Hetek XI. évfolyam, 22. szám, 2007. június 01.

Jeruzsálem az Ószövetség könyveinek kétharmadában, az Újszövetség könyveinek több mint a felében, összesen több mint nyolcszázszor kerül említésre. Teológusok szerint az Ótestamentumban négyszázhatvanöt, az Újtestamentumban pedig huszonnégy olyan profetikus kijelentést találhatunk a Szent Városról, amelynek a jövőben kell még beteljesednie. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az üdvtörténet középpontjában Jeruzsálem sorsa áll.

Jeruzsálemi fotómontázs a Harmadik Templom elképzelt makettjével
Fotó: Temple Institute

A Messiás, vagyis a „Felkent” - a megígért Megváltó/Szabadító - kiléte fokozatosan válik egyre konkrétabbá a héber Biblia lapjain.
A kiválasztás joga mindig Istené, aki a vízözön előtti generációból mindössze Noét és családját menti meg; majd Noé egyik fiára, Sémre esik a választás: „áldott az Úr, Sémnek Istene” - hangzik Noé áldása. Így nem csoda, ha az újabb kiválasztott Sém nemzetségéből származik. Ő Ábrám, akit a káldeus Ur városából szólít el Isten, hogy miután szövetséget kötött vele, az ő magvában (vagyis leszármazottjában) áldja meg „a földnek minden nemzetségét”. Az ekkor már Ábrahámnak - a „sok nép atyjának” - nevezett pátriárka százéves korában született fia, Izsák viszi tovább a szövetséget és a Messiásról adott ígéretet. Ezután annak fia, Jákób (másnéven Izrael) örökíti tovább az áldást, akinek tizenkét gyermeke közül Júda lesz a kiválasztott. Ő már konkrét messiási ígéretet kap: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljön Siló, és a népek neki engednek.” (Silót, vagyis a „Küldött”-et a zsidó írásmagyarázók a legkorábbi időktől fogva a Messiásra értelmezték.) Végül a Júda törzséből származó Dávid családja kapja az újabb ígéretet: „Mikor pedig a te napjaid betelnek, és elalszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát… És állandó lesz a te házad, és a te országod mindörökké tiéd lesz, és a te trónod erős lesz mindörökké.”

A Gondviselés hegyén

A Messiásra, mint Isten kiválasztottjára vonatkozó - a Biblia lapjain progresszívan kifejlő - kijelentések során Jeruzsálem is egyre inkább középpontba kerül. A várost elsőként (Sálem néven) Ábrahám történetében említi a Biblia. Midőn a pátriárka visszatért a királyok megveréséből, köszöntötte őt Sálem uralkodója, Melkicédek is, akinek neve annyit jelent: „az igazságosság királya”. A király (aki egyben Él Eljón, a „Magasságos Isten” papja is volt) „kenyeret és bort hozott… és megáldotta őt, és mondta: áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől”. Mind az Újszövetség, mind a rabbinikus hagyomány úgy értelmezi e kijelentést, hogy Melkicédek a Messiás előképe volt. Ábrahám azonnal szövetséget is kötött Sálem pap-királyával, és minden vagyonából tizedet fizetett neki.
Jeruzsálem, illetve annak környéke még egyszer szerepet kapott Ábrahám életében. Mikor Isten az ígéret gyermekének, Izsáknak feláldozását kérte barátjától, „Mórijának földére” küldte, hogy ott áldozza meg égőáldozatul
„a hegyek közül egyen, amelyet mondok majd neked”. Tudjuk, hogy az akédá, vagyis Izsák feláldozása nem történt meg: helyette Ábrahám egy kost - vagyis helyettesítő áldozatot - mutatott be az Úrnak, „és nevezte Ábrahám annak a helynek nevét Jahve Jírének. Azért mondják ma is: az Úr hegyén a gondviselés.” A Mórija hegyéhez tehát a Megváltás, a Szabadítás, a Gondviselés és a helyettesítő áldozat kötődik. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a Biblia nyilvánvalóan kijelenti: ezen a hegyen épült fel több mint ezer évvel később a jeruzsálemi Templom: „Elkezdte építtetni Salamon az Úr házát Jeruzsálemben a Mórija hegyén, mely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott, azon a helyen, melyet készített Dávid a jebuzeus Ornán szérűjén.”
Isten Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottainak adta a kánaáni népek földjeit és városait, ezen belül konkrétan a Sálemben lakó jebuzeusokét is. Az ígéret beteljesedésére azonban még hosszú ideig kellett várni. A pátriárkák történetében Jeruzsálem nem játszott szerepet. Az egyiptomi kivonulás után azonban Mózes diadalénekében már elhangzott egy mondat, amely az Úr hegyére, Mórijára vonatkozott: „Beviszed, s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, magadnak lakhelyül készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített”. A negyvenéves pusztai vándorlást követően Józsué vezetésével Kánaán földjére betörő zsidó honfoglalók felosztották maguk között az Ígéret Földjét. Jeruzsálem két törzs: a „messiási szempontból” kiválasztott Júda és Benjámin határára került (a választóvonalat a Hinnom völgye jelentette). A Bírák könyve szerint Júda meg is tette kötelességét: „Azután Jeruzsálem ellen hadakoztak a Júda fiai, és elfoglalván azt, lakosait levágták fegyvernek élivel, a várost pedig lángba borították.” A benjáminiták azonban nem űzték el a város lakóit: „ezért lakik a jebuzeus a Benjámin fiaival Jeruzsálemben még máig is”. Ennek volt köszönhető, hogy Jeruzsálemet a Bírák könyvében később is mint az „idegenek városát” említik, ahol „senki sincs az Izrael fiai közül”, és a település lakossága még Dávid korában is etnikailag vegyes képet mutatott. Láthatjuk tehát, hogy a honfoglaló küzdelmek közepette Izrael fiai nem tulajdonítottak kiemelt szerepet Jeruzsálemnek: Júda ugyan engedelmeskedett Isten parancsának, de a város felgyújtásán kívül többre nem futotta. Így annál nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk Dávid működésének, aki nemcsak dinasztiája székhelyévé, hanem az Örökkévaló tiszteletének egyedüli központjává tette Sálem/ Jebusz városát.

Dávid már valószínűleg egészen fiatalon felismerte Jeruzsálem szellemi jelentőségét: Izrael Istene ezt a várost választotta, hogy „az Ő Neve lakoznék benne”. Erre abból a tényből következtethetünk, hogy Góliát legyőzése után annak levágott fejét a városba vitte. Dávidnak ez a cselekedete szellemi értelemben „előképe volt” a város későbbi elfoglalásának, amely csak jóval később, már királysága idején következett be: „Bevette mindazáltal Dávid a Sion várát, és az immár a Dávid városa”. Sionnak (Cijjón) még a hely korábbi lakói nevezték erődítményüket, amely ettől kezdve a Dávid városa névre hallgatott. A legjelentősebb esemény Dávid városának történetében akkor következett be, mikor a király a Szövetség Ládáját a Gibeon hegyéről felvitette „arra a helyre, melyet készített neki Dávid, mert sátort állított fel számára Jeruzsálemben”. Az új frigysátor helye Dávid palotájában volt. Mai szemmel nézve hallatlan merészségnek tűnhet Dávid cselekedete, hogy a régi, Isten jelenlétével megszentelt mózesi sátorból egyszerűen magához vette a frigyládát! Mindez természetesen nem valósulhatott volna meg, ha Dávid nem rendelkezett volna átfogó látással Jeruzsálem szerepéről és saját szolgálatáról. „Pap vagy te örökké Melkicédek rendje szerint” - énekelte a 110. zsoltárban, vagyis pontosan ismerte Ábrahám és Melkicédek történetét, így azt is tudta, hogy Jeruzsálem Él Eljónnak, a „Legmagasságosabb Istennek” lakóhelye.
Dávid a Templom felépítésére is tudatosan készült. Hadizsákmányait Jeruzsálemben halmozta fel, hogy alapot teremtsen az építkezéshez és a szent tárgyak elkészítéséhez. De hol épüljön fel az Örökkévaló Háza? Erre vonatkozóan magától Istentől kapott utasítást: a népszámlálást követő csapás után egy öldöklő angyal jelent meg előtte Arauna/Ornán cséplőhelye mellett, amit Dávid azon nyomban meg is vásárolt tőle, és Gád próféta kijelentésének engedelmeskedve itt emelt oltárt az Úrnak. A helykiválasztás nem a véletlen műve volt: mint azt a Krónikák második könyvéből vett fenti idézet megerősíti, itt, a Mórija-hegyen áldozta fel Ábrahám Izsák helyett a kost, és a kivonulás után négyszáznyolcvan évvel itt épült fel a jeruzsálemi Templom, amely új korszakot nyitott a Város és egész Izrael életében.
A Templomot azonban nem Dávid építette fel. Nátán prófétán keresztül Dávid fiáról szólt a kijelentés: „Ő csinál az én nevemnek házat; ő lesz nekem fiam és én néki atyja leszek, és megerősítem az ő királyságának trónját Izrael felett mindörökké”. Ott és akkor bizonyára úgy értelmezték e szavakat, hogy Dávid közvetlen utóda, Salamon fogja véghezvinni e művet, mint ahogy valóban így is lett. De figyeljük csak meg az idézett mondat többértelműségét: a szövegben valójában Isten fiáról esik szó, akinek királysága örökkévaló lesz! Ez viszont aligha vonatkozhatott Salamonra, aki negyven évig uralkodott Izrael felett. A kijelentést a Messiásra kell értenünk, aki Isten Fiának és Királynak is neveztetik, és mindörökké fog uralkodni Izrael felett, sőt fel is építi az Örökkévaló dicsőségével pompázó Templomot!

Pusztulás és újjáépítés

A jeruzsálemi Templomban bemutatott áldozatok jelentették a zsidó nép és Isten kapcsolatának alapját. Csakis ezen a helyen lehetett érvényes áldozatot bemutatni, ahogyan azt már Mózes is megprófétálta: „Hanem azt a helyet, amelyet kiválaszt az Úr, a ti Istenetek minden ti törzsetek közül, hogy az ő nevét oda helyezze és ott lakozzék, azt gyakoroljátok és oda menjetek.” Minden, a jeruzsálemi Templomon kívül bemutatott áldozat tehát eleve illegitimnek minősült. Ráadásul az áldozat nem tudta tökéletessé tenni az áldozatot bemutató személyt; másrészt helyettesítő jellegű volt: az áldozati állat tulajdonképpen a bűnt elkövető személy helyett halt meg. Isten a prófétákon keresztül előre jelezte a zsidóknak, hogy a helyettesítő áldozatok rendszerét - és magát a Templomot is - ideiglenes megoldásnak tekinti. Erre vonatkozóan az első sokkszerű figyelmeztetés akkor érte a zsidóságot, mikor Nabukadneccár babiloni király csapatai i. e. 586-ban felégették és porig rombolták a salamoni Szentélyt, Júda törzsét pedig fogságba hurcolták.
Bár a Templom és a város épületei, kapui és falai majd’ száz éven át romokban hevertek, Isten mégsem fordult el szeretett városától: „Mert a Siont választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül: ez lesz nyugovóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem.” Isten prófétákat támasztott, hogy vigasztalja fogságba került népét. Ezékielen és Dánielen keresztül megígérte Jeruzsálem és a Templom helyreállítását, ami a hetvenéves babiloni fogság után azonnal meg is kezdődött. Maga a Templom azonban csak később épülhetett fel, ráadásul jóval szerényebb kivitelben, mint amilyen a salamoni Első Szentély volt. Isten azonban ekkor is prófétákat küldött, akik közül Aggeus így szólt a nép fejedelmeinek és főpapjainak: „Ne féljetek! Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: egy kevés idő van még, és… eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura… nagyobb lesz e második ház dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura.” Ez a prófécia sok bibliaértelmező szerint Jézus fellépésekor, illetve a kereszténység születésekor teljesedett be. (Lásd keretes írásunkat.)

Birodalmak vonzásában

A babiloni fogságot követően Jeruzsálem - Zakariás próféta kijelentésével összhangban - „részegítő pohár” és „nyomtatókő” lett a környező pogány birodalmak számára. Valamilyen módon minden pogány birodalom törekedett arra, hogy megszerezze és fenntartsa a Város feletti uralmát. A perzsa fennhatóság viszonylagos nyugalmát követte a görög uralom szellemi és gazdasági elnyomása. Nagy Sándor ugyan - ha hihetünk Flavius Josephusnak - tiszteletet mutatott Jeruzsálem és a Templom iránt, s meghagyta a zsidók vallásszabadságát, ám utódai nem mindig követték példáját. A makedón világhódító rövid ideig tartó uralmát az egyiptomi Ptolemaidáké váltotta fel, akik ugyan nehéz adóterhet tettek a zsidók vállára, de legalább meghagyták a jeruzsálemi istentisztelet szabadságát, sőt maguk is küldtek ajándékokat a Templomba. A korrupt és lázadó papság azonban nem elégedett meg ezzel a helyzettel: lényegében ők hívták be a szíriai Szeleukidákat, akik nemcsak meghagyták a korábbi nehéz adóterhet, hanem megkezdték az ország elpogányosítását. Leghírhedtebb uralkodójuk, IV. Antiokhosz Epiphanész megszentségtelenítette a jeruzsálemi Templomot (disznót áldozott az oltáron), és a Szentélyben felállította a saját arcvonásait viselő Zeusz-szobrot, amelyet Dániel „pusztító utálatosság”-nak nevezett. Mikor az ország lakosságát bálványimádásra akarta kényszeríteni, a Lévi törzséből és Hasmón családjából származó Mattitjáhu - akit harcias természete miatt Pörölynek (Makkabi) neveztek -, felkelést robbantott ki ellene. A zsidók három és fél év alatt kiverték az országból a kor szuperhadseregét. Az ország függetlensége azonban korántsem állt helyre. Mattitjáhu legidősebb fia, Júda Makkabi 161-ben szövetséget kötött a rómaiakkal. Bizonyára sokaknak jutott eszébe ebben az időben Ézsaiás próféciája: „Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget csináltunk; az ostorozó áradat ha jő, nem ér el minket; mert a hazugságot választottuk oltalmunkul, és csalásba rejteztünk el!” A függetlenségét csak névleg őrző Izraelen száz év leforgása alatt polgárháborús viszonyok lettek úrrá. A prédára leső rómaiak csak ezt a pillanatot várták: i. e. 63-ban Pompeius Magnus több hónapi ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, s kíváncsiságból még a Szentek Szentjébe is bekukkantott. Erre azonban már nem tört ki újabb felkelés, s az esemény még sokszor megismétlődött: utoljára i. e. 37-ben Sosius római tábornok rabolta ki a jeruzsálemi Szentélyt, mikor trónra ültette az edomita Heródest, Róma bábkirályát.

A szétszóratás vége

Az i. sz. 70-ben földig rombolt, majd 135-ben pogány városként (Aelia Capitolina néven) újjáépített Jeruzsálemet pogány nemzetek vették birtokba. Rómaiak, bizánciak, perzsák, arabok, európai keresztesek, kurdok, tatárok, oszmán-törökök és angolok váltották egymást az évszázadok során, míg a 19. század végén a cionizmus meghirdette a zsidók tömeges visszatérését a Szentföldre. „Szétszórtam őket mindenféle nemzetek közé, akik nem ismerték őket, és puszta lett utánuk a föld, hogy senki azon át nem megy, sem meg nem tér. Így tették pusztává a kívánatos földet.” Az olékat (betelepülőket) a Zakariás próféciájában említett kép fogadta: terméketlenné vált, félsivatagos földek, vízhiány, és mindehhez a bennszülött arab lakosság cseppet sem barátságos fogadtatása. Izrael Állama ennek ellenére 1948-ban megalakult, és öt (győztes) háború súlyos véráldozatai árán valamennyire stabilizálódott. A Jeruzsálemre vonatkozó próféciák megvalósulása akkor kezdett kézzelfoghatóvá válni, mikor a „hatnapos háború” során, 1967. június 7-én az Óváros elfoglalásával Izrael helyreállította a város feletti izraeli szuverenitást, és a települést egyesítették. Az Óvárost elfoglaló ejtőernyősök összegyülekeztek a Nyugati Falnál. Felharsant a kosszarvból készült kürt (sófár) hangja, amit Slomo Goren, az Izraeli Védelmi Erők tábori rabbija fújt meg. A katonák néma tisztelettel hallgatták, amint Goren rabbi imája végeztével kijelentette: „Elfoglaltuk az Isten városát. Ezzel beléptünk a zsidó nép messiási korszakába.”