Konkolyi Katalin
Lenin, a méregkeverő
A szovjet x-laborok titka

Az Alekszandr Litvinyenkót plutóniummal likvidáló méregkommandó akciója nem az első alkalom volt, hogy Moszkva különleges vegyi anyagokkal végezzen ellenségeivel. A Szovjetunióban működő szigorúan titkos laboratóriumokról csak most váltak hozzáférhetővé információk, amelyeket Andrej Szuhomlinov jogász e témában készülő könyve alapján ismertetett a Moszkovszkij Komszomolec orosz lap. A szocializmus halálos harapása címet viselő műből kiderül, hogy Vlagyimir Iljics Lenin parancsára élő embereken kísérletezték ki a nyom nélkül ölő szupermérgeket.

Majranovszkij

„Hörögve fuldokolni kezdett. Ajkai elkékültek, kezein begörbültek az ujjak. Teste még egy utolsó, halál előtti erőfeszítéssel kifeszült a kórházi ágyon, majd ellazult; szemei fennakadtak. Eljött a vég. Az ápoló gondosan megvizsgálta az elhunytat. Nem lesz jó! - jelentette ki. Erről messziről látszik, hogy átsegítették, még egy orvostanhallgató sem hiszi el, hogy szívroham… Változtatunk az összetételen - készítsék a következő pácienst!”
A fenti jelenet akár pontosan így is lejátszódhatott. Szereplői: a fehér köpenyes ápoló, az egyik titkos méregkutató laboratórium munkatársa, és az immár halott kísérleti alany, akinek nincs neve, csak száma. Ez utóbbiakra akkoriban nagy szüksége volt a „tudománynak”: voltak köztük elítéltek, de olyan hiszékeny betegek is, akik maguktól jelentkeztek, amikor a szocialista orvostudomány legújabb vívmányaiként reklámozott „gyógyszerek” kipróbálására kerestek önkénteseket.
Az első toxikológiai labort a bolsevikok hozták létre 1921-ben - írja Szuhomlinov -, az ott folyó kutatásokat maga Lenin elvtárs tartotta megfigyelés alatt. A professzorok persze később is dolgoztak olyan sokatmondó témákon, mint „ételbe juttatott mérgek toxikológiai tanulmányozása”; vagy: „emberi bőr alá juttatott luizit és mustárgáz hatásküszöbének vizsgálata”.
A titkosszolgálatok által fenntartott laboratóriumot Grigorij Majranovszkij vezette. „Mindig is komoly karrierről álmodozott” - mondták róla, akik ismerték. Miután 1923-ban kiváló eredménnyel elvégezte az orvosi egyetemet, hamarosan a mérgek szakavatott ismerője és tanulmányozója lett. Néhány munkahelyváltás után 1938-ban már a titkosszolgálatok által alapított „12-es” vagy „x” elnevezést viselő laborok egyikét vezeti, melyekben külföldön végrehajtott terrorakciókat készítettek elő. A feladatát világosan körülhatárolták: olyan mérget kellett létrehoznia, amely egyszerű szívinfarktussal vagy más betegséggel „maszkírozható”.
Majranovszkij először mustárgáz-vegyületekkel kísérletezett, ezek színtelen, szagtalan és biztosan ható méregként ideálisnak tűntek, azonban volt egy hátrányuk: a halott szervezetében ki lehetett mutatni őket. Később ezért a digitoxin, kolhicin és tallium különböző töménységű változatait kezdte alkalmazni.
Minden egyes kísérlethez tíz-tíz „alanyt” használtak fel. A vizsgálószoba ajtaján egy kis kukucskálón az orvos mindig figyelemmel kísérhette a legújabb „koktél” hatását a páciensen; ha nem érték el a kívánt eredményt, másfajta összetétellel próbálkoztak - amíg a szerencsétlent „le nem írták”. Hosszú kísérletezések után sikerült létrehozni az „optimális”, K2 elnevezésű vegyületet. Ennek bevétele után az áldozat „úgy tűnt, mintha összement volna, egyre gyengébb és halkabb lett, míg végül tizenöt perc múlva meghalt”. Biztos, ami biztos, készült ellenőrzés is - az egyik K2-áldozatot egy be nem avatott szakintézettel felboncoltatták. A vizsgálat eredménye: „szívelégtelenség okozta halál…”
A laboratóriumokban dolgozták ki a mérgezés lebonyolításának módját is: ez történhetett ételbe-italba vegyítés vagy bőrre fröccsentés, esetleg belélegeztetés útján. Csak később vetették be a szúrófejes tollakat, sétabotokat, illetve az egyik sikertelen merénylet kapcsán elhíresült esernyőt. Szinte naponta érkeztek újabb „kísérleti alanyok” a laboratóriumba. Többnyire a börtönökben választották ki őket, de így lelte halálát néhány külföldi, „kémkedéssel” vádolt hadifogoly is, többek között 1945 végén három német katona, akik a nácizmus elől a szovjetekhez szöktek - vesztükre.
Az itt kidolgozott technikával a második világháborúban sikerült néhány náci vezetőt likvidálni, de később, békeidőben is előszeretettel alkalmazták ezt a kevéssé feltűnő kivégzési módot. „Saját kezűleg semmisítettem meg több tucatnyit a szovjethatalom megátalkodott ellenségei közül” - mondta Majranovszkij, és erre élete végéig büszke volt. Injekciójától halt meg többek között Sumszkij ukrán nacionalista, Romzs ukrán görög katolikus érsek és az amerikai kommunista, Hoggins is, aki az 1930-as években a szovjetek távol-keleti hírszerzője volt, később Moszkvában letartóztatták „kémkedésért”. Az Egyesült Államok hiába kérte kiadatását - a szovjet belügyeseknek nagyon nem akaródzott visszaengedni őt a hazájába. Nem alaptalan az a feltételezés sem, hogy a szerencsétlen sorsú svéd diplomata, Raoul Wallenberg halálát is az „x-laboratórium” egyik készítménye okozta 1947-ben.
A jól bevált elhárítási mód a sztálini idők után is folytatódott. 1953-ban egy ilyen akció során likvidálták Trockij testőrét, Wolfgang Zalusst.
A laboratóriumban folyó pokoli kísérletek nem maradtak hatás nélkül a kivitelezőkre sem: volt, aki már az első néhány „tudományos kísérlet” után reménytelen alkoholistává vált, egyes munkatársakon komoly pszichikai panaszok kezdtek mutatkozni, ketten pedig önkezükkel vetettek véget életüknek.
Majranovszkijon, úgy tűnt, nem fog ki semmi - a sorsát azonban ő sem kerülhette el. 1951-ben váratlanul letartóztatták, „munka során elkövetett hanyagság”, illetve: „erősen ható szerek illegális birtoklásának” vádjával. (A hanyagság valószínűleg azt jelentette, hogy a likvidálási akció nem minden esetben volt sikeres.) Tíz évre ítélték Majranovszkijt - szolgálataira azonban még elítéltként is igényt tartottak. Miután letöltötte a tíz évet, rehabilitáltatni akarta magát, de ellenkező eredményt ért el: újra elítélték, majd mikor 1962-ben szabadult, arra kapott utasítást, hogy huszonnégy órán belül hagyja el Moszkvát. A professzornak új munkahelyet „néztek ki”: a Dél-Kaukázusban egy mahacs-kalai biokémiai laboratórium vezetőjeként folytathatta munkásságát, igaz, itt sem sokáig. 1964-ben váratlanul meghalt - a hivatalos jelentés szerint szívelégtelenségben -, történetesen éppen úgy, ahogy sok-sok „páciense”.