Vissza a tartalomjegyzékhez

Makki Marie-Rose
Lakástortúra
A tizenkét gyermekes Vígh család kálváriája

Egy tizenkét gyermekes apa figyelemfelkeltő akciójának hála, családja a múlt héten egy 34 négyzetméteres kültelki szükséglakásból egy 122 négyzetméteres belvárosi összkomfortos lakásba költözhetett - tizennyolc évnyi nyomorgás után. Magyarország már csak olyan ország, ahol egy ilyen eset szenzációszámba megy - hisz eleve ország-világra szóló hírverés kellett ahhoz is, hogy az önkormányzat végre „bemozduljon”. Most Víghék egyik szeme sír, a másik nevet: a család életében a következő szenzáció ugyanis a nagy lakás fenntartása lesz.


Fotó: Füzes Richárd

Nemrég járta be a hír a sajtót: egy kétségbeesett pécsi apa egyik fiával gyalog indult el a népjóléti miniszterhez, hogy ily módon hívja fel a figyelmet családja tarthatatlan helyzetére. Az akció nagy médianyilvánosságot kapott, s ennek volt köszönhető, hogy az önkormányzat sok év elutasítás után végre kiutalt a családnak egy nagy belvárosi lakást. „Ha akkor nem lettek volna velünk a tévések, a férjem még ma is gyalogol” - véli Katalin, a harmincöt éves feleség.
Pécs patinás belvárosán át igyekszem a Vígh család új otthonába. Nyár lévén mind a tizenkét gyermek otthon van, így biztos vagyok benne, hogy két óra alatt legfeljebb tíz összefüggő mondatot tudok majd a szülőkkel váltani. Ehelyett aztán jót beszélgetünk, mert a gyerekek nem zavarnak. Egy-egy apróság néha mosolyogva mellénk telepszik, a többiek alszanak, játszanak, a nagyobbak terelgetik a kisebbeket, sőt, sorban betoppannak a barátaik is. A csemeték tiszták, jól neveltek, fegyelmezettek, és szeretetteljes légkörben élnek - láthatóan ez kárpótol mindenkit a szegénységért. Négy fiú és nyolc lány: a tizennyolc éves Krisztina a legnagyobb, a nyolc hónapos Réka a legkisebb. „Amikor valaki meghallja, hogy mennyi gyermekünk van, többnyire azt hiszi, hogy azért, mert biztosan vallásosak vagyunk, vagy romák. Az elképzelhetetlen, hogy csak azért lettünk ennyien, mert szeretjük a gyerekeket - mondja Katalin. Nem terveztünk tizenkettőt, de örülünk, hogy így alakult, és ha újra kezdhetnénk, akkor is mindet vállalnánk. Én régen óvónő szerettem volna lenni - hát íme, most van egy saját óvodám.”
Maguk a szülők nem származnak nagy családból. Katalinnak, aki korábban egy kórházban volt takarító, majd műtőssegéd, két testvére van, férjének, a negyvenhat éves Andrásnak pedig csak egy. A férfi szobafestő-mázoló, többnyire feketén dolgozott, de egészsége az utóbbi években megromlott: tüdeje és szíve nagyon beteg, lábát pedig kis híján amputálni kellett egy fertőzés miatt. Ha tehetné, nyugdíjaztatná magát, de hiányzik a kellő munkaviszonya. Így továbbra is elvállal mindent, amit tud, lakásfestést, tetoválást, és nem rohan kiváltani közel harmincezer forintba kerülő gyógyszereit. Szabadidejében sokat viszi kirándulni és horgászni a gyerekeit, akik közül egy-kettő mindig a nyakában van. Havi fix jövedelmük a családi pótlékból és gyesből összejövő 188 ezer forint, miközben csak a napi élelmük 5-10 ezerbe kerül. Egy paprikáskrumplihoz például húsz kiló krumplit és öt kiló hagymát használ fel Katalin, mindezt egy hordó méretű fazékban főzi, amit a gyerekek be is cipelnek rögvest megmutatni. „És ti? Nektek is sok gyereketek lesz, ha felnőttök?” - kérdem tőlük, mire határozottan rázzák a fejüket, mondván: ők csak egy vagy két gyereket szeretnének.

Szükségben

A házaspár közel húsz év óta él együtt, végigjártak már bankot és önkormányzatot, de lakáshelyzetük saját erőből megoldhatatlannak bizonyult.
Anno albérletből indultak, majd önkényes lakásfoglalók lettek. Már öt gyermekük volt, amikor az önkormányzat tizenhárom éve kiutalt a számukra egy szükséglakást Pécs belvárosában. A konyhát egy szál vízcsap jelképezte az egyhelyiséges lakásban. Azután lebontották az épületet, és nekik menniük kellett. „Ekkor utalt ki a hivatal számunkra Pécsbányán egy harmincnégy négyzetméteres lakást - mondja Katalin. - Először nem akartuk elfogadni, de rábeszéltek, hogy legalább egy évet bírjunk ki, azután rendezik a helyzetünket. Ott laknak a város legszegényebbjei, elviselhetetlen a bűz, mindenhol csak szemét és patkányok. A bérházak többségében régóta nincs se víz, se villany, és pottyantós vécé van odakint. Különben is olyan a környék, hogy a gyerekeket soha nem engedtük ki a lakásból egyedül.” A lerobbant, zsúfolt munkáslakásokat Vígh András szerint csak azért nem bontatta még le az önkormányzat, mert akkor gondoskodnia kellene az ott lakókról.
Amikor odaköltözött a család, előttük önkényes lakásfoglalókat költöztettek ki, akik bosszúból kiszaggatták a falból a vezetékeket, kiszedték az ablakokat, és bekenték fekáliával a falakat. A család hozta rendbe a lakást, s végül meglepően barátságos, szinte polgárias miliőben szorongtak - egyre többen és egyre hosszabb ideig, mert időközben született további hét gyermekük. „Érdekes helyzet volt, amikor az orvos azt mondta: különítsük el a tüszős mandulagyulladásos gyereket a többiektől… - meséli András. - Négy nap múltán lebetegedett az összes testvére, és két hét alatt negyvenezer forintunk ment el gyógyszerre.”

Ki a felelőtlen?

„Rendszeresen bejártam az önkormányzat lakásügyi osztályára érdeklődni, írtam kérelmet is nekik, de mindig elutasítottak. Az egy év átmeneti időből így tizenegy lett” - folytatja a családfő. Utoljára két éve adtak be lakáskérelmet, de a felajánlott lakások egyike szintén kicsi volt, a másik meg Pécstől távol, iskolától, óvodától nagyon messze esett.
Idén beadtak egy kérvényt a polgármesterhez is, húsvétkor kijött hozzájuk a jegyző, de semmi egyéb nem történt. Annak ellenére sem, hogy még a helyi tévé is foglalkozott a család tarthatatlan helyzetével. Mindeközben a gyermekeknek nem járt ingyenes étkeztetés az iskolában, sem segély az önkormányzattól, és az indoklás iskolában, hivatalban egyaránt úgy szólt, hogy „ennyi gyerekre nincs keret”.
„A legfájóbb az, hogy minduntalan megkaptuk, hogy minek kellett nekünk ennyi gyerek” - mondja az asszony.
A Vígh házaspár nem érzi magát felelőtlennek, szerintük sokkal inkább a társadalom az, amely magára hagyja a nagycsaládosokat. „Mindegyik gyerekünk jó tanuló, a nagyok már szakmát tanulnak. Becsületes, dolgozó emberekké neveljük őket, akik eltartják majd az idősebbeket, miért lennénk felelőtlenek?” - érvel a házaspár.

Happy end?

Három hete betelt Vígh Andrásnál a pohár, és kellő hírverés után nekiindult gyalog Pestnek, fel a miniszterhez. Figyelemfelkeltő akciójába az RTL Klub is bekapcsolódott, és megtörtént a mesebeli fordulat: a jegyző visszafordította a férfit az országútról, majd az önkormányzat kiutalt nekik egy három és fél szoba összkomfortos, felújított belvárosi lakást, az Olimpia Bútorház pedig segít a bebútorozásában. Mint kiderült, öt éve áll üresen a lakás, melyet 27 millió forintért próbált elárverezni az önkormányzat. Víghékkel most hároméves bérleti szerződést kötöttek, havi 4900 forintos lakbérben megállapodva. A család számol és tépelődik: a rezsi 60-70 ezer forint körül lesz. „Akármi lesz velünk, kifizetjük, mert ha nem, akkor az utcára kerülünk, és a gyerekeket is elveszik tőlünk” - mondja Katalin asszony.