lehet demonstrálni, meg véresen kemény propagandisztikus szövegeket megengedni Oroszország kárára, egy dolog azonban biztos: a kapcsolatokat elrontani könnyű és gyors, viszont építeni lassú és fájdalmas dolog. Egy olyan versenyben, amikor Lengyelország még a jelenlegi vezetése mellett is az élen halad a térségben, kinek hozna hasznot egy ilyen konfrontatív magatartás?” - véli Dunay.
Bába Iván szerint is helyes a kiegyensúlyozott és visszafogott hangvételű politikai párbeszéd és a sokoldalú gazdasági kapcsolat Oroszországgal, ugyanakkor ez „nem lehet alternatívája annak a szövetségesi rendszernek, amelynek Magyarország a tagja”.
Ugyanezt a gondolatot idézte egy tavaly nyáron megjelent írásában Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere. „Helyes törekvés, hogy a kölcsönös előnyök alapján növeljük kereskedelmi forgalmunkat Oroszországgal, de a kormánynak világossá kell tennie, hogy Magyarország nem a Nyugat és a Kelet között, hanem a Nyugat oldalán akar aktív lenni” - írta Jeszenszky, aki egyértelműen az angolszász világot ajánlja Magyarország számára a legfontosabb stratégiai szövetségesként, akár még Brüsszel rovására is. „Természetesen Magyarországnak is érdeke, hogy az EU minden tekintetben erős legyen - bennünket is csak ez esetben tud támogatni a felzárkózás hosszú és rögös útján. Az EU fontossága azonban Amerikával, Kínával és Indiával szemben egyre inkább csökken. Az egész világ érdeke, hogy az EU és az Egyesült Államok szövetsége működjék. Az atlantizmus Európában nem az Egyesült Államok (vagy Izrael) feltétel nélküli támogatását jelenti, hanem az euroatlanti értékek (ne féljünk kimondani: a nyugati civilizáció) és a NATO melletti elkötelezettséget. Ilyen értelemben Magyarországnak egyértelműen atlantista külpolitikát kell folytatnia, a kormánynak és az ellenzéknek egyaránt” - állítja Jeszenszky.
„Valóban lehetne arról beszélni, hogy mennyire erős az európai és mennyire gyenge a transzatlanti orientáció, és csökkenő védelmi kiadások mellett mennyire lehet hitelesen fenntartani a NATO-tagságunkat - osztja az aggodalmakat Dunay -, de nem lehet azt mondani, hogy a magyar külpolitikai program ’minimalista’ lenne. Rajta vagyunk a térképen: azt tesszük, amit a jelen helyzetben el lehet érni. Voltak hibák a múltban és előfordulhatnak a jelenben is, de a kormány nem rendeli alá ideológiai megfontolásoknak a külpolitikát. Viszont amihez Magyarország ereje, hatalma, befolyása, gazdasági lehetőségei nem elegendők, azokat a célokat gyorsan el kellene felejteni.” Bába szerint azonban a magyar diplomácia „lényegében az 1990 előtti szocialista külpolitikai vonalat folytatja. Ez egy követő magatartás volt, amely azt mondja, hogy amibe nem muszáj, ne szóljunk bele”.
A passzív magyar külpolitikai megközelítés a közelmúltban az amerikai kormány által eltervezett európai rakétavédelmi rendszer kapcsán is jól tetten érhető volt. Az esetleges iráni atomtámadással szemben védelmet ígérő katonai beruházást Washington Lengyelországban és Csehországban kívánja megvalósítani. A tervet az amerikai külpolitika bírálói vitatták, jóllehet Teherán bevallottan rendelkezik olyan rakétákkal, amelyek Európa nagy részét közvetlenül képesek elérni. Magyarország nem foglalt állást az ügyben. „Minket nem kértek arra, hogy a rakétaelhárító rendszer bármely elemét telepítsük. Ha megkérdeztek volna, akkor erről ki kellett volna alakítani az álláspontunkat. Így nem volt mire reagálni” - véli az MKI igazgatója, aki nem titkolja: örül annak, hogy nem kellett egy újabb - a Tubes-Zengő vitánál jóval nagyobb horderejű ügyben - konfrontálódni a magyar és nemzetközi békeaktivistákkal. „Lengyel és cseh barátaink nehezebb helyzetben vannak, mert hozzájuk ez a kérés befutott.”
„A magyar külpolitikának nem kell megvárnia, amíg megszólítják, hanem minden olyan kérdésben állást kell foglalnia, és véleményt kell nyilvánítania, amit az ország vagy a nemzet érdeke megkíván. Ez vonatkozik a globális biztonság kérdéseire is.” - vitatja a passzív, „csak ússzuk meg” hozzáállást Bába Iván, aki szerint egy kis ország is, mint Magyarország beleszólhat a nagypolitikába. „Ehhez persze aktívan kell ott lennünk a tárgyalóasztaloknál, és véleményünk kell legyen olyan kérdésekről is, amelyekben minket közvetlenül nem kérdeznek meg. Az nem baj, ha nem kérdeznek meg, akkor is mondhatjuk a véleményünket.”
A Kína felé történt nyitás nem okozott ugyan olyan zavarokat a magyar külkapcsolatokban, mint a Moszkvához fűződő viszony, a legutóbbi kormányfői látogatás kapcsán mégis felmerült: mi indokolja a pekingi állásponttal való teljes azonosulást például Tajvan kérdésében. Ez utóbbit éppen a kisebbik kormánypárti oldalról érte bírálat. Az SZDSZ az Új Generáció nyilatkozatban bírálta a miniszterelnököt azért, hogy egy demokratikus, független országot Kína nyomására, a gazdasági érdekekre hivatkozva egyszerűen nem létezőnek tekint. „Tajvan önállósága érthetően irritálja a Kínai Népköztársaságot. Azzal, hogy működő demokráciát épített kínai kulturális és társadalmi alapokra, amit sokan eleve elképzelhetetlennek tartottak” - írja a liberális ifjúsági szervezet nyilatkozata. A kormányt emberi jogi szervezetek is bírálták amiatt, hogy nem tette szóvá a kínai humanitárius jogsértéseket. A vádakat Várkonyi László, a Külügyminisztérium államtitkára alaptalannak nevezte, mondván „sem a magyar kormánynak, sem az Európai Uniónak nem érdeke, hogy egy terméketlen vitában ostorozza a másik felet”. Ehelyett a magyar diplomácia a kétoldalú fórumokat tartja célravezetőnek, ahol átadhatjuk a demokratikus rendszer kiépítésében szerzett tapasztalatokat.
A magyar diplomácia a legtöbbet persze a határon túli magyarok érdekében tehetne. A kritikusok szerint épp ezen a területen történt a legnagyobb mulasztás. „A 2005-ös népszavazás óta Magyarország megszűnt viszonyítási pont lenni, mint ami volt 1990-től egészen 2004-ig. Bármilyen kormánya is volt az országnak, a szomszédos államok magyar politikai pártjai kapcsolatot tartottak vele. Ez az elmúlt két évben megszűnt. Itt lenne igazán pótolnivalója a kormánynak” - állítja Bába Iván.
Akár a kritikára adott gyors válaszként is lehetne értelmezni a lapzártakor érkezett hírt, miszerint szeptember 14-én a Parlamentben sor kerül a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumára. A hírek szerint a távlati stratégiát rögzítő külkapcsolati terv is elkészül, így - a szándékok szintjén legalábbis - a magyar diplomácia hamarosan lezárhatja bizonytalankodás időszakát.