Pálfy Gyula
Eksztázist keresve

Gyűrött arcú, inas hatvanasok a sok ezer wattos fényben, őrjöngő tízezrekkel lábaik előtt - mi az? Csakis a Rolling Stones, a rock and roll cirkusza, a műfaj máig elnyűhetetlen mamutja. Mick Jagger és csapata tizenkét év után negyven kamionnyi színpadával újra megérkezett hozzánk, hogy a harmadik éve világ körül utazó „Bigger bang”-turné egy estéjén feltöltse a legnagyobb magyarországi stadion katlanjába gyűlt rajongóit.

Fotó: AP

Sokan sokfélét mondtak már róluk. A Rolling Stones a polgárpukkasztó ellenkultúra zászlóshajója. Egy véget nem érő drogos-piás házibuli.
A Beatles egyedüli riválisa a nagy zenei párbajban. A zűrös hatvanas évek csodával határos túlélői. A romlás és az anarchia művészete. Olajozottan gördülő pénztermelő gépezet, mely hatékonyan piacosítja a kellékként használt obszcenitást. Show-lázadás, amiből eltanulható, hogyan lehet a tabuk módszeres döntögetéséből hideg fejjel extraprofitot csinálni.
„Senki nem hiszi, hogy a pénz miatt lettem zenész. Nem vicc, a Stones az én nagy üzletem” - vallja Jagger, de a rajongók mindig is valami magasztosabbat akartak látni bennük, ahogy erről a budapesti koncertre megjelent kiadvány személyes hangvételű cikkei tanúskodnak.
A hatvanas években alaposan „megcsúszott” a nyugati világ. Felnőtt az első, háború utáni generáció, akiknek természetes volt az ötvenes évek gazdasági fellendülése, de amit életmód terén maguk körül láttak, az nem tetszett nekik. E közérzetből még nem szabadult volna fel annyi korszakváltó energia, ha nem kezd épp hódítani az elnyomott amerikai feketék zenéjéből kinőtt rock and roll. Pár hónappal a Beatles után, 1962-ben, Mick Jagger, Keith Richards és Brian Jones megalapította egy blues ballada címéről elnevezett zenekarát. Szakírók szerint tudatosan a Beatles sötét ellenpontja kívántak lenni, betöltve a gombafejűekre ráerőltetett „jófiúk”-imidzs kiváltotta űrt. Úgy tartják, zenei minőségben a Lennon-McCartney szerzőpáros művei a „nagyobbak”, a Jagger-Richards-duó dalai viszont tisztábban megőrizték a blues gyökereit - az eredetihez hasonló spirituális módon. Jagger „határátlépő” szövegei sokkolták az angolszász közéletet, a cenzúrakísérletek csak fokozták a tiltott gyümölcs zamatát - így a sokféle mámort költői képekre fordító strófáik ma szinte klasszikus művészetnek számítanak. A Beatles She loves you ye-ye-ye-je helyett a tagadás himnuszává nőtt Satisfaction „no-no-no”-ja a későbbi punk és underground lényegét, a szembenállás agresszívabb, anarchikus üzenetét hozta el.
A tudattágító szerek használata, a „pszichedelikus kísérletek” naiv célja a hatvanas években az eksztázis elérése volt, a zene, az alkohol és a gátak nélküli szexualitás mellett. A kísérletező „ringasd el magad” útján milliók kerestek valamiféle igazabb valóságot, de ahogy Hobo (Földes László) írja elkötelezett, de alapos Stones-könyvében: „…az egész mozgalom csak felmérte a bajokat, változtatni nem tudott a dolgokon (…) eltűnt, maga mögött hagyva egy szabadabb szexuális magatartást és a kábítószer okozta nehézségeket”.
Ahogy a Beatles, úgy a Stones is nyitott a Távol-Kelet szellemvilága felé: éppúgy Maharishi guruhoz jártak feltöltődni, mint Lennonék, de Jagger és Richards a „virággyermekes” meditáció helyett továbblépett a fekete mágiához egy brazil mágus segítségével, Brian Jones pedig Ceylonban tanulmányozta a sámánok és varázslók szertartásait. A Beatles Bors őrmesterével vetélkedő lemezük címében is a Sátán őfelsége parancsára utalnak (a fő dal eredeti címe: The Devil is My Name); a következő album nagy sikere pedig a Szimpátia az ördöggel, amiben Jagger mintegy Lucifer nézőpontjából kíséri nyomon a gonosz tetteit az emberi történelemben a Golgotától a bolsevik forradalmon át a náci haláltáborokig.
„Mi pedig hatalmas katlanokban fővünk abban a két-három órában, amíg ezek ott fent a feketemisét celebrálják. De valamiért ezt nagyon szeretjük. A mágia működik, s valljuk be, okkal szól némely testvérünk szájából a fohász: A Rolling Stones gitárjaitól ments meg, Uram, minket!” - pendít nemzedéki alapélményt Sebők János rockszakíró. Éppen a „szimpátia”-dal előadása közben szúrtak le a rendfenntartó Pokol Angyalai egy fesztiválon Jaggerre revolverrel célzó nézőt. Az eset nálunk Déry Tibornak a Képzelt riport egy amerikai popfesztilválról című könyvében jelent meg. Hobo Brian Jones (aki szintén huszonhét évesen halt meg, mint Jimi Hendrix, Jim Morrison és Janis Joplin) 1969-es haláláról írva említi: „Annak ellenére, hogy ez ellentmond Mick jellemének, ő mégis elég sokat adott a babonára, asztrológiára és grafológiára. Ő (Jagger barátnője) és Mick egy bizonyos »I Ching« módszerrel megjósolták, mi történik majd Briannal.”
A hetvenes években gyökeres fordulat állt be a zenekar életében. Elsősorban Jagger látta át, hogy életmódjuk csődbe juttatja őket a hatalmas bevételek dacára. Ezért rábízta az anyagi ügyeket a pénzügyi zseni Loeweinstein hercegre, aki a fiúkat dollár-százmilliomosokká tette. Megszületett a zenekar védjegye is, Jagger jellegzetes csukaszája és az indiai Káli istennő inspirációjára a híres, vörös nyelves piktogram. A Stones a diszkós hetvenes és az újhullámos nyolcvanas éveket mérsékelt sikerű lemezekkel vészelte át, egy daluk, a Start Me up viszont a Windows 95 bevezető kampányának védjegye lett. A Rolling Stones ekkor már valódi szórakoztatóipari multicég, leginkább élőben és stadionokban játszanak, 60-80 ezer rajongó előtt Jaggerből „jogger” lett eközben, aki legfőbb árucikkét, a testét, a színpadon továbbra is eljátszott felforgató szereptől jól elkülönítve egészségkúrákkal őrzi. Hatvannégy évesen ma is képes többórás rohangálásra a műsorban, s mikor letörli az izzadságot, újra arisztokraták barátja és ridegen számító tőzsdecápa lesz. Hobbija egyszerűen a Stones és maga a női nem. Számtalan szeretőt és négy feleséget fogyasztott el. Legalább hét gyerek tartja apjának - ám világszerte sok millióan vallják őt iskolánál, szülői háznál igazibb nevelőjüknek, ifjúkoruk mentorának.