Munkatársunktól
Elég a szenvedésből
Interjú Szabó Stein Imrével

Tasnádi Péter becsületsértő kijelentéseit visszautasítja, ugyanakkor az évek óta tartó konfliktus megszűnését jónak tartaná Szabó Stein Imre. Az író-szerkesztő lapunkban szólal meg első ízben az ügy kapcsán.

Tavaly jelent meg Pontos idő című elbeszélése a Főbűnösök című szépirodalmi kötetben. Az írás egy bizonyos Stein Albert naplóbejegyzéseiből áll. Gondolom, nem véletlen a névazonosság.
- Az elbeszélés egy dunaszerdahelyi család - felmenőim - holokausztdrámája előtti utolsó időszakot örökíti meg. Főhőse Stein Albert, akit két, valóban élt rokonomból gyúrtam össze. A család egy része jómódú, status quo vallási álláspontú, és teljesen beilleszkedetten él - az akkor megint magyar - Felvidéken, más tagjai ortodoxok. Egy téveszméjük azonban feltétlenül közös; úgy hiszik, az ország, ahol sok generációval korábban letelepedtek, egyben pátriájuk is; baráti, emberi, nyelvi és kulturális kapcsolataik megóvhatják őket, mondjuk védőernyőként veszi mindez körül mindannyiukat - de ez a védőernyő nem nyílik ki soha, és már tragikus naivitásuk felismerésére sem marad idő.
A kutatómunka során nyilván megismerkedett felmenői életével, jellemével. Milyen tanulságokkal szolgáltak ezek az információk?
- Számomra három alaptanulsággal szolgált az írás. Az egyik az ő, a mi országunkról szólt, hogyan hagyják őket sorsukra közönyösen, sokszor a gonosznak segítő kezet nyújtva, mindazok, akikkel együtt élték mindennapjaikat. A másik kettő a főszereplő, Stein Albert utolsó napjainak krónikájából következik. Ő ugye egy jómódú vidéki földbérlőként éli erkölcsileg nehezen védhető életét: szerencsejátékos, nőfaló, ráadásul, hogy elkerülje a családi botrányt, két fiúgyermekét egy a nagycsaládba beházasodott ember neveli sajátjaként. Nyilván ez utóbbi örök titok marad, ha nem jön el 1944 júniusa. Albert háborús érdemeire tekintettel mentességet kapott a numerus clausus alól, viszont, amikor döbbenetes rövid idő alatt a németek begyűjtik az egész családot, döntenie kell, és dönt. Vállalja gyermekeit, és önként követi őket a pusztulásba. Tehát mindig van lehetőség a döntésre, megtisztulásra, másodrészt az ember semmi körülmények között nem hagyhatja a sorsukra szeretteit.
Azon a nyári napon nyolcvanvalahány rokonomat ragadta el a sötét terror, és én azt gondolom, az agresszióval, a kényszerítéssel a félelemkeltéssel szemben mindig ki kell állni. Akkor is, ha az, amiről beszélünk, pusztán „hétköznapi” terror.
Utóbbi mondatával talán arra a konfliktusra utal, amely az ön és felesége volt férje, Tasnádi Péter között húzódik - évek óta. Emlékeim szerint azonban ebben az ügyben mindeddig nem szólalt meg a nyilvánosság előtt.
- Nézze, amikor 2002-ben ez a rémisztő történet elkezdődött, Tasnádi Péter a lelki presszió, a verbális agresszió és a mögötte érzékelhető fizikai veszélyeztetettség olyan áradatát zúdította ránk, amire csak passzív ellenállással lehetett reagálni. Judittal kapcsolatban sorozatosan tett (és tesz) olyan nyilatkozatokat, melyek miatt majd kéttucat jóhírnévrontási pert sikerült már nyerni. Legutóbbi lapszámukban viszont eddig soha nem tapasztalt, személyemet érintő, súlyos becsületsértő és rágalmazó kijelentéseket nyilatkozott, melyekre a becsületsértési büntetőper majd adhat választ, de, mint tudható, az, az emberi relációkat nem feltétlenül állítja helyre. Vagy épp, olaj a tűzre. Most az egyszer, noha igazak Ben Johnson szavai, miszerint rágalomra legjobb válasz a hallgatás, röviden mégis szeretnék reagálni.
Az említett interjúban Tasnádi családi és materiális jellegű megjegyzéseket tett.
- Azt nyilatkozta, hogy elvettem a gyermekét. Ezt már csak azért sem tehettem, mert volt felesége leánygyermeke nem tőle való. Amikor Judit ezt elmondta nekem - s akkor már szerettem őt -, közölte azt is, hogy gyerekkori szerelmétől fogant, elmondta, hogy fél, mert férje is tisztában van a valósággal. Később, mielőtt elváltak, egy genetikai vizsgálattal záruló apasági perben mondták ki jogerősen, hogy a gyermek apja - ahogyan azt Tasnádi is pontosan tudja - egy ismert állatorvos kutató, aki egyébként simán sorsára hagyta a bajban saját gyerekét és annak anyját. Tettem volna én is ezt? Bár nem menti erkölcsileg a kiinduló helyzetet, de maga Tasnádi említi nyilatkozataiban, hogy korábban poligám volt, számtalan gáláns kalandja akadt házassága idején is. Természetesen az, hogy milyen volt házasságuk, az ő magánügyük. Hűséget pedig nem az Úr színe előtt esküdtek egymásnak. Azt viszont már nagyon sérelmezhető cselekedetnek tartom, hogy a közelmúltban ismét olyan konfabulens nyilatkozatot tett egy heti bulvármagazinban, amelyben habozás nélkül közreadott a gyermekről, annak személyiségi jogai megsértésével fotót, és nevén említette. Vajon nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy nincs, és nem lehet olyan önös sérelme, amely indokul szolgálhat egy kisgyerek életének ellehetetlenítéséhez?
Szó esett volt feleségéről is…
- Feleséget rabolni manapság nem szoktak. Őszintén és tiszta szívből szerettem meg Juditot. A szerelem nem magyarázható, de azt tudom, hogy Judit szilárd támasz, oroszlán anya és tehetséges művész. Megértem, ha szétválásuk még mindig indulatokat szít, de Judit független lény, elvenni nem, csak elveszteni, elvesztegetni lehetett. Talán jobban és tisztábban - másként kellett volna szeretni.
Ami pedig a többit illeti: én egy huncut vasát sem vettem el, mint ahogy Judit sem. Tudom, hogy zajlik közöttük még mindig a vagyonjogi per, illetve egyéb, azzal összefüggő perek, de ezek bizonyos ingatlan és ingó elemeiből megfogalmazni az abszurd összegre rúgó vádaskodást, nyilván egy tudatos lejárató stratégia része - ilyet egy hívő ember nem tesz. Ez már 2002 óta folyik. Olyat a világ nem látott még, hogy tizenkét év házasság után bármelyik fél lopással vádolhassa a másikat. Magyarországon nem az iszlám törvénykezés szélsőséges válfaja van érvényben, ahol a váló nőt kitaszítottság és pusztulás várja. A hatályos törvények szerint a volt házastársak megosztoznak a vagyonon. Most Judit is étesse a bulvárt, és mondja el a mindvégig a valódi anyagi tétet jelentő, több mint egymilliárdra értékelt Szemlőhegy úti villa sorsának különös alakulását? Hogy mennyi járna és járhatna valójában - a jog szerint - neki? Nem teszi, mert tudja, hogy a bulvár minden jelentkezőből boldogan bohócot csinál, és mert nem az anyagiak, hanem a nyugodt élet lenne a célja. Vajon észleli-e Tasnádi Péter, hogy sajtóbéli rágalomhadjáratával mások becsülete mellett pontosan saját emberi méltóságát veti oda konc-ként?
Önt felkavarták Tasnádi szavai. Én viszont úgy éreztem, őszintén mondta, hogy nem kell tőle félnie, annál is inkább, mert a magánzárkában töltött évek során ószövetségi hitre jutott.
- Ezt majd az idő dönti el, az elmúlt hetek ennek ellenkezőjét erősítik, sőt, amikor egy-egy nyilatkozatáért magyarázatot kérnek tőle, feledékenységére és agysorvadásából eredő közepes beszámíthatóságára hivatkozik. Őszintén örülök, hogy önt meggyőzték az aznapi szavai és az aznapi ember, de mi van másnap? Itt a földön, Isten demokráciájában mind egyenlők vagyunk, mert minden tettünk és szavaink felíratnak. Ha valóban a hit útjára kíván lépni, akkor legalább egy tiszta pillanatra tegyen úgy, mint Bodnár József tette, ki házába vendégként befogadta, és visszanézve viharos életén vegye számba, hogy hány embernek okozott félelmet, kárt, veszteséget, legalább magában kérjen őszinte bocsánatot tőlük, mert akkor talán neki is megbocsátanak. Mint ahogy Habakuk próféta mondja: „Önmagad ellen vétkeztél, amikor sok népet tönkretettél”, hagyjon fel a gyűlöletfüggőséggel, és ne keressen örökké aktuális mumusokat a saját volt rossz cselekedeteivel való szembenézés helyett; nézzen szembe velük szikáran, férfiasan! És ha ezek a tettek a gőg, a hübrisz, az elbizakodottság gyökerén fakadtak, tán ezeket vesse le legelőször, mielőtt belép Isten demokráciájának előszobájába.
Ezért az Úrral, kérném, senkit ne fenyegessen.
Ez a hat éve tartó történet - akarva akaratlanul a mi történetünk, bár különbözőek vagyunk - csak fájdalmat, félelmet és szenvedést hozott; ha körülnézek, látom a rokonok, a nagyszülők, a gyerekek és az asszony arcán kitörölhetetlen nyomait. És nyilván Tasnádi Péter is szenvedett. Szerintem elég a szenvedésből.