Kulcsár István
Ukrajna válaszúton
A futball mentheti meg az országot a polgárháborútól

Két szenzációs esemény történt az előző vasárnap Ukrajnában. A köztársasági labdarúgókupa döntőjében a Dinamo Kijev 2-1 arányban győzött a Sahtar Donyeck ellen.
És ami ennél is nagyobb szenzáció volt: a mérkőzést a kormánypáholyból a legnagyobb békességben együtt nézte végig Juscsenko elnök, Janukovics kormányfő és Piszkun, a leváltott legfőbb ügyész.

Juscsenko és Janukovics a kormánypáholyban szurkolnak

A három férfiú ugyanis még alig huszonnégy órával előbb egymás torkát készült átharapni. Ukrajna fölött már-már a polgárháború árnya lebegett, és az csak a szemben álló politikai erők kényszerű megegyezésének eredményeképpen oszlott el véglegesen. Vagy legalábbis átmenetileg.
Miután Viktor Juscsenko köztársasági elnök „narancsos” híveinek egy része átpártolt Viktor Janukovics miniszterelnök táborába, és ezzel az utóbbiak többségbe kerültek a Verhovna Radában (a parlamentben), az államfő április 2-án feloszlatta a törvényhozást, és május 27-ére új választásokat írt ki. Kevés volt ugyan arra az esélye, hogy pártja, a Mi Ukrajnánk, valamint az ahhoz hol közeledő, hol pedig attól távolodó szövetségese, Julija Tyimosenko Tömbje, az új választásokon ismét megszerzi a többséget, de tudta, hogy az idő nem neki dolgozik. Tehát minél később járulnak a szavazópolgárok az urnákhoz, annál valószínűbb, hogy többségük a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártjára és annak új szövetségeseire, köztük Olekszandr Moroz házelnök Szocialista Pártjára voksol. Arról nem is szólva, hogy ha együtt marad a Rada, a vele szemben álló parlamenti többség akár kétharmadosra bővülhet, és akkor az alkotmány módosításával úgy megnyirbálja elnöki hatalmát, hogy abból a protokollkötelezettségeken túl semmi sem marad számára.
Juscsenko tehát megpróbált előre menekülni. Ám még ez sem sikerült neki. Az általa feloszlatott Verhovna Rada ugyanis nem hagyta magát feloszlatni, hanem együtt maradt, és az alkotmány megsértésével vádolta meg a törvényhozást törvénytelenül szétkergetni próbáló - a parlamenti döntés szavaival: „a hatalmat bitorló” - államfőt. A Központi Választási Bizottság pedig már csak technikai okok miatt is lehetetlennek mondta a választások május 27-ei megtartását. Az államfő ekkor június 24-ére módosította a voksolás időpontját. Csakhogy ezt a dátumot is megkérdőjelezték. Nem utolsósorban a Régiók Pártjának hívei, akik Kijevben nap nap után ugyanúgy az utcákra, terekre vonultak tüntetni, gyűlésezni, akárcsak a Juscsenkót, de főként a Julija Tyimosenkót támogató „narancsosok”. (A Dzennik című lengyel újság szerint nem is annyira a két Viktor között folyt és folyik a harc a hatalomért, mint inkább a befolyását mind inkább elveszítő elnök és a korábban, ám részben ma is őt mozgató karizmatikus, de kétségtelenül populista Julija Tyimosenko között.)
A parlament feloszlatásáról és az új választások kiírásáról szóló elnöki döntés törvényességének megítélése ezek után az alkotmánybíróság kezébe került. Mivel azonban fölöttébb kétségesnek tűnt, hogy a taláros testület az elnök javára ítél, Juscsenko rövid úton menesztett három olyan alkotmánybírót, akikről feltételezte, hogy ellene döntenek. Ekkor (állítólag) önként távozott az alkotmánybíróság elnöke. Ezzel Ukrajnában egy olyan folyamat indult meg, amit nehéz nem kutyakomédiaként jellemezni.
A Verhovna Rada felkérte a legfőbb ügyészt, hogy indítson eljárást az alkotmánybírák illegitim eltávolításával durva törvénysértést elkövető államelnök ellen. Mielőtt azonban az ügyészség léphetett volna, Juscsenko leváltotta az általa alig egy hónapja kinevezett Szvjatoszlav Piszkun legfőbb ügyészt. Aki erre nem volt rest, és az újabb törvénytelenségért (saját leváltása miatt) maga indított eljárást az elnök ellen. Julija Tyimosenko hol az előrehozott választások megtartása mellett, hol azzal szemben foglalt állást. Aztán a Biztonsági Szolgálat közölte, hogy valakik merényletet készülnek elkövetni a politikus asszony és az ellenzék más vezetői ellen.
Ezen a ponton már úgy tűnt, hogy a „ki kit győz le” küzdelembe a politikusok és a hivatalnokok után az erőszakszervezetek is beavatkoznak. Nem véletlen, hogy a hadseregben, amelynek főparancsnoka az államelnök, éppen ekkor emelték egyik napról a másikra másfélszeresére a hivatásos állomány javadalmazását. A negyvenezer főt számláló belügyi csapatok azonban a kormányfőhöz hű belügyminiszter, Vaszilij Csusko közvetlen irányítása alá tartoznak. Juscsenko ekkor elnöki rendelettel a maga közvetlen parancsnoksága alá próbálta vonni a belügyi hadosztályokat, amit a parlament természetesen törvénytelennek bélyegzett. Innen az események már jóformán követhetetlenek. A legfőbb ügyészség épületét megszállta a belügyminiszter alá tartozó Birkut (réti sas) elnevezésű különleges kommandó, de később állítólag a kormányőrség visszafoglalta azt. Hírek terjedtek el arról, hogy belügyi csapatokat vezényeltek Kijevbe a rend helyreállítására, miközben teljesen kétséges volt, hogy hogyan reagál minderre a hadsereg.
Ekkor már bel- és külföldön egyaránt jóformán mindenki megijedt attól, hogy Ukrajnában polgárháború törhet ki. Ez nem lett volna érdeke sem a „Nyugat-barátként” számon tartott Juscsenkót támogató Európai Uniónak, sem az „oroszbarát” címkét viselő Janukovics mögött álló Oroszországnak. Mindkét „nagybácsi” nyugalmat akar Ukrajnában. Egy ott bekövetkező felfordulás ugyanis az egész térség, egész Európa számára beláthatatlan következményekkel járna, nem is szólva arról, hogy az orosz földgázt és kőolajat továbbító csőrendszerek ezen a vidéken keresztül vezetnek Közép- és Nyugat-Európába. Márpedig a szállítások esetleges tartós leállása mindkét félnek óriási károkat okozna. De a fegyveres összecsapás kirobbanásától természetesen a szemben álló ukrán politikai erők is visszariadtak. Annak kimenetelétől a „narancsosok” akár a fizikai létükben is veszélyeztetve érezhették magukat, míg Janukovicsék nem alaptalanul bíznak abban, hogy a lakosság többsége őket támogatja, és ezért politikai eszközökkel is képesek úrrá lenni a csaknem három esztendeje tartó szüntelen válságon.
Ukrajnában nem annyira politikák, ideológiák között, mint inkább magáért a hatalomért folyik a harc, amely mögött természetesen az ellenérdekelt dnyepropetrovszki, kijevi stb. gazdasági klánok, oligarchák küzdelme is kitapintható. (Sőt, újabban már a „kárpátaljai maffia” fogalma is megjelent a közbeszédben.) De egy polgárháború ma nekik sem kell.
Ezért aztán összeültek a legfőbb vezetők, és második nekifutásra megszületett a közvetlenül fenyegető robbanást elhárító vagy legalábbis őszig lejegelő kompromisszum. Juscsenko államelnök, Janukovics kormányfő, Moroz parlamenti elnök és Tyimosenko, a legnagyobb ellenzéki párt vezére megegyezett abban, hogy szeptember 30-án parlamenti választásokat tartanak. Az elnök és a parlament ugyan még napokig huzakodott egymással az utóbbi feloszlatása körüli vitában, de lapzártakor úgy tűnt: ez menni fog. Közben kórházba került az eseményektől megviselt Csusko belügyminiszter, akiről előbb azt közölték, hogy infarktust kapott, de aztán már azt állították, hogy ellenségei mérgezték meg. Ilyesmin azonban már aligha csodálkoznak Ukrajnában, ahol két és fél éve a jelenlegi államfőt valóban megmérgezték, ám hogy ki, azt máig sem tudták vagy akarták kideríteni.
Az ukrán lakosság mindenesetre fellélegzett. Az Európai Unió szintén. Ukrajna népe, ha igaz, a forró nyár után kerül ismét választás elé. Kijevben győzött a futballdiplomácia. Egyelőre.