Hetek XI. évfolyam, 23. szám, 2007. június 08.

Vigyázzon a titkos küldetésekkel, ha valaki különös, sőt mondhatni eltéveszthetetlen ismertetőjeggyel rendelkezik. Ezt a tapasztalatot Mose Dajan akkori izraeli vezérkari főnök is levonta naplójában, amikor egyik párizsi utazására emlékezett. A tábornok 1956 szeptemberének végén járt a francia fővárosban, hogy megkezdődjék a szuezi háborúval kapcsolatos visszaszámlálás. Két átfogó haditerv is készült, hogy csapást mérjenek a nasszeri Egyiptomra: a brit-francia elképzelés a Muskoteer (Testőr) fedőnevet viselte, az izraeli kódja a Kades volt.

A terveket sikerült egyeztetni, de az izraeli küldöttség hazautazását a váratlanul leszállt köd késleltette, így a kényszerű veszteglés alatt a Champs-Élysées-n, a Coq Hardiban vacsoráznak. Dajan hiába viselt nagyméretű napszemüveget, amikor beléptek, felharsant egy kissé már kapatos hang: „Hé, itt a Dajan, úgy látszik készül valami!” Egy Párizsban vendégszereplő izraeli művész ismerte fel a sötét szemüvege alatt még sötétebb kötést viselő generálist.
Nemsokára az egész világ megismeri Mose Dajan nevét. Egyike lesz azoknak, akik a - sajnos gyakori - közel-keleti háborúkhoz kötődnek, s az Izrael fennmaradásának biztosításáért folytatott küzdelem jelképévé válhattak. Szülei a cári Oroszországhoz tartozó Ukrajnából menekültek a pogromok elől Palesztinába, Mose fiuk 1915-ben már a Degai kibucban született. Az első izraeli legfelsőbb vezetés azon tagjainak egyike, aki szabre, vagyis nem bevándorolt, hanem az országban látta meg a napvilágot. Tizennégy évesen csatlakozik a Haganához, a földalatti zsidó hadsereghez, huszonkét esztendősen pedig a legális zsidó rendőrség egyik mozgó alakulatának parancsnoka. Sorsa híven tükrözi az akkori időszak bonyodalmait. 1938-ban még Orde Wingate brit ezredes mellett kap katonai képzést (az angol főtiszt nem zsidó, de támogatja a cionista mozgalmat), 1939 novemberében, nem sokkal a második világháború kitörése után letartóztatják, majd 1941 februárjában elhagyhatja az angol börtönt, sőt csatlakozhat az angol hadsereghez. A szövetségesek oldalán Libanon és Szíria területén harcol, az ott állomásozó francia erők ugyanis a németekkel együttműködő Petain marsallt, az úgynevezett Vichy-Franciaországot szolgálták. Az első csatában elveszti bal szemét, s olyan a hegesedés, hogy nincs mód esztétikai pótlásra, marad a nevezetes fekete szemtapasz.

A világháborút követően a Hagana vezérkarában felderítéssel, illetve arab ügyekkel foglalkozik, majd Izrael függetlenségi háborújában, 1948-ban, a Jordán völgyében, a degániai csatában meghatározó győzelmet arat a szírek felett. Tábornoki rangot kap, s a déli parancsnokság vezetője lesz. Ez a katonai pályafutás koronázódik meg, amikor egy angliai vezérkari tiszti iskola elvégzése után, 1953 decemberétől betölti a vezérkari főnöki tisztséget.
Az 1956 késő őszén bekövetkező szuezi háború során - Dajant ekkor már a sínai hadjárat győztes hadvezéreként emlegetik, ám a győztes hadvezérek sem sebezhetetlenek - Dajan belekeveredik a napi politika ingoványaiba: feladja a vezérkari főnökséget.
1967-ben azonban ismét változik a helyzet. Egyiptom blokád alá veszi az Akabai-öböl bejáratát, formális megállapodást köt több arab országgal, Sukairi, a palesztinok akkori vezetője a zsidók tengerbe szorításával fenyeget, Izrael ismét veszélyeztetve érzi létét. Május legvégén a kabinet elé kerül a megelőző háború lehetőségének kérdése, de a szavazás 9:9 arányban döntetlenre alakul, majd Levi Eshkol megváltoztatja véleményét, és elnapolják a fegyveres közbeavatkozást.
A helyzet óráról órára romlik, s nemzeti egységkormány létrehozását határozzák el: a sértődött, erősen bíráló Dajant is bevonnák, miniszterelnök- helyettesi posztot ígérnek számára. Dajan azonban határozott feltételt szab: vagy a hadügyminiszterség, vagy távol marad. E tisztség eredeti várományosa Jigal Allon, aki annyira biztos a dolgában, hogy egyenruhában érkezik meg a kormányülésre, amelyet az ország történetében először - a rendkívüli állapotokra való tekintettel - szombaton tartanak meg. A miniszter végül Dajan lesz, akinek javaslatára, nem egészen negyvennyolc óra múlva, 1967 júniusának első hétfőjén megkezdődik a közel-keleti háború, amelyet nem három ország vív Egyiptommal szemben, hanem Izrael három arab ország s azok támogatói ellen.
Dajan azonnal átveszi az irányítást, de előzőleg még nyilatkozik a londoni News of the World munkatársának, miszerint a diplomáciát helyezik előtérbe. Június 4-én vasárnap, az izraeli távirati iroda olyan fotókat továbbított képtávírón, amelyek szabadságolt izraeli katonák tengerparti fürdőzését mutatták. Közben a miniszter már kiadta a parancsot, hogy miként pusztítsák el, még a földön, az arab országok légierejét. Az izraeli sajtó Dajan tevékenységének három sarokpontját emelte ki ebben a háborúban. Képes volt megújítani hadászati elgondolásait, s úgy lepni meg az időközben jobban felkészült, a haditechnikában s a kiképzésben lényegesen felfejlődött ellenfeleket, hogy a sínai hadjárat ne ismétlődjön meg, ne találjanak azonnali ellenszert. Sikerült szinte beleszuggerálnia a katonákba és a hátországba a brera sokat emlegetett érzését, vagyis nincs más választás, a fennmaradáshoz gyorsan és hatékonyan kell cselekedni. Végül, de nem utolsósorban nem volt idegen tőle az ebben az esetben nélkülözhetetlen diplomáciai furfang sem. A háború kitörésének délelőttjén valójában már a hadügyminiszter rendelkezésére álltak az első átütő siker adatai, hogy hogyan semmisítették meg az arab légierőt. Dajan azonban rádióbeszédében a légierő „elkeseredett küzdeleméről” beszélt. Ráadásul az arab adók, szokás szerint saját elsöprő győzelmükről harsogtak, s ezzel sikerült egy ideig némileg ködösíteni az izraeli támadás tényét, moderálni a nemzetközi visszhangot. Amikor Jeruzsálemben az elfoglalt vagy inkább visszafoglalt Siratófalhoz látogat, Dajan az ősi szokás szerint papírdarabkára írja kívánságát, úgy helyezi el a kövek hasadékába. Nyilvánosságra is kerül az óhaj: „Uralkodjék a béke Izraelben!”
Ez volt a csúcs, s a legendáknak is megvan a maga sorsa. Ez pedig a negyedik, a jom kippuri háborúban következett el 1973-ban. A váratlan arab támadás nyomán Izrael néhány napig igen nehéz helyzetbe került. Komor mondatok hangzanak el Dajan szájából: „A helyzet kritikus. Az ország lakosságának joga van megismerni a teljes igazságot. Rövidesen a televízióban fogok szólni a nemzethez.” Ez nem következik be, Golda Meir miniszterelnök megtiltja, hogy beszéljen, de lemondását sem fogadja el. Végül az arab támadás nem képes elérni célját, de ez nem olyan „felhőtlen győzelem” volt, mint a korábbiakban. Dajant több oldalról keményen bírálják, többek a hírszerzési hibákért, a nem megfelelő értékelésből következő elbizakodottságért, felelősnek tartják a magas veszteségekért is. A háborút a „tábornokok csatája” követi, Dajant még a barátjának számító Saron is kritizálja. Gyakorlatilag ezzel katonai pályafutása véget ért, de még 1977 és 1979 között külügyminiszterként bizonyíthatja kiváló diplomáciai képességeit, erre az időszakra esik a békefolyamat Egyiptommal.
Visszavonul, s a rákos megbetegedése miatt fogyó energiáit kedvenc magánszenvedélyének, a régészetnek szenteli. A nem akármilyen életút hatvanhat évesen, 1981-ben zárul le.