Tihanyi Péter
Én emberem, te embered
Rohanunk az elsilányosodás felé – mondja Szikora János színházrendező

Ma, mikor azt sem tudják az emberek, holnap mi lesz velük - hogy ki tudják-e fizetni a jövő havi törlesztőrészleteiket, fel tudják-e nevelni gyermekeiket -, ha este színházba mennek, mindezeket a gondokat el akarják felejteni. Vicceket és szerelmes dalokat akarnak hallani. Ez mindaddig tartani fog, amíg társadalmi és egyéni környezetünkben a létbizonytalanság, a jövő nem ismerése, érték s értéktelen összemosása dívik.

Fotó: Vörös Szilárd

Nem példa nélküli az elmúlt évtized magyar színháztörténelmében, hogy egy önkormányzat a saját akaratát viszi keresztül, a szakma érdekei vagy véleménye ellenére. E döntések közéletet romboló hatását csak évek után lehet felmérni. Persze emlékszem olyan kinevezésekre is, ahol az illető minden szakmai tiltakozás ellenére beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A különlegessége a szolnoki esetnek az, hogy Balázs Péter nevének színházigazgatóként való említésére szinte összezárt a szakma. Az averziók részben abból fakadtak, hogy Péter színészileg olyan típusú szórakoztató színház mellett kötelezte el magát, amit az önkormányzat ugyan imád, de a szakma jelentős része nem becsül. Mivel fideszes önkormányzat van Szolnokon, mindenki politikai döntést lát e kinevezésben. Egy évvel ezelőtt lezajlott Pécsett egy igazgatóváltás - még a polgármesterük tragikus autóbalesete előtt -, amikor is Toller úr kijelentette, amíg ő a polgármester, addig Balikó Tamás lesz az igazgató. Érdekes, hogy ezt a kijelentést a szakma elegánsan elengedte a füle mellett, nem vett róla tudomást, pedig olyan személyi összefonódás lett nyíltan deklarálva, aminek láttán szintén kérdezhetjük: bocsánat, ez nem politika?
Az, hogy a szakma mikor hördül egyet, és mikor vesz valamit csendben tudomásul, az…
- …nézze, olyan végtelenül bonyolultak és esendők vagyunk, és olyan sok- fajta érdek mentén próbálunk életben maradni és érvényesülni, hogy…
…pontosabban szólva?
- Pontosan és őszintén szólva, ne szépelegjünk, és ne akarjunk ideológiákat kreálni a megélhetésünk hétköznapi gondjai köré, érvényesülésünk hol pitiáner, hol elegánsabb önfenntartó harcai köré. A politikai hatalom nagyon lecsupaszítva arról szól, ki rendelkezik a pénzforrásokkal, az elosztás jogával, s hogy milyen érdekszférák mentén mozgósítható ez a pénz. A politika és a pénz körül forog a művészet is, hát még a színház, amelyet pénz nélkül csak egy bizonyos szinten lehet művelni. Azon meg nem érdemes.
Nem elképzelhető, hogy amit a közélet vagy ön politikai befolyásolásnak lát, az legtöbbször szimpla emberi, ha úgy tetszik: művészi, stílusbeli szimpátia két-három ember között?
- Ez is benne lehet. Egy ilyen döntés mögött meghúzódhat sokszor egyszerű szimpátia vagy antipátia is.
Egy polgármesternek, egy nagy-város első emberének van olyan jogosítványa, amivel eldöntheti, hogy ki legyen a színház első embere?
- Nincs olyan törvény vagy jogszabály, ami alapján ne tehetné meg. Joghézag lévén megteheti. A készülő színházi törvény egyik sarkalatos pontja valószínűleg a színházirányítás pályáztatása lesz.
Ugorjunk vissza az időben vagy harminc évet! Amikor Aczél kinevezett az Opera, a Nemzeti Színház vagy a Műcsarnok élére valakit, szakmailag mennyivel volt rosszabb vagy gyengébb az a döntés, mint a mai abszolút demokratikus pályáztatási rendszer? Ahol gyakorlatilag akár én is pályázhatok az Operaház igazgatói posztjára. Másképpen szólva, a rendszerváltás demokratizmusa felszabadította a vélemény szabadságát, de ez mintha nem járt volna együtt a szaktudás, a rátermettség, az „odavalóság” tiszteletével.
- Elképzelhető, hogy így van. Én például először 1985-ben töltöttem be igazgatói posztot az egri színházban.
A kinevezés úgy történt, hogy átjött a városházáról a polgármester képviselője azzal az üzenettel, hogy a városházán azt szeretnék, ha én lennék az igazgató. Azt válaszoltam: „Jó!” Erre ők: „Akkor ön lesz a következő igazgató.” Ne felejtse el, hogy ma a színházak költségvetésének, támogatásának jelentősebb részét az állam adja, s csak jóval szerényebb részét az önkormányzat, miközben a minisztérium deklaráltan kivonult a művészeti élet irányításából. Azt gondolom, az lenne az egészséges, hogy ki-ki a kalapba tett tőke alapján mondhassa meg, kire voksol. Azaz egy színházi pályázatot adott esetben egy olyan kuratóriumnak kellene elbírálnia, ahol olyan arányban szerepelnek az állam, az önkormányzat és a színház képviselői, amilyen arányban ezek az intézmények a pénzt adják. Azaz döntsön a tulajdonos!
Magyarországon ki egy színház tulajdonosa?
- Nagy a káosz, mert nincs rá jogi válasz. És máris visszakanyarodtunk a színházi törvény hiányához. Hogy kié a színház? Van, ahol a városé, van, ahol a megyéé, van, ahol az államé, de mindenhol az önkormányzat a fenntartó. Aczélt említette. Az államnak ma nincsen meg az a művészetet irányító apparátusa, ahol vagy akiknél meglenne az irányításhoz szükséges szaktudás is. A szocializmus által fenntartott struktúra mögött ott állt egy harminc-negyven éves, mozdíthatatlan politikai rendszer. Vagyis gyakorlatilag a minisztériumokban, a szakmai irányító szervezetekben a pozíciók szinte kihalásos elv alapján cserélődtek. Sokan bedolgozták magukat egy-egy szakterületre, megismerve annak minden csínját-bínját, és tíz-húsz év alatt kiváló szakemberekké váltak. Most négyévente új klientúra jön, és mindegyik azzal kezdi, hogy kisöpri az előző garnitúra embereit, saját embereit ültetve a helyükre. Így sorra ülnek be pozíciót és irányítási lehetőséget kapva olyan emberek, akiknek az esetek többségében nincs semmilyen ismerete, tapasztalata és szaktudása a terület irányításához. Mikor valami derengene az emberünknek, új választások jönnek, új emberekkel, és minden kezdődik elölről. Könyörgöm, hol van ma az az ember az államapparátusban, aki merné vállalni annak a szakmai felelősségét, hogy kulturális intézmények élére direktben embereket nevezzen ki? Bocsánat, de Aczél - hibáitól, disznóságaitól és politikai megítélésétől függetlenül - hihetetlenül informált ember volt, tájékozottságát, tudását senki nem vonta kétségbe.
Látni mostanában egy embert az „államapparátusból”, aki minden kiállításon és bemutatón ott van, és láthatóan örömmel tesz-vesz ezeken a helyeken. Hogy ezt milyen hatékonysággal teszi, nem tudom. Hiller Istvánnak hívják.
- Kétségtelen, hogy Hiller miniszteri kinevezésének első hónapjaiban azonnal a színházi törvény ügye mellé állt. Ebben nem osztoztak vele elődjei. Ha ezt képes lesz folytatni és véghezvinni, akkor meglesz a lehetősége annak, hogy egy olyan ember lobbizzon a szakmáért, ami hasznára válik a színháznak.
Érezhető volt-e Szolnokon a hétköznapi munkája során annak a romboló hatása, ahogy vezető politikusok elkötelezettjükké tesznek egy-egy művészt, olyannyira, hogy az illető a próbák során is pártkatonájukká válik?
- Ez tragédia. Bármi történt is Szolnokon, vagy bárhogy is alakul a színház jövője, a történet legszomorúbb része az a teljes morális züllés és leépülés, amin keresztülment ez a négy éve igen jól és progresszíven működő társulat. Annak a viszálynak, megosztásnak, ellenségkeresésnek isszuk a levét a próbákon, előadásokon, az öltözőkben, amit a nagypolitikában kezdtek el. Én emberem, te embered. Ez a hétköznapokat, a hosszú hónapok munkáit mérgező folyamat volt Szolnokon is, és nincsenek illúzióm afelől, hogy ez máshol másképp történik. A bőrömön tapasztalom, hogy egy igazgatóválasztásnál milyen mérhetetlenül nagy az emberekben a félelem: ide álljak vagy oda, vajon kinek ki az embere. Féltik a jövőjüket, munkájukat, munkahelyüket.
Húsz-harminc évvel ezelőtt ritka dolognak számított, ha egy előadásra csak hónapokkal előre lehetett jegyet kapni. Ma ez megszokott, sőt, egy-egy színházban féléves elővétellel lehet csak jegyet szerezni.
- Azt látom, hogy az embereknek még mindig hihetetlen igényük van arra, amit a színházban megkaphatnak, ez vonatkozik a legegyszerűbb, habkönynyű vígjátékoktól a legalternatívabb, legvadabb előadásokig. Mindegyiknek megvan a maga közönsége. Ez az egyre inkább sokarcúvá, sokfajtájúvá váló közönség megtalálja a maga színházát Magyarországon.
Több nemrég elhunyt, igazán kiváló művész említette, hogy egy-egy modern előadásról kijőve, bizony elmaradt a katarzis, mert nem a jó győzött, hanem a rossz. Mert már nem az Othellóknak drukkol a közönség, hanem a Jágóknak, mert már nem a szép, az igaz, a nemes az, ami értéket képvisel az előadásokon.
- Az elmúlt harminc-negyven év az, amivel szembeállítva megpróbáljuk a színház mai felelősségét, súlyát, célját, üzeneteit megfogalmazni, de azok az évek köszönő viszonyban sincsenek a mostani évekkel. A mai világ kiszámíthatatlanabb, silányabb, depressziósabb. A régi rendszer birkákká deformálta az embereket: bementünk a gyárba, blokkoltunk, kijöttünk, blokkoltunk, szabadnap, két hét szabadság, vállalati üdülő, harminc év múlva nyugdíj. Jó napot. Így élt mindenki, csendesen, unalmasan, eseménytelenül, kis apró örömök és perspektívák közé szorítva, de kiszámíthatóan és stabilan. Egy ilyen világban minden olyan művészeti alkotás, amely ez ellen működött, amely felrázta az embereket, az hatott, az robbant, az katartikus volt. Ez volt a színház igazi hivatása.
Ma, mikor azt sem tudják az emberek, holnap mi lesz velük -, hogy ki tudják-e fizetni a jövő havi törlesztőrészleteiket, fel tudják-e nevelni gyermekeiket -, ha este színházba mennek, mindezeket a gondokat el akarják felejteni. Vicceket és szerelmes dalokat akarnak hallani. Szerintem ez viszi a tagadhatatlanul kommercializálódó, bulvárosodó színház felé a hangsúlyt. Mert igenis, a magyar színház minden sokszínűsége ellenére ebbe az irányba rohan.
Ezt önmagán is érzi?
- Igen. Szolnokon évről évre egyre népszerűbb és népszerűbb műsortervek elkészítésére, meghirdetésére éreztem kényszert, illetve késztetést, és még ez sem volt elég, mert még több nevetést és még több operettet kértek. Mikor a hétköznapi élet csupa szorongás, frusztráció, boldogtalanság és félelem, akkor az emberek felejteni, lazulni akarnak. És előreláthatóan ez a trend és elvárás mindaddig tartani fog, amíg a társadalmi és egyéni környezetünkben a létbizonytalanság, a jövő nem ismerése, érték és értéktelen összemosása dívik.