Hazafi Zsolt
Hazugságok helyett
Kenedi János az ügynökaktákról, a képmutatás kultúrájáról, a látszatról és a valóságról

„Ötvenből két embert találtam, aki magától, minden külső kényszer nélkül adta fel magát, és férfiasan vállalta a felelősséget, majd bocsánatot kért. Az összes többi eset mind az önlegitimáló hazugságok csoportjainál sűrűsödött. A legtöbben még azt követően is képesek voltak hazudni, hogy dokumentumok, tartótisztek vallomása és pénzfelvételi jegyzőkönyvek igazolták az érintettségüket” - nyilatkozta példaként Kenedi János annak kapcsán, hogy milyen hatása volt a Kádár-rendszernek. Az állambiztonsági iratfelszabadítással megbízott bizottság elnöke szerint hozzászoktatták az embereket a hazugsághoz, de az állambiztonsági múlt feltárása „egy új szocializációs folyamatot nyitna meg az emberek számára, amelyben van helye az őszinte és erkölcsös viselkedésnek”.

Az elmúlt évtizedekben, akár az állambiztonsági múlt feltárása, akár a sajtószabadság érdekében, mindig a közéleti hazugságok ellen harcolt. Miért fontos ez Önnek?
- A demokrácia nem működhet a legnagyobb átláthatóság garanciái nélkül. Minden hazugság, de politikai értelemben főleg a közéleti hazugság termeli azokat a problémákat, amelyekre aztán rátelepednek a politika élősködői.
A hazudozás és a hozzá kapcsolódó titkolózás gátja az államszervezet és a demokratikus közélet számon kérhetőségének, pedig ez a civilek alkotmányosan biztosított joga. A hazudozás álügyeket termel. Azok pedig folyvást rettegésre kényszerítik az „elkövetőket”. Ez a rettegés pedig deformálja a demokráciát, és kontraszelekciót okoz.
Ez a közéleti megközelítés, de személyesen mi az az indok, ami miatt az ilyen ügyekkel foglalkozni kezdett?
- Megvallom, eddig ezt a kérdést még senki nem tette fel nekem. Ez a legszemélyesebb ügyem. Édesapámat elvitték munkaszolgálatba, és végigjárta az összes borzalmat, a Don-kanyart is beleértve, majd orosz fogságba esett. 1946-ban Bukarestből harminchat kilósan, egy tífuszkórházból került haza. Ő nevelt föl. Nagyon bensőséges viszonyban voltunk, de sohasem árulta el, hogy mi zsidók vagyunk.
Hatvanéves korában agytrombózist kapott, tizenkilenc éven keresztül én ápoltam, és a betegség közben már nem bírta tartani a titkot. Felnőttként tudtam meg, hogy kisgyermekkoromban azokat a dalokat énekelte nekem például fürdetés közben, amelyeket azoktól a sváb keretlegényektől hallott, akik a Don-kanyarban néha felkergették egy fa jéggé fagyott ágaira. Apám abban reménykedett, hogy ha elhallgatja a zsidó származásunkat, akkor nem támad föl többé az antiszemitizmus. Ezzel az életstratégiával azonban tönkretette a gyermekéveimet.
’56-ban, kilencévesen üzenethordó futárként rohangásztam a XI. kerületi felkelőcsoportok között. ’57-ben boldogan ültem be a hittanórára, amit - ugye - „mi” forradalmárok harcoltunk ki. A negyedik vagy ötödik órán félrehívott a tisztelendő atya: „Kenedi fiam, biztos, hogy te a megfelelő hittanórát választottad?” - kérdezte.
Tehát tudatosan választotta a „hazugságellenes” témákat?
- Ez csak az egyik indítékom. Minden vágyam az volt, hogy politikai újságíró legyek, de hamar kiderült, hogy ez a Kádár-rendszerben hazug kompromisszumokkal lehetséges csak.
Az ’56-os lojalitás miatt úgy gondoltam 1968-ban, hogy a cseh reformok tovább fognak vinni valamit a magyar forradalomból. Csehszlovákia megszállásakor lemondtam az állásomról a Budapester Rundschaunál, s elmentem a Magvető Kiadóhoz irodalmi szerkesztőnek. Másfél év múltán itt ért utol az okkupáció, bíráló véleményemért rendőri figyelmeztetést kaptam, amit nem akartam aláírni. Ezt követően foglalkoztatási, publikációs és utazási tilalom alá estem, gyakorlatilag egészen 1990-ig, mintegy húsz évig. Azt gondoltam, hogy ha a legális sajtóban csak súlyos kompromisszumok árán lehet dolgozni, akkor kell egy másik nyilvánosságot nyitni, ahol lehet egyenesen és őszintén beszélni. Ezt neveztük többedmagunkkal második nyilvánosságnak.
Az állambiztonság működését dokumentumokkal bemutató „Kis állambiztonsági olvasókönyv” című könyvéből az derül ki, hogy a Kádár-rendszerben szinte alig volt olyan dolog, ami ne manipulált és hazug lett volna. Hogyan lehet feldolgozni, hogy amit látunk, az nem a valóság? Hogy egy személy nem az, aminek mutatja magát, példának okáért demokrata helyett besúgó?
- Számomra inkább azt nehéz feldolgozni, ha az emberek nem is kívánják megismerni a valóságot. A Kádár-rendszerben a hatalom sem akarta, hogy az emberek világosan lássanak, és az emberek is rászorultak a diktatúra jellegéből adódóan, hogy különböző stratégiákkal kerüljék a valósággal, a tényekkel való konfrontációt. A torz rendszer következtében létrejött egy olyan érdekérvényesítő magatartás, amely ragaszkodik a hazugságokhoz, a képmutatáshoz, a valótlan világ fenntartásához. Meggyőződésem, hogy ezeket az érdekviszonyokat kell felbontani ahhoz, hogy a tényeknek és a valós értékeknek helye és megbecsülése legyen a közéletben.
Az Élet és Irodalomban azt írta, hogy a bizottság elnökeként a kollégáival abban kívánnak segíteni, hogy az emberek rájöjjenek a történelmi hazugságokra.
- Nem mi segítünk, mi azt szeretnénk, hogy az emberek maguk tudjanak magukon segíteni - azaz teljesen kutathatóak legyenek a pártállami állambiztonsági iratok. A realitásérzéket erősíti, ha megértik, hogy miként működött a Kádár-rendszer. Például azt, hogy az állambiztonsági szolgálat célpletykákkal elterjesztette, hogy felemelik a hús árát nyolcszáz forinttal, de ehhez képest csak négyszáz forintra kívánták emelni az élelmiszer árát. A konklúzió persze az volt, hogy mégis jó uralkodója van az országnak, Kádár elvtárs meglátta, hogy ekkora áremelést nem lehet végrehajtani. Az egész színjáték volt.
A besúgásokkal, a lehallgatásokkal és különféle játszmákkal a „rendszer” emberi életeket tett tönkre. Voltak, akiket tehetség nélkül felemeltek, miközben másokat a tehetségük ellenére lent tartottak; nem vették fel az egyetemre, nem kapott jó állást, vagy éppen elbocsátották egy (ügynök által dokumentált) rendszerkritikus mondatért.
- Éppen ilyen ügyek megismeréséből eredeztetem az elkötelezettségemet az állambiztonsági iratok felszabadítása mellett. Minden családban, baráti társaságban és közösségben élnek hiedelmek saját életükről. Nem értik, hogy a jó tanuló gyereket miért is nem vették fel az elit iskolába, miért nem futott be szép karriert. Lehet, hogy azt mondta a szülő a gyerekének: azért, fiacskám, mert nagyon sokan jelentkeztek; de valójában azért nem vették fel, mert a nagyapja ’56-ban tagja volt a munkástanácsnak, jó ügyért harcolt. Sokan nem mondták el az igazságot, mert azt gondolták, hogy megkímélik a gyereket a politikától, nehogy megüsse a bokáját.
Németország azért kivételes példa, mert szembenéztek a múltjukkal, és azzal kompenzálták mindazt a galádságot, amit a harmincas évek közepétől ’45-ig elkövettek, hogy a Gruppe ’47 civil írószervezettel megindították a hazugság feltárásának folyamatát. Az NDK megszűnésével ugyanez a tisztázó folyamat indult el az ország szovjetizált felében.
Az elmúlt években nagyon sok emberről derült ki, hogy valamilyen szinten együttműködött az állambiztonságiakkal, de alig volt olyan, aki önszántából, egyenesen és becsületesen nyilvánosságra hozta volna ezt. Miért?
- Nemrég csináltam magamnak egy kis táblázatot. Felírtam ötven lebukott személynek a nevét egy kockás papírosra, és melléírtam, hogy ki mivel magyarázkodott. Döbbenetes volt. Összesen két embert találtam, aki magától, minden külső kényszer nélkül adta fel magát, és férfiasan vállalta a felelősséget, majd bocsánatot kért. Az összes többi eset mind az önlegitimáló hazugságok csoportjainál sűrűsödött. A legtöbbjük még azt követően is képes volt hazudni, hogy dokumentumok, tartótisztek vallomása és pénzfelvételi jegyzőkönyvek igazolták az érintettségüket. Így hurcoljuk tovább a Kádár-rendszert a hátunkon. Hozzászoktatták az embereket a hazugsághoz.
Ez a magyar néplélekből fakad, avagy más országokban őszintébbek voltak?
- Günter Grass, a nagy formátumú német író évtizedekig nem volt képes kimondani, hogy a Waffen SS tagja volt. Holott éppen abban a feladatkörben vált nemzeti tudatot formáló szerzővé, miszerint a német múlt megismerése nélkül nincs szabadság. Pontosan ugyanúgy védekezik, mint Szabó István filmrendező védekezett, vagyis: Tessék megnézni a műveimet, és kiolvasni belőle! Göttingenben már egy háromszázhatvannyolc oldalas cikkgyűjtemény is megjelent a védekezéseiből (Ein Buch, Ein Bekennentnis…), mert egész életében négy betűt nem volt képes kimondani: „Bocs…” Ez persze nem magyarázat az őszinte beszéd elmaradására.
Minél rosszabbul működik egy társadalom, annál könnyebb azt hinni, hogy hazudozással meg lehet úszni a dolgokat, mert nincs különösebb tere az őszinteségnek, nincs súlya, és nem várja el senki, talán nincs is értéke annak. Érdemes egyszer O. Nagy Gábornak a magyar szólásmondásokról gyűjtött könyvét kézbe venni: miről is szólnak közmondásaink? Tradicionális érték túljárni más eszén. Modern fogalomhasználatra fordítva: adót csalni, hamis számlát gyártani.
Ez elvezet odáig, hogy X.Y., aki óriási karriert futott be szakmájában, majd politikusként, a megdönthetetlen bizonyítékok ellenére képes volt ország-világ előtt szemrebbenés nélkül a kamerába mondani, hogy nem volt munkatársa a pártállami titkosszolgálatnak. Úgy lehet hazudni, hogy maga is elhiszi?
- Teljesen valóságos emberi problémáról beszélünk. Az én Erasmusomat Oliver Sacksnak hívják, számomra ő az utolsó élő humanista. Amúgy neurológus. Írt egy valós történeten alapuló esszét egy „Tourette-szindrómában” szenvedő sebészről. Ez az orvos gyógyíthatatlan túlmozgásos, súlyos idegrángásokkal járó betegség áldozataként szikét vett a kezébe. Amikor műtött, kikapcsolódott a túlmozgásból, a műtétek előtt és után azonban egy nejloncekkert is veszélyes volt a kezébe adni. Egy egész amerikai kisváros betegeinek bizalma kísérte az orvos munkáját, jóllehet látták civilben az utcán, az üzletben, miként ráng ide s oda. Annyira akart azonban gyógyítani a sebész, annyira akarta gyógyító hívatását érvényesíteni, hogy képes volt súlyos betegsége fölé emelkedni.
Sacks esete épp a fordított tükörképe annak, amiről beszélünk: ha valaki elszánta magát arra, hogy képmutatóként élje le az életét, akkor meg fogja keresni az utolsó kapaszkodót is, amiről azt hiszi, hogy megmenti őt a lebukástól. De ha a jóra szánta el magát, akkor önmagát is gyógyítja, mi több, a közösség is hisz a terápiában.
Tar Sándor író, egykori barátja, aki Önre volt „ráállítva”, azonban teljesen tönkrement ebben a kettős életben. Egy évből hónapokat töltött a pszichiátrián, mégis csak akkor vallotta be az érintettségét, mikor már kikerülhetetlen volt.
- Tar Sándort borzalmasan megviselte a beszervezés. A lelkiismeretét úgy próbálta „megnyugtatni”, hogy folyamatosan lezüllesztette magát, meglepő módon ebből kifolyólag brutális pontossággal képes volt leírni a hétköznapi emberek, gyári munkások nyomorúságait. Minden egyes mondat mögött ott volt a szenvedése. Szerintem ebbe a gyötrelembe halt bele. De sohase hivatkozott arra, amit Szabó István mondott: Kérem, az én műveimben benne volt minden, tessék azokat a nagyszabású műveket, az Oscar-díjas filmeket jól olvasni, mert abból kitetszik az igazság.
Tarral ellentétben nem mindenkit visel meg a beszervezés. Sok érvényesülni vágyó és jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező ember Tartuffe a magyar pódiumon.
A már említett ÉS-beli cikkében úgy véli, hogy a dossziényilvánosság segítene oldani Magyarország megosztottságán. Mi köze a mostani viszonyokhoz a III-as főcsoportfőnökségnek?
- A drámai sorsok sokféleségét nem ismerő emberek egyre nyitottabbak és érdeklődőbbek lennének mások problémáira. Ezek az érdeklődések toleranciát is kiválthatnak, csökkentik az ítélkező hajlamot, és növelik a befogadás és a megértés iránti készséget. Egy új szocializációs folyamatot nyitna meg az emberek számára, amiben van helye az őszinte és erkölcsös viselkedésnek.
Most inkább úgy tűnik, hogy mindegyik oldal a saját ügynökeit mentegeti, miközben ujjal mutogat a túloldalra.
- A valóságban az egész III-as főcsoportfőnökségből beáldoztak egy részleget, a III/III-as ügyosztályt, a többi osztály ment az utódszervezetekhez. Olyan ez, mint Örkény ismert novellájában, mikor a lótetemet áthúzzák egyikből a másik utcába. Voszka Éva közgazdász, a szocialista nagyvállalatok működésének ismerője, gyakran hozza fel ezt az irodalmi példát, s hozzáteszem, az állambiztonsági szolgálat egy volt a többi szocialista nagyvállalat közül. Ami privatizáció alá került.
Kialakult az ügynökök és az operatív tisztek piaca. Amikor valamelyik politikai alakulat hatalomra jutott, akkor lement a piacra, és amiképpen paradicsomot, mézet, tojást vásárolnak, bevásároltak ügynökökből, operatív tisztekből, magas vagy alacsony rangú nemzetbiztonsági alkalmazottakból.
Mi ebben a pártok érdeke, miért jó nekik egy ügynök vagy operatív tiszt?
- Erre nem lehet fekete-fehér képletet alkalmazni. Égető szükség van jó színvonalú nemzetbiztonsági szolgálatra. A harmincas évek elején senki se gondolta volna, hogy abból a „kis weimari problémából” világégés lesz. Ma is ebben a helyzetben vagyunk, nem tudjuk, mi lesz a fundamentalisták egyelőre sporadikus háborúiból, hisz a terrorizmusuk elfajulásával bármi bekövetkezhet.
Ebben a helyzetben nem őrizhetünk titkokat a Varsói Szerződésből, nem lehetnek a KGST-ből átmentett hamis forintok a magyar gazdaságban, mert zsarolhatóvá és kiszolgáltatottá teszik a nemzetbiztonsági szolgálatokat is. Ezért gondolom úgy, hogy a dossziényilvánossággal, a tudományos kutathatósággal ez a kérdés rendbe tehető.
Csak ehhez le kellene számolni olyan legendákkal, miszerint a pártállami állambiztonsági szolgálat „nemzeti kincs”. Magyarország legfőbb feladata a Varsói Szerződésen belül a gazdasági terület volt, olyan pénzügyi feladatokkal ellátva, mint a Palesztin Felszabadítási Front támogatására szánt szovjet pénzekből keletnémet információkkal bolgár eszközök legyártatása. Magyarország azért lett gulyáskommunizmus, mert szalonképes ország kellett ahhoz, hogy tárgyalópartnere legyen a Világbanknak.
A szovjetek döntötték el, hogy kell egy ilyen ország.
Ebben a nem túl világos helyzetben miért Önt kérte fel a miniszterelnök a bizottság elnöklésére, hiszen a múlt feltárásának következetes híve, miközben a nagypártokban többen inkább behúznák a kéziféket.
- Nem tudom.