Kulcsár István
Minden oroszok egyháza
A moszkvai patriarchátus nem tűri a vallási konkurenciát

„Oroszország a klerikális társadalomhoz vezető úton halad, az ortodox egyház minden módon igyekszik hitét a társadalomra ráerőltetni” - írta a közelmúltban Vlagyimir Putyin elnöknek címzett levelében az Orosz Tudományos Akadémia tíz tekintélyes tagja, köztük két Nobel-díjas fizikus: Zsoresz Alfjorov és Vitalij Ginzburg.

Fotó: Reuters

Az 1917-es forradalmak előtt az orosz ortodox (pravoszláv) egyház hivatalosan is államegyház volt, az elnyomó állam mindenkori hű társa és segítője, amely ugyanakkor élvezte a kormányok teljes támogatását. (Oroszországban egyébként még a polgári házasság intézményét sem ismerték. Kevesen tudják, hogy emiatt a nyíltan ateista Vlagyimir Lenin és Nagyezsda Krupszkaja is kénytelen volt egy pópa áldásával, oltár előtt esküdni.)
Az orosz egyház (és vele együtt minden más vallásfelekezet) hét évtizednyi üldözése után, a Szovjetunió széthullását követően az ortodoxia meglepő gyorsasággal talpra állt, és - jóllehet az Oroszországi Föderáció alkotmánya kimondja az állam és az egyház szétválasztását - ma ismét kezd összefonódni az állammal. Ezt bizonyos fokig az is jelzi, hogy nemcsak Vlagyimir Putyin elnök vesz részt évről évre a karácsonyi és a húsvéti ünnepi miséken, hanem - mintegy hivatalból - ugyancsak demonstratívan jelen van azokon a moszkvai Megváltó Krisztus Székesegyházban Borisz Grizlov, az állami duma elnöke, Jurij Luzskov főpolgármester, sőt, a közismerten más vallású Mihail Fradkov miniszterelnök is.
Az orosz ortodox egyház feltámadásának tényét Oroszországban természetesen senki sem rosszallja. A szaporodó bírálatok amiatt érik, hogy monopolhelyzetre tör. Az egyház ugyanis abból indul ki, hogy minden keleti szláv (orosz, ukrán, fehérorosz) születésénél fogva ortodox. Tehát a tatár nemzetiségű állampolgár lehet muzulmán, a burját buddhista, a zsidó pedig izraelita vallású, de az már elfogadhatatlan számára, hogy katolikusok vagy protestánsok az etnikailag orosz lakosság körében fejtsenek ki hitbuzgalmi tevékenységet. Ez a fajta prozelitizmus egyébként a moszkvai patriarkátus és a Vatikán közötti ellentétek egyik fő oka, és ezért támasza az egyház a kormányzatnak a „szekták” elleni küzdelemben.
A konzervativizmusáról ismert egyház (amely máig is a tizenhárom napos „késésben lévő” Julianus-naptárhoz tartja magát, és a liturgiában ragaszkodik az orosz emberek számára csaknem teljesen érthetetlen ószláv nyelvhez) jogot formál magának arra, hogy alapvető erkölcsi, oktatási kérdésekben ő mondhassa ki az utolsó szót. „Éppen annak az orosz ortodox egyháznak a vezetősége, amely a kilencvenes évek közepén cigaretta és vodka vámmentes behozatala miatt különféle botrányokba keveredett, igyekszik most mindinkább erkölcsi kérdésekben a legfelső döntőbíró szerepében fellépni, és agresszív módon beavatkozik az oktatás és a nevelés folyamataiba” - jegyezte meg ennek kapcsán a berlini Der Tagesspiegel.
Hosszabb ideje kezdeményezi például az egyház, hogy az oroszországi iskolákban kötelező tantárgyként vezessék be Az ortodox kultúra alapjai nevű tantárgyat, aminek ellenzői azt mondják: valójában hittanoktatásról van szó. Az úgynevezett XI. egyetemes orosz népi zsinat állásfoglalásában leszögezte: „Az ortodoxiáról szóló ismeretanyag a hazai kultúra szerves, elválaszthatatlan része.” Andrej Vorobjov akadémikusnak, a Hematológiai Tudományos Központ igazgatójának véleménye szerint „a sokfelekezetű Oroszország iskoláiban nem lehet csak az ortodox kultúra alapjait tanítani, mert ez viszályhoz vezetne az országban”.
Az egyház, miközben az elnök és a jelenlegi kormánypolitika aktív támogatója, igyekszik ennek nemcsak a szószékről hangot adni. Hogy az állam mennyire tekinti támaszának az egyházat, arra jellemző, hogy a húszas években alakult, a Szovjetunióban „bolsevizált” egyházzal szakító külföldi orosz ortodox egyház és a hazai egyház közelítésében, majd nemrégiben bekövetkezett kanonikus újraegyesítésében - mint a The Wall Street Journal írta - Putyin elnök személyesen vállalt szerepet.
Az akadémikusok levele nyomán kibontakozó „kultúrharcban” az egyház azzal érvel, hogy az ország klerikalizálásának korlátozását követelő hangok mögött egyes kormányszerveknek a nemzeti kultúra terjesztését akadályozni akaró szándéka húzódik meg.
A moszkvai patriarchátus egyik szóvivője, Mihail Prokopenko lelkész legutóbb kijelentette: „Az egyház nem törekszik arra, hogy az államgépezet részévé váljék, mert ez a státus senkinek sem lenne jó: sem az egyháznak, sem az államnak.” E nyilatkozat őszinteségében azonban Oroszországban sokan kételkednek.