Önmagát műti a rendőrség

Tisztelt Szerkesztőség!
Érdeklődéssel olvastam a legutolsó lapszámban megjelent Önmagát műti a rendőrség című cikket. Mint a testület tagja, magam is meglehetősen közelről érintett vagyok a felvetett kérdésekben.
Előrebocsátom, hogy tisztában vagyok a problémák súlyával, ám a cikk több megállapításával nem tudok egyetérteni. Rögtön itt az első kérdés, az úgynevezett civil kontroll. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy civil testület hogyan tudja majd a rendőrség munkáját felügyelni, hiszen azt nem kevés jogszabály állapítja meg. Azonkívül - szerintem - régen rossz, ha egy kérdésben olyanoknak kell majd állást foglalni a törvényesség és jogszerűség kérdésében, akiknek semmiféle szakmai rálátásuk nincs az érintett területre. (Mellesleg: kíváncsi vagyok, hogy kinek és mikor jut eszébe a civil kontroll alkalmazása, mondjuk az egészségügyben? Érdekes lenne, ha pl. egy ilyen testület állapítaná meg, hogy a sebész megfelelően operálta-e ki a páciens vakbelét, vagy a háziorvos jogosan vette-e őt betegállományba…) Az úgynevezett civil kontrollt azért sem nagyon értem, mert a rendőrség valamennyi feladatát a civil társadalommal kapcsolatban végzi, legyen szó akár büntető-, szabálysértési vagy éppen közigazgatási eljárásokról. Ráadásul a rendőr minden intézkedése és mulasztása ellen jogorvoslatnak van helye, amelyet - a csekély számú kivételtől eltekintve - a rendőrségtől független szervezetek (ügyészség, bíróság) bírálnak el. Kell ennél komolyabb civil kontroll?

Hankó Faragó Miklós képviselő úr nehezményezi az igazoltatások rendkívül magas számát is. Nos, ezzel én is egyetértek, ám ahhoz, hogy ebben a kérdésben változás legyen, éppen a rendőrség központi szervénél lesz szükség pálfordulásra, mivel jelenleg elsősorban az ORFK az a testület, amely megköveteli a minél több intézkedést. Egyáltalán: egész egyszerűen nem értem, hogy a rendőrök tevékenységét miért annak alapján kell megítélni, hogy hány szabálysértési feljelentést készítettek, mennyit bírságoltak vagy igazoltattak. Ma kőkeményen a mennyiségi szemlélet uralkodik, holott inkább kapjunk el két gyorshajtót vagy ittas vezetőt, mint száz olyan gépkocsivezetőt, akinek hiányzik az izzókészlete. Ehhez azonban olyan mértékű szemléletváltásra lenne szükség az egész rendőri szervezetben, amelynek megvalósulásával kapcsolatban elég pesszimista vagyok.
A következő - egyben a legsúlyosabb - kérdés, amelyet a képviselő úr érintett, a korrupció. Ennek visszaszorítása érdekében erősen sűrítik az ellenőrzések számát, egyebek mellett a mobil ellenőrző szolgálat visszaállításával. Köztünk szólva én nem fűzök túl nagy reményeket ehhez, és nem is feltétlenül csak azért amit a cikkben idézett Sándor István úr mondott. Szerintem a két legkomolyabb probléma - s nem csak a korrupcióval összefüggésben - a következő: 1. az előszűrés hiánya. Sajnos ki kell mondani, hogy ma egy csomó olyan ember kerül be a testületbe, akiknek egészen egyszerűen nem lenne ott a helyük. Két rövid példát írok a fentiek bizonyítására. Néhány évvel ezelőtt a megyei személyügytől érkezett egy telefonhívás a közrendvédelmi osztályunkra, miszerint egy helybéli illető felvételét kérte közalkalmazotti munkakörbe. A megyei kolléga kérte, hogy az előírásoknak megfelelően készítsenek róla nyílt rendőri információt, majd hozzátette: „de siessetek, mert 1-jén kezd”. No comment… A másik példám: pár évvel ezelőtt volt egy „kollégánk”, aki már a rendészeti szakközépiskolai tanulmányi ideje alatt szándékos bűncselekményt - konkrétan garázdaságot - követett el, amiért a bíróság el is marasztalta. Ettől függetlenül megkezdhette a pályafutását, és csupán akkor váltunk meg tőle, amikor már hivatásosként is, a szolgálati feladataival összefüggésben követett el nem is egy bűncselekményt…
A 2. problémát már az előző példával érintettem is. Mégpedig azt, hogy - néhány, országos nyilvánosságot kapott ügytől eltekintve - sokszor kesztyűs kézzel bánunk a bűncselekményt elkövető rendőrrel. Több olyan rendőrt is ismerek, akiket a bíróság próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, ennek ellenére megmaradhattak a testületben. Bevett gyakorlat az is, hogy ha a rendőr valami disznóságot művel, nem fegyelmi úton, hanem közös megegyezéssel válik meg tőle a testület. Vajon miért?
Alaposan meglepődtem Hankó Faragó úr azon megállapításán, amely szerint a rendőrség „posztkommunista módon” bizonyítási eljárást folytat, és szinte ítélkezik a büntetőügyekben. Szeretném idézni a jelenleg hatályos büntetőeljárás-jog egyik rendelkezését, amely szerint: „A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni…” Azt tehát, hogy a rendőrség a nyomozás során milyen eljárást folytat, nem a posztkommunista szemlélet, hanem a jelenleg hatályos jogszabályok írják elő. A másik gond a képviselő úr megállapításával az, hogy a rendőrség a teljes nyomozást az ügyészség felügyelete mellett végzi. Márpedig ha a rendőrség az ügyet nem úgy teszi az ügyész asztalára, hogy abban minden benne van, ami a vád képviselője szerint benne kell, hogy legyen, azonnal visszaküldi, és utasítja a nyomozó hatóságot a hiányosságok pótlására.
Utolsóként említem a képviselő úrnak az előzetes letartóztatásokkal kapcsolatos észrevételét, amely szerint az első hatvan nap, amíg a gyanúsított a rendőrségi fogdában ül, éppen elég ahhoz, hogy sok esetben vitatható módszerekkel eredményeket produkáljon a rendőrség. A képviselő úrnak több tárgyi tévedése is van a kérdéskörrel összefüggésben. Egyrészt az előzetes letartóztatás határideje első alkalommal harminc nap, nem pedig hatvan. Másrészt az előzetes letartóztatást 2005 óta nem rendőrségi fogdában, hanem büntetés-végrehajtási intézetben foganatosítják. A „sok esetben vitaható módszerek”-hez annyit fűzök hozzá, hogy a büntetőeljárások során az ügyésznek lehetősége van a fokozott ügyészi felügyelet bejelentésére. Ezt az előzetes ügyekben rendszeresen meg is teszik, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ilyen ügyek nagy átlagban tizenöt-húsz naponta az ügyész asztalára kerülnek… Arról nem beszélve, hogy az előzetes letartóztatások elrendelése nem „rendőrségi megrendelés” alapján történik. A rendőrség erre előterjesztést tesz, amellyel az ügyész vagy egyetért, vagy nem. Ha igen, indítványt tesz a bíróság felé, amely vagy elrendeli az előzetest, vagy nem. Ha igen, még mindig lehet fellebbezéssel élni, amelyet a másodfokú bíróság bírál el. Tehát ha a rendőrség egy gyanúsítottal összefüggésben indokoltnak tartja az előzetes letartóztatás elrendelését, az erre irányuló előterjesztése három szinten „bukhat meg”.
Az, hogy évente négyezer előzetes letartóztatás sok vagy kevés, nem tudom megítélni, de ne feledjük el, hogy az ismertté vált bűncselekmények száma négyszázezer fölött van évente, tehát az előzetes ügyek aránya kevesebb, mint egy százalék. Ugyanakkor szerintem ebben a számban már benne vannak a más nyomozó hatóságok előtt folyamatban lévő büntetőeljárások előzetes ügyei is.
Mint azt a levelem elején is említettem, jómagam is egyetértek azzal, hogy nem kevés feladat lenne, amit a rendőrségen belül meg kellene oldani azért, hogy a testület korszerűen és az állampolgárok általános megelégedésére működjön. De véleményem szerint a szükséges átalakításokhoz sokkal nagyobb mértékben kellene támaszkodni az aktív rendőri állományra, mert tessék jól megjegyezni: Magyarországon nincs egyetlen ember sem, aki a rendőrséget feszítő problémákat jobban ismerné, mint maguk a rendőrök.
Tisztelettel: M. I.