Hetek XI. évfolyam, 34. szám, 2007. augusztus 24.

Menekül, aki tud a forró katlanná vált városból. Aki marad, kétszer is meggondolja, kimerészkedjen-e a gőzölgő aszfaltrengetegbe. Budapest szendvicsemberei azonban hatalmas táblákkal a nyakukban is rendületlenül állják a tűző sugarakat. Többnyire ugyanazon az útvonalon sétálnak, s osztják az elfogyni képtelen szórólapokat. Általában éhbérért.

Bár néhány kiválasztott arc már hónapok óta ismerős volt, megkeresésük előtt mégis erős kételyek merültek fel bennem, vajon szóra lehet-e bírni a város két lábon járó hirdetőtábláit. Hiszen nem kétséges, hogy ezzel a munkával senki sem a gyermekkori álmát valósította meg. Úgy gondoltam, hogy az epés megjegyzéseiknek bátran hangot adó járókelők között egyikük sem beszél szívesen önmagáról, arról, hogy miként választotta e - sokak által igencsak megalázónak vélt - pénzkereseti lehetőséget. Ám meglepetésemre mindez nem így történt. Volt ugyan, aki türelmesen végighallgatva csupán annyit mondott: sajnálom, munkaidőben nem adok interjút; és olyan táblahordóval is találkoztam, aki már tekintetével jelezte, hogy kizárt a kettőnk közötti szóváltás, a nagyobb részük meglepően nyitott és közlékeny volt. Általában nem hagytuk el a kijelölt munkaterületet, de volt, aki úgy gondolta, hogy a beszélgetésnek meg kell adni a módját. Egyikük az Újpest Központ aluljárójában található - általa láthatóan nem először látogatott - kocsmát tartotta a legalkalmasabbnak.

Miközben fröcscsét itta, még a tábláját sem akasztotta le nyakából. A metró újpesti végállomásánál dolgozó hatvanéves férfi őszes haját simléderes sapka takarja. A közeli buszmegállók miatt rendkívül forgalmas csomóponton egy nemrég nyílt cipőbolt alkalmazza.
A Tisza melletti apró községből származó férfi negyvenhárom évet dolgozott. Szavai szerint a rendszerváltás tette tönkre. Megszűntek a lehetőségek. Annak idején vagyonos ember volt, már kilencven előtt százezer forint fölött keresett. Lovai voltak, majd maszek lakatosként dolgozott Palotán. Jelenleg nincs munkaviszonya. „Csak rontaná a nyugdíjam!” - mondja. A többször is elvált ember négy gyermeket nevelt fel. Mindegyik éli a saját életét. Legkisebb lánya már huszonegy éves, még tanul. Nem szeretne kizárólag rájuk támaszkodni, bár újpesti albérletét most is kőművesként dolgozó fia fizeti. Éppen a környéken volt utcaseprő, amikor felmondtak neki, így ismerkedett meg ezzel a lehetőséggel. Munkájáért 370 forintot kap óránként. Nem tartja nehéznek a munkát, végül is az őrezrednél volt katona, jól bírja a nyolcórás álldogálást. Úgy veszi, mintha csak sétálna az utcán, de hozzáteszi: „Persze, hogy mindez egy hatalmas kudarc, hiszen negyvenéves koromig nem is ismertem az italt, most meg egy-két pohár nélkül már meg se tudnék lenni.”

A villamos Nyugati pályaudvar felé eső megállójában mindig hatalmas a tömeg. Egy alacsony, edzőcipős, szürke hátitáskás férfit szinte teljesen eltakar egy zöld, autósiskolát hirdető reklámtábla. A negyvenkilenc éves, egykor rendszergazdaként dolgozó szakembernél tíz évvel ezelőtt szívnagyobbodást diagnosztizáltak. Hosszú időt töltött kórházban. A csupán néhány éve munkaképes rokkantnyugdíjas a számítástechnika gyors fejlődése miatt hajdani hivatásától végleg elszakadt, több száz ezer forintos tanfolyamokra nincs pénze.
A kitűzött útvonalat bejáró szendvicsember óradíja 500 forint, s mint meséli, az első napok érezhető megalázottsága már a múlté. Szeretne kitörni a jelenlegi helyzetből, különböző cégeknek hetente két-három önéletrajzot is beküld, de mindezt teljesen reménytelennek látja: „Legtöbbször még az állásinterjúig sem jutok el, így marad a zsebbe fizető feketemunka.”
Sokszor megállítják, és megkérdik tőle, hogy mennyit lehet ezzel a tevékenységgel keresni. Őszinte válasz esetén a többség mindig ugyanúgy reagál: „Hiszen az még kenyérre sem elég!” - vetik oda legtöbben, pedig minden csak attól függ, hogy mennyi kenyeret vesz az ember, és mindezt hol teszi! „Muszáj pozitívan gondolkodni!” - magyarázza, és a túloldalra mutat, ahol egy idős, koszos koldusasszony ül a kövön. Mellette botja és egy apró kis tálca néhány forinttal. „Nulla forintból nem adnak semmit! Volt már rá példa, hogy én is idáig jutottam!” - teszi hozzá, majd kicsit vidámabb témára váltva a munka előnyeit ecseteli. Ez ki is merül abban az egyetlen örömteli tényben, hogy „itt a jó idő, ilyenkor sokkal csinosabbak a lányok”! A harminc fokos meleg már kevésbé szívderítő, de még mindig jobb, mint amikor az ember majd megfagy az utcán, s kesztyűben is alig tudja megtartani a szórólapokat. „Bízom benne, hogy a tél többet már nem talál az utcán” - mondja reménykedve.

A harmadik helyszín az Oktogon. Az itt járkáló szendvicsember - a meleg ellenére - magas nyakú pulóverére akasztja tábláját, ami a közeli utcában nyílt étteremnek csinál hírverést. A 400 forintos órabérért dolgozó férfinak szerencséje van, mert meleg ebéd is jár munkájáért. Az idegi alapon leszázalékolt - vagy ahogy ő mondja: „bekattant” - rokkantnyugdíjas hosszú éveken át betegszállítóként dolgozott. Ma is oda vágyik vissza. Annak idején jól el tudott beszélgetni a betegekkel. Mai munkáját is hasonlónak érzi, mert egész nap emberek között van. Hajléktalanok, kéregetők, szórólapozók, jó kis csapat gyűlt itt össze. A férfi nem szégyelli mai munkáját. „Minden lehetőséget meg kell becsülni” - mondja. Elvált emberként negyvenhét évesen is anyjával él, tizenhat éves fiával nem nagyon van kapcsolata. Szavai szerint próbálkozik egyéb munkákkal is, de kisiklott életét csupán egy dolog hozhatná egyenesbe: a reményt jelentő lottószelvények megvásárlását egyetlen héten sem hagyja ki.

A szendvicsemberek megjelenését - amint azt a Fővárosi Önkormányzat illetékes osztályvezetőjétől megtudtam - a fővárosi tulajdonú közterületeken nem tiltja a jelenleg hatályban lévő szabályozás. Horváth Sándor úgy véli, hogy ha engedélyhez kötnék a reklámtáblák cipelőinek mozgását a városban, akkor joggal merülhetne föl az a kérdés is, hogy vajon joga van-e bárkinek az utcán olyan táskát vagy ruhát hordani, amit egy-egy márkás cég logója díszít. A kerületi önkormányzatok azonban az elfogadott keretrendelet bővítésével saját területükön külön szabályozhatják e tevékenységet. Minden attól függ tehát, hogy telekkönyvileg hová tartozik a tér vagy utca, ahol e reklámtáblák előbukkannak. Az ötödik kerületben például 13 440 forintos nettó havidíjat kell fizetnie az önmagát hirdető cégnek, de a díjtáblázat mindenütt más. Beszélgetőtársaim természetesen mindannyian fővárosi tulajdonú területen sétáltak. A cégek tehát gondosan figyelnek arra, hogy ha már feketemunkásokat alkalmaznak, azok legalább jó helyen reklámozzák a vállalkozást.