Morvay Péter
A tagadás prófétái
Egy napon hunyt el két korszakváltó rendező: Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni

2007. július 30-án, ugyanazon a napon hunyt el a 20. századi filmtörténet két európai klasszikusa. A 89 éves Ingmar Bergmant önkéntes remeteségének helyszínén, a svédországi Faaro szigetén, míg a 94 éves, de életének utolsó két évtizedét agyvérzés miatt némán és részben mozdulatlanul eltöltő Michelangelo Antonionit Rómában érte a halál. Mindkét rendező kultuszt teremtett filmjeivel, amelyek a hatvanas-hetvenes évek elidegenedett, önmagába fordult, melankolikus életérzését idézték a filmvászonra. Bergman és Antonioni filmtörténeti hatása az újszerű képi világ mellett a nyers, sokszor brutális és perverz szexualitás korábban mozifilmekben elképzelhetetlennek számító bemutatása és elfogadtatása is.

Ingmar Bergman

Michelangelo Antonioni

A sötét művész, akit rajongói minden idők legnagyobb rendezőjeként tiszteltek - így jellemezte búcsúztatójában a londoni The Times Ingmar Bergmant, aki élete során több mint hatvan filmet rendezett. A svéd filmrendező számos pályatársára gyakorolt maradandó hatást, közülük Woody Allen egyenesen „a filmkamera feltalálása óta a legnagyobb filmművésznek” nevezte őt. Szülőhazájában szó szerint megállt az élet, amikor Bergman halálhírét bejelentették. A zászlókat félárbocra engedték, a televíziók megszakították a műsorukat, így tisztelegve az egyik legismertebb svéd művész emléke előtt. Igaz, életében nem volt mindig ilyen felhőtlen a viszony Bergman és a svéd állam között: amikor a hetvenes évek közepén adócsalás vádjával letartóztatták, kiszabadulása után hátat fordított Svédországnak, és egy évtizeden keresztül tiltakozásul Münchenben élt annak ellenére, hogy Olof Palme miniszterelnök személyesen kérte a művészt a visszatérésre. Bergman - aki a vádak hatására súlyos idegösszeroppanást is kapott - végül megenyhült és hazatért. Utolsó éveiben azonban gyakorlatilag nem mozdult ki a kicsiny Faaro szigetről, ahol birtokának bejáratán a „Vigyázz, harapós kutya” felirat állt. Ismerősei szerint Bergman házánál nem volt kutya, a megkeseredett művész akarta így távol tartani az embereket magától.

Bergman egyik nagy szerelmével, Liv Ullmannal

Bergman egy dán származású evangélikus lelkész gyermeke volt. Apja, Erik Bergman később a svéd királyi udvar káplánja lett. A fiatal Ingmar rajongva szerette anyját, azonban az apjától megismert ódon, vasszigoron alapuló vallásosság már korán kiváltotta a lázadást a kereszténységgel és később Istennel szemben is. Naplója szerint nyolcéves korában veszítette el a hitét, és a kételkedés felnőttkorára tudatos szembenállássá változott, amely számos filmjének fő motívuma is lett. Az istenhit elvesztése nyomán Bergman arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberi életet „az erőteljes és aktív gonosz” határozza meg, amellyel szemben hiábavaló az intellektuális küzdelem.
Amikor 2004-ben egy televíziós interjúban megkérdezték tőle, hogy gazdag életművéből mely filmek a kedvencei, az idős művész keserűen azt válaszolta, hogy nem szívesen nézi a saját filmjeit, mivel azoktól csak még depressziósabb lesz: „Sírok és nyomorultul érzem magam” - mondta a nyolcvanhat éves Bergman, aki azért annyit elárult a riporternek, hogy filmjei közül az Úrvacsorát, a Personát és a Suttogások és sikolyokat tartja a legtöbbre.