Réti Ervin
Ezer Weizman
A hatnapos háború legendás tábornokai

Amikor 1948 tavaszán, Izrael függetlenségi háborújának kezdetén néhány egyiptomi repülőgép bombázni akarta Tel Avivot, csak egyetlen gép állta útjukat, de visszafordulásra kényszerítette azokat. A pilótafülkében Ezer Weizman ült.

Weizman 1942-ben, tizennyolc évesen csatlakozott a brit Királyi Légierőhöz, majd a második világháború után a palesztinai zsidó hadsereg, a Hagana „légi szolgálatának” szervezője lett. Később nyolc esztendőn keresztül az izraeli légierő főparancsnoka: miközben nagybátyját, Chaim Weizmant, a világhírű biokémikust a megszülető ország első köztársasági elnökévé választják, unokaöccse kiváló katonai vezetőnek bizonyul. Hajdani kedvenc gépe, egy régi Spitfire ma a légierők múzeumának féltve őrzött kiállítási tárgya, az a haditerv pedig, amelyet az 1967-es hatnapos háborúra dolgoztak ki, s megvalósítottak, a katonai akadémiák jelenleg is időszerű tananyaga.
Nem kell különösebben nagy stratégának lenni annak megértéséhez, hogy a többnyire nyílt közel-keleti terepviszonyok közepette mit jelent a légierő, a légi fölény. 1967 tavaszán, miközben mind fenyegetőbb kijelentéseket tettek, a szomszédos arab „frontországoknak” közel két és félszer annyi harci repülőgépe volt, mint az izraeli légierőnek. Minőségileg is fölénybe kerülhettek, hiszen a TU-16-os bombázókat, az IL-28-as könnyű bombázókat és a MIG-21-es vadászgépeket a korabeli szovjet haditechnika legjobbjai közé sorolták, míg Izrael csak a francia Mirage és Mystere gépek részint korábbi változataival rendelkezett.
Ezért dolgozták ki az elnevezésében nem éppen stílszerű, de hatékony Galamb fedőnevű hadműveletet, hogy még a lehetséges bevetés előtt, a földön semmisítsék meg az arab országok repülőgépparkját. Az akció agyának Ezer Weizmant tartották, ez igazából csapatmunka volt, csaknem kilencezer ötszázan vettek benne részt.
A siker egyik feltétele a kiváló felderítő tevékenység volt. Az izraeli katonai vezetés tudatában volt annak, hogy az egyiptomiak hajnalra várnak egy esetleges megelőző csapást, abból a logikából kiindulva, hogy a 20. században általában ezt a napszakot használták a meglepetésszerűen támadók. 1967. június 5-én hajnali 5 órakor is menetrendszerűen felszálltak az egyiptomi gépek, majd 8 óra 35 perckor visszatértek támaszpont-repülőtereikre. A pilóták 9 óra 10 percig kaptak pihenőt, ez idő alatt fogyaszthatták el reggelijüket. A helyi parancsnokok munkaideje 9 órakor kezdődött, s Mohamed Szidki tábornoknak, a légierő főparancsnokának szokásává lett, hogy ebben az időben egy kisebb gépen háromezer méter magasságban a Szuezi-csatorna felett járőrözött.
Ugyanezen a júniusi reggelen, kairói idő szerint 8 órakor indult bevetésre 40 izraeli katonai gép. Gyakorló repülést színlelve, nyugati irányba a Földközi-tenger nemzetközi vizei felett haladtak, ahol rendszeres volt az ilyen tevékenység, nem utolsósorban az oda vezényelt 6. amerikai flotta részéről is. A Borollosz-tó magasságában hirtelen fordulatot hajtottak végre, s az ellenkező, nem várt irányból közelítették meg az egyiptomi repülőtereket, olyan alacsonyra ereszkedve, hogy a lokátorok nem igazán tudtak jelzéseket adni. Reggel 8 óra 45 perckor érték el célpontjaikat (az egyiptomi gépek a földön, a pilóták a kantinban), ahol hét percen át folytattak harci tevékenységet, és számos gép megsemmisítése mellett a kifutópályákra szórt időzített bombákkal az épen maradottak későbbi felszállását is megakadályozták.
Tíz perc múlva megérkezett az újabb 40 gépből álló támadóhullám, majd a harmadik, s hasonló roham érte a szíriai és jordániai repülőtereket, valamint egy iraki objektumot is. (Ezt eredetileg nem tervezték, de egy iraki gép felszállt onnan s Izrael felé indult.) Egyiptom 431 harci és szállító repülőgépéből 317-et vesztett el, 23 lokátorállomása használhatatlanná vált, s mintegy száz pilóta életét vesztette vagy megsebesült. Ez annál érzékenyebb veszteség volt, hogy eredetileg is százhússzal több korszerű repülőgéppel, mint kiképzett pilótával rendelkeztek. Szidki, a főparancsnok utolsó üzemanyagtartalékával tudott csak nagy nehezen leszállni a támadások után, és már csak a romhalmazt leltározhatta. A jordán légierő valamennyi Hunter vadászbombázója megsemmisült, viszonylag még Szíria úszta meg legjobban, a 127 gépből 57 veszett oda. Izrael 15 gépet vesztett, ami a légierő 6 százalékát tette ki.
A korátlagban huszonhárom éves izraeli pilóták a kritikus június 5-én átlagosan tíz bevetést hajtottak végre 24 óra alatt. Mindezt egy kőkemény tréning előzte meg a Negev-sivatag felett. Nyolcezer fős (!) földi kiszolgáló személyzet jelentette a hátteret, percek alatt kellett a gépeket átvizsgálni, javítani, felkészíteni. Mindehhez járult a felderítés, a hírközlés, a saját radarok működtetése: vagyis a maga nemében kiváló haditerv párosult a végrehajtás igazi csapatmunkájával.
Weizman, a légiháború hőse - s ez úgy látszik szinte törvényszerű volt a legendás tábornokoknál - a hetvenes évek elejétől átváltott a politikára. Különböző miniszteri tárcákat töltött be, különböző pártformációk színeiben a jobboldali Heruttól a balközép Jahadig, majd a Munkapártig. Begin kormányából, ahol hadügyminiszteri posztot töltött be, azzal az indokkal válik ki, hogy a kabinet „túlságosan merev” a palesztin probléma kezelésében. Egyike az első izraeli politikusoknak, akik felvetik egy palesztin-jordániai megoldás lehetőségét, s nem utasítja el a tárgyalás esélyét Arafattal sem.
1992-ben ugyan bejelenti visszavonulását a politikától, de ez csak a napi csatározásokra vonatkozik: egy évvel később Izrael hetedik köztársasági elnökévé választják, 1998-ban pedig újabb államfői mandátumot kap. Sajátos, közvetlen stílust alakított ki: amikor rakétatámadások értek észak-izraeli településeket, bejelentés nélkül odautazott, s az éjszakát a veszélyeztetett helyi lakosokkal együtt az óvóhelyen töltötte. Protokollmentes látogatásokat tett a terroristák áldozatainak családjánál. Gyakran nyilvánított szabad szájú véleményt, a kegyelmi kérvényekről meglehetősen öntörvényűen döntött. Tevékenységét igencsak ellentétesen ítélték meg, különösen azután, hogy kiderült: egy Saroussi nevű francia üzletembertől pártja korábban jelentős összegeket kapott, s ezek végül magánszámláján kötöttek ki. Azzal védekezett, hogy fia gyógykezeltetésére használta az összeget. A súlyos háborús sérüléseket elszenvedő Sauli aztán addig ment az önpusztításban, hogy feleségével együtt halálos száguldással vetett véget életének, teljesen összetörve apját. Ezer Weizman lába alól végképp kicsúszott a talaj: javasolták, hogy önként mondjon le, de ezt megtagadta, mire korlátozták elnöki jogait. Végül 2000-ben mégiscsak megvált magas hivatalától.
Az „egek tábornoka” 2005 áprilisában hunyt el, nem kevés ellentmondást is magában foglaló földi pályafutásának nyolcvanegyedik évében.