Vissza a tartalomjegyzékhez

Busa Viola
Bocsánat, hogy élünk
Ellentmondásos fogadtatás a kiszabadított túszoknak

A hathetes túszdráma lezárulása után egy mélyen megosztott koreai társadalomba térhetett vissza a tálibok által elengedett tizenkilenc dél-koreai túsz. Örömüket nemcsak két társuk elvesztése árnyékolja be, hanem az időnként meglehetősen ellenséges közvélemény is, ami miatt bizarr módon az áldozatok kényszerülnek bocsánatkérésre. Ugyanakkor az eset vizsgálatakor jogosan merül fel néhány kérdés arra vonatkozóan, mennyire volt felelősségteljes a bevállalt misszió.


A megmenekültek a szöuli repülőtéren

A túszok iránt nem mindenki érzett könyörületet: még haza sem értek, az interneten máris gombamódra szaporodtak róluk azok a képek, amelyeken dubai luxusüzletek reklámszatyrával látszottak az elengedett foglyok. Az ízléstelen netes üzenetek szerint „lám-lám, a Dubaion keresztül hazarepülő túszok legfontosabb dolga a mesés duty-free shopok megrohamozása volt”, és az egyik hölgy „pimasz módon még egy márkás napszemüveg viselését sem átallotta”. Mint később kiderült, a koreai afgán követségtől kapták a szatyrokat, hogy legyen miben elhozniuk megmaradt holmijaikat, ami pedig a márkás napszemüveget illeti, az az említett hölgy eredeti tulajdona volt, vagyis már Afganisztánba is azzal érkezett.
Bár a szöuli reptéren akadt, aki tojásokkal akarta megdobálni a hazaérkező túszokat, sokan ilyen felira-tokkal várták őket: „Legyetek büszkék magatokra, nem csináltatok semmi rosszat!” A túszok számára háromhetes orvosi kezelést biztosítanak az egyik újonnan épült szöuli kórházban. A túszok többsége által látogatott Szemmul (Kútvíz) Gyülekezet pásztora az elsők között látogatta meg a fiatalokat. Elmondása szerint a foglyokat az iszlám hitre való áttérésre akarták kényszeríteni, ellenkező esetben a férfiakat halállal, a nőket pedig nemi erőszakkal fenyegették meg. Utóbbira állítólagosan a tálibok kísérletet is tettek, de a csoport férfi tagjai ezt sikeresen megakadályozták. A családtagok cáfolták az ABC hírcsatorna azon értesüléseit, miszerint a két korábban szabadon engedett hölgyet többször is megerőszakolták volna fogvatartóik.
A túszok drámai hangvételű levélben kértek bocsánatot hazájuktól: „Sajnáljuk, hogy honfitársainknak ennyi fájdalmat okoztunk. Tudjuk, hogy most térden állva kellene bocsánatért esedeznünk, de kérjük, adjatok még egy kis időt, hogy kiheverjük társaink halálát. A fogságunk részleteit pedig igyekszünk minél előbb ismertetni.”
A csoport két tagja, az 55 éves Lyu Kyeong-sik és a 29 éves Seo Myunkg-wha már találkozott a koreai sajtó képviselőivel, és röviden beszámolt a túszul ejtés körülményeiről. Mint kiderült, reggel indultak útnak Kabulból, mivel úgy tájékoztatták őket, hogy nappal biztonságos az utazás. Egyszer a helyi sofőr megállt és felvett két ismeretlen utast, amit a koreaiak elleneztek, de a sofőr megnyugtatta őket, hogy ismeri a két jövevényt. Húsz perc múlva azonban az újdonsült utasok lövöldözni kezdtek, megállították a buszt, és kijelentették: ők az afgán kormány megbízottai, akiknek az a feladata, hogy a csoportot megvédjék az al-Kaidától.
A csoportot ezután külön buszokra rakták fel. Az első állomáson azonban az ismeretlenek közölték, hogy nem az afgán kormány megbízottai, hanem az al-Kaidáé. „Ekkorra teljesen bepánikoltunk” - tette hozzá Lyu. Hat nappal később három-négy fős csoportokra osztották, és folyamatosan rejtekhelyről rejtekhelyre szállították őket. Egy ízben egyetlen éjszaka leforgása alatt tizenkétszer vitték át őket újabb és újabb rejtekhelyekre, kivilágítatlan járműveken. Ha menekülni próbáltak, a helybéliek visszaterelték őket a tálibok „karjaiba”.
Amikor egyszer a fogvatartók megengedték, hogy a médiával beszéljenek telefonon, ők kényszerítették a foglyokat arra, hogy azt mondják: betegek, mert arra számítottak, így a kormány hamarabb a segítségükre siet. A foglyok egyébként néhányszor telefonálhattak családtagjaiknak, ezt az információt azonban a kormány biztonsági okokból nem tárta fel korábban.
Az első néhány napon Lyu nem evett, mert böjtölni és imádkozni akart - a tálibok ezt nevezték „éhségsztrájknak”. A fogság ideje alatt egyébként többnyire kekszet és krumplit kaptak étkezéskor a feszültségtől teljesen kimerült túszok. Lyu állítása szerint nem tudtak a többi csoportról semmit, ám amikor a tálibok egy alkalommal bekapcsolták a rádiót, ő értesült két társuk haláláról, amit azonban nem közölt csoporttársaival, mert félt, hogy még nagyobb pánik tör ki közöttük.
Seo a sajtótájékoztatón szűkszavúbbnak bizonyult, de megmutatta azt a fehér nadrágot, amelyet a fogság idején viselt. Mivel minden egyéb holmit elvettek tőlük, utolsó megmaradt golyóstollával a nadrágja belsejére írta naplóját, röviden feljegyezve az egyes napok eseményeit, illetve azt, hogy kiszabadulása után például mit szeretne majd enni. „Ezek az apró dolgok tartottak életben” - jegyezte meg Seo.
Érdekes adalék még, hogy a tálibokkal létrejött ötpontos megállapodás nem is a koreai diplomatáknak, hanem a hírszerzésnek köszönhető. A koreai média szerint azonban ez a kormány felkészületlenségét jelzi: szerintük az túlságosan Amerika- és Nyugat-orientált, és igen hiányosak az információi a Közel-Keletről vagy Közép-Ázsiáról. Ezt bizonyítja az is, hogy a krízis kirobbanásakor a külügyminisztérium arab nyelvprofesszorokat küldött a térségbe, és csak a helyszínen jöttek rá, hogy Afganisztánban nem arabul, hanem többnyire pastu nyelven beszélnek. A hírszerzésnek azonban volt olyan embere, aki tudott folyékonyan pastuul, a tárgyalásokat rajta keresztül sikerült lefolytatni.
Az örömbe azonban nem kevés üröm vegyül: bár a Szemmul Gyülekezet felajánlotta, hogy megtéríti a túszok repülőjegyének és a két megölt túsz hazaszállításának, valamint az orvosi kezeléseknek a költségeit, nem kizárt, hogy a kormány további számlákat is benyújt még a családtagoknak.
Bár bizarr jelenség, hogy a túszoknak kell bocsánatért esedezniük, mindenesetre jogosan merül fel sokakban az a kérdés, hogy mennyire volt felelősségteljesen előkészítve az út. Afganisztán déli tartományai köztudottan a legveszélyesebbek, itt még a civil szervezeteknek vagy az afgán kormánynak dolgozó helyiek is csak rafinált trükköket alkalmazva indulnak útnak. Ekkora csoportot együtt utaztatni kísérő nélkül ebben a veszélyes zónában sokak szerint felelőtlenség volt. Tény, hogy a koreai média keveset foglalkozott Afganisztánnal, így részben nem csoda, hogy a túszok felkészületlenül érkeztek a térségbe, ugyanakkor többek szerint mind a gyülekezetük, mind pedig a követségek és a külügyminisztérium mulasztott azzal, hogy nem készítették fel megfelelően a szerencsétlenül járt fiatalokat.