Róth I. Zsófia
Tűzijáték

Beköszöntött augusztus 20-a, az év legszebb napja, az új kenyér és megannyi István neve napjának ünnepe. Elhatároztuk, hogy porontyunkat elvisszük egy kis kultúrát látni. Ne kelljen többé szégyenkeznünk ismerőseink előtt, hogy az öt évet már betöltött gyermek nem látott még igazi „dögös” magyar tűzijátékot.

Az egyik metró végállomásánál hagytuk járgányunkat, majd az Astoriától gyalog folytattuk utunkat a Szabadság híd felé. Vettünk ehetetlen tökmagot, 450-ért fél liter ásványvizet, meg egy olyan sötétben foszforeszkáló izét utódunk legnagyobb örömére.
Az idő hat óra felé járt már, a Szabadság híd körül javában tartott a helyvadászat. Mentünk jobbra, balra, a rakpartra le, majd fel. Végül óriási harc árán sikerült egy fémmonstrum hajófeljáró alatti három szélső helyet megkaparintanunk. Kicsit büdös, kicsit koszos, de a miénk volt. Kiláttunk alóla, tehát az egész show harmadáról maradtunk csak le, ellentétben azokkal, akik betelepedtek alá, ők kevesebb, mint a felét élvezhették. A stég tetején bámészkodók viszont ránk köpdöshették a tökmag- és szotyihéjakat is.
A mikrotársaság, akik között helyet foglaltunk, társadalmilag igen változatos volt, mondhatnánk egy szociológus álma. Balkéz felől egy romacsalád foglalt helyet teljes menetfelszerelésben, az összes arannyal, telefonnal, háromnapi hideg élelemmel. Alattuk egy középiskolás társaság Kurt Cobain polókban, sörrel, cigivel, barátnőkkel, cenzúrázatlan beszéddel. Fölöttünk átellenben néhány spanyol turista, néhány őshonos kínai és egy kuriózumnak számító vidéki család teljes harci díszben: öltöny, makkoscipő, kisestélyi, körömcipő - minden, ami kell. Hátunk mögött egy hozzánk hasonló házaspár egy rettenet rossz gyerekkel, aki azzal szórakozott, hogy a hátunkat rugdosta faklumpával.
Szóval mindnyájan mint egy nagy, boldog család a rakodópart alsó lépcsőin ültünk, és néztük, hogyan úszik el előttünk a sok hulladék szeretett folyónkban, a Dunában. Kilenc óra előtt pár perccel azonban az izgalom érezhetően a tetőfokára hágott. Csodák csodájára pontosan kezdték a műsort. Amikor az első csillagok lehullottak az égről, a tömeg megkönnyebbülten felmorajlott. Félórás pattogó fényár, utána mindenki indult hazafelé. Rajtunk kívül körülbelül még vagy tízezer ember gondolta azt, hogy autóját hátrahagyja. Elértük a metrólejáróhoz álló sor végét, de sajnos kár volt annyira várni, hogy lejussunk. Az aluljáróban a levegő fojtogató, a hangulat lincselős volt. Letuszkolódtunk a mozgólépcsőn, a gyereket végig kézben tartva, hogy tudjon lélegezni. Nem számoltuk, hanyadik metróra fértünk föl, de a sikerérzet nem sokáig tartott. A sűrűn érkező szerelvények torlódást okoztak, idegölő várakozás következett az alagútban két megálló között. Koszosak voltunk, büdösek, folyt rólunk a víz, mire megérkeztünk a végállomásra. Bevágódtunk a kocsiba, bekapcsoltuk a légkondit, és eldöntöttük: jövőre televízión nézzük a tűzijátékot.
A rá következő évben jött a vihar.