Pálfy Gyula
Vércseppek a mesevilágban

A Balkán szó hallatán máris sok mindenre gondolunk. Fügefák a kertekben, sült hal illata és fehér márványköves sikátor. Szikrázó Adria, korrupt rendőrök és lusta hivatalnokok. Lüktető zene, vérpezsdítő körtánc és szétbombázott házak az út mentén. Bárányhús zamata és egy adag hepatitis vírus. Az ellentmondások földjéhez hiteles útikönyvet az egyéni átélés képes adni. Mégis erre tesznek kísérletet a térség filmjei, melyek az itteni sorsokba a majdnem kockázatmentes bepillantás esélyét nyújtják.

Megértjük, hogy a szomszédban pusztító háborút kötelezően érintik a kortárs délszláv filmek.
A bosnyák Jasmila Zbanic első filmje, a sokfelé díjazott Szerelmem, Szarajevó sem csak egy anya-lány kapcsolat, sokkal inkább a túlélő város jelene és a nagy traumakor született, mára kamaszkorú nemzedék drámája. Szarajevó súlyos jelkép: innen indult az első világháború, és itt zajlott a múlt század utolsó európai emberirtása. Errefelé megeshet, hogy áldozat, mészáros meg a nyugati békefenntartó egy kocsmában, egy italgőzben próbál felejteni. Mégis, még így is, élni kell tovább. Hasonló, de kegyetlenebb filmes látlelet az évtizeddel korábbi Lőporos hordó, ahol a háborút záró daytoni béke éjszakáján látjuk az akkori Belgrád haláltáncát, torzult emberi viszonyait. Megoldás nincs, kiengesztelődésnek még az esélye se.
A balkáni gordiuszi csomó kívülről - a koprodukciós filmek szerint - talán még kuszább. A Nyugat tehetetlenségét a média világán át jól láthattuk a Welcome to Sarajevo című filmben, a szállodába szorult nemzetközi tudósítók naiv vagy cinikus, néhol pedig elborzadó nézőpontjából. Aztán jött egy akciófilm, a Peacemaker, melyben a boszniai válsággóc ábrázolása meglepően, a műfajt meghaladóan árnyalt. Borzongató előjel a filmben az innét, a Balkán keserű bugyrából a Nyugat szívére, (New York, ENSZ-palota) irányuló bosszú-terrorcsapás fikciója is (évekkel 2001 szeptembere előtt voltunk még!).
A régióra a Senkiföldje nemzetközi sikere nyomán irányult ismét figyelem, melyben egy szerb és egy bosnyák katona kerül egyazon lövészárokba a tűzvonal közepén. Csaknem szót értenek… aztán mégis ölés és pusztulás jön, miközben az európai kéksisakosok megint képtelenek bármiféle megoldásra.
Mindezek dacára a balkáni atmoszféra derűsebb, groteszk humorral átjárt arcképét is jól ismeri a külvilág. Az első emlékezetes (tévés) alak, aki ily módon elénk lépett, a kockás kalapos Surda volt, a nagydumás, munkaholizmustól szabad szocreál kisember, Svejk és Pelikán József helybéli metszete. Igen ismertek Emir Kusturica filmjeinek tipikus, képregényszerű, mégis hús-vér alakjai, szlogenként idézett párbeszédei, a Cigányok ideje vagy a Macskajaj jeleneteiből. A jugoszláv, majd nemzetközi rendező előbb a Tito-korszak képmutatásaival, majd a mesterkélt államalakulat bomlásával foglalkozott. Ilyen az Underground című alkotása is, ahol az utóbbi negyven év teljessége vonul fel - sokféle konklúzióval együtt. A búvóhelyről évtizedek után feljövő partizánok példának okáért megint háborút találnak (csak egy másikat). Mintha megállt volna az idő…