1945 augusztusa óta ezerszer annyi atombombát robbantottak fel békeidőben,
mint háborús helyzetben. A Japán elleni támadást követően a nagyhatalmak egymást
túllicitálva végezték a nukleáris kísérleteket, amelyekben több tízezer katonát
vetettek be kísérleti nyulakként.
Mihail Rokickij az idén hetvenhárom éves. Ő talán az egyetlen ma is élő tagja
annak a csapatnak, amely a Novaja Zemlja-beli szupertitkos atomkísérletek
tevékeny résztvevője volt. Az ilyen munkakörülményekből adódóan minimum
rokkantnak kellene lennie - de az is csoda, hogy egyáltalán életben van. Ehhez
képest köszöni, jól van, makkegészéges, és hét gyermeke van.
Orvosnál utoljára húszéves korában járt: akkor úgy tűnt neki, vége-hossza sincs
a sok vizsgálatnak: a fehér ruhásokat nemcsak az ő fizikai állapota, de
felmenőinek betegségei is érdekelték. Az alaposan kiválogatott kiskatonákból
ötszáz fős elit alakulat lett, akiket Arkangelszkbe, majd mikor hajózhatóvá vált
a Jeges-tenger, Novaja Zemljára vittek.
Az újoncokat sátrakban szállásolták el. Mihailnak és társainak téglaházak
építése jutott feladatul. A sziget teljesen kopár volt: mohán és zuzmón kívül
nem nőtt semmi.
A sziklákon vándormadarak tanyáztak, a fiúk onnan hordták a tojásokat vödörszám,
mint egyetlen friss táplálékot: ezenkívül csak konzerveken és szárítmányokon
éltek.
Télen harminc fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála - a katonák azonban továbbra
is sátoroztak.
A hosszú sarkvidéki éjszaka periódusában szünetelt a munka, ilyenkor azt a
néhány filmet nézték századszor is, amelyeket a levelekkel együtt repülőgépről
dobtak le nekik.
Az alakulat fő feladata még sokáig ismeretlen volt számukra. Aztán 1956-ban
egyik nap észrevették, hogy a hajók különböző háziállatokat szállítottak a
szigetre: teheneket, juhokat, baromfit. A tengerparton pedig leszolgált, rozzant
hajók horgonyoztak le sorban. Egy reggelen az egész csapatot hajóra vezényelték,
és kivitték őket a tengerre; körülbelül egy hétig voltak a nyílt vízen. Mikor
visszajöttek, sötét este volt, álmosan sátraikba bújtak. Másnap hajnalban
megdöbbentő látványra ébredtek: táboruk mellett körös-körül felfegyverzett
katonák várakoztak rájuk. Mindenki gumirozott kezeslábast kapott, mielőtt a
munkába indult volna. Ott további meglepetések következtek: a talajon szanaszét
a nemrég ideszállított állatok elszenesedett hullái hevertek. Az épületek
összedőltek, a part mentén horgonyzó hajók helyett feketére égett roncsok
ringatóztak a vízen.
Az alakulat feladata a továbbiakban az volt, hogy takarítsanak el a területről
mindent; erre két hónap ment el. Minden este, amint visszaértek a „zónából” le
kellett adniuk a fehérneműjüket, és azt elégették, reggelre újat kaptak. Sok
katona megkopaszodott. Mihail is észrevette, hogy gyorsabban elfárad, és
lassabban tud csak mozogni.
A feladat végeztével Rokickij leszerelt. Mielőtt hazaküldték volna, egy csomó
papírt alá kellett írnia, ezenkívül nyomatékosan megkérték, hallgasson arról,
hol szolgált. Orvosi vizsgálat nem volt.
Arhangelszkbe érve lefényképezkedett a barátaival - addig tilos volt -, majd
elszéledtek a szélrózsa minden irányába. Ő az Altájra került, geológiai
expedíciókon vett részt. Ma úgy gondolja, éppen a friss hegyi levegőnek és a sok
mozgásnak köszönheti az egészségét.
Társairól utoljára tíz éve olvasott: az alakulatából akkor még tizenketten
életben voltak. „Nem akarom elhinni, hogy már csak én vagyok életben” - mondta,
és abban a reményben, hátha valaki hírt ad magáról, megkérte az Argumenti i fakti
című orosz újságot, amely az interjút készítette vele, hogy a címét is tegyék
közzé.
Nem ez az egyetlen ilyen történet. 1955 szeptemberétől 1990 októberéig ugyanezen
a kietlen szigeten százharminckét kísérleti atomrobbantást végeztek; bár az
egyik földi robbantás során történt egy kis gikszer: a bomba ugyanis nem robbant
fel. Annak kiderítését, hogy miért nem, egy négy főből álló csapatra bízták: oda
kellett menniük, és végigvizsgálni az egész láncolatot, hol történt elakadás. (A
hibát egyébként az okozta, hogy egyszerre két kulcsfontosságú biztosíték égett
ki az indításjelző szerkezetben.) A csapat egyik tagjával tavaly közölt le egy
riportot a RIA Novosztyi. Aztán akadt egy lelkes rendező, aki úgy gondolta, hogy
ezek a történetek - és főleg sorsok - megérnének egy dokumentumfilmet. Az ötlet
mindenkinek elnyerte a tetszését, de a forgatókönyvet elolvasta az atomügyi
miniszter egyik helyettese is, akinek viszont nagyon nem tetszett a terv. „Azt
gondolná az ember, hogy a maguk tisztjein és katonáin kívül nem is volt ott
senki. Ilyen filmre nincs szükségünk” - mondta. Hiába magyarázta a rendező, hogy
természetesen megemlíttetnek a neves szovjet fizikusok, konstruktőrök és magas
rangú személyek is (noha róluk már sokat lehetett hallani, az ott szolgáló, ma
veterán katonákról meg nem) - a dokumentumfilmből nem lett semmi.