Hetek XI. évfolyam, 21. szám, 2007. május 25.

A Tony Blair utódjaként kijelölt Gordon Brown megnyerte a munkáspárti képviselők kilencven százalékának támogatását. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi pénzügyminiszter lesz az első olyan modern kori brit kormányfő, aki nem választások útján kerül a kormányfői pozícióba.

Brown egyik fő politikai célkitűzésének a kormányba és a vezető politikusokba vetett közbizalom helyreállítását határozta meg, ami Blair tízéves miniszterelnöksége alatt nagymértékben erodálódott. „Azoknak, akik úgy érzik, hogy a politikai rendszer nem figyel rájuk, és nem foglalkozik velük, és azoknak, akik befolyás nélkülinek érzik magukat és elvesztették a hitüket, igyekszem majd elnyerni a bizalmát. Nemcsak a külpolitika terén, hanem az iskolákban, a kórházakban és a közszolgáltatások terén is. Reagálni fogok az aggodalmakra.”
Az utódváltás egyesek szerint valószínűleg inkább stílusban hoz majd változást, mintsem politikai irányultságban, bár valószínűleg Brown igyekszik majd lassítani a közszolgáltatások Blair által beindított piaci alapú reformjain. Az új jelölt bejelentésével - mely szerint figyelni fog a közvéleményre - finomítani kívánt eddig kialakított imázsán, mivel Brownt sokan távolságtartóbbnak tartják Tony Blair közvetlen stílusához képest.
Előreláthatólag a közel-keleti békefolyamat és Irak kapnak majd prioritást Gordon Brown külpolitikájában, mihelyt átveszi a stafétabotot Tony Blairtől. Brown már jelezte: tervei szerint a lehető leghamarabb ellátogat majd a térségbe. Sokan úgy sejtik, hogy Brown a lehetőségekhez mérten felgyorsítja majd az Irakból való kivonulás ütemezését. A jelenlegi tervek szerint a britek az év végén adják majd át a délen lévő Baszra irányítását az irakiaknak, és csak egy csökkentett létszámú kontingens marad majd a térségben.
Brown természetesen már úgy szeretne a 2009-ben vagy 2010-ben rendezendő választásokon indulni, hogy országa iraki részvétele akkor már csak „történelem” legyen. Így, ha lehetőség adódik a kivonulás felgyorsítására vagy a kint lévő hétezres létszám csökkentésére, ezt feltétlenül meg fogja ragadni. Bár Afganisztánban az utóbbi időben kiújult harcok miatt a brit alakulatok nehéz időket élnek, egyelőre nincs szükség arra, hogy az ottani terveken módosítson.
Brown Blairhez hasonlóan nagy figyelmet kíván szentelni a Közel-Keletnek, megközelítése szerint azonban a munkanélküliség és a szegénység problémájának legyőzése vezethet a térség tartós békéjéhez. Már tárgyalásokat folytat a Világbankkal és az Európai Befektetési Bankkal olyan projektek kidolgozásáról, amelyek befektetéseket pumpálnának a térségbeli infrastruktúra fejlesztésébe.

Ám, sok minden függ attól, hogy mi történik majd Washingtonban. Sokan úgy vélik, Gordon Brown miniszterelnökségével új irányt vesz majd Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kapcsolata. A Sunday Telegraph egyenesen arról számol be, hogy Washingtonban attól tartanak: Brown vezetése alatt a szigetország nem fogja Amerika legszorosabb szövetségesének szerepét betölteni. Az újság értesülései szerint Brown és Bush múlt hónapban sorra került találkozója meglehetősen „hűvös” légkörben zajlott. A kínosnak titulált eseményt egy forrás azzal illusztrálta, hogy nem volt „Colgate-pillanat”, Tony Blair és Bush elnök első találkozóján 2001-ben ugyanis a két vezető arra a felfedezésre jutott, hogy ugyanazt a fogkrémet használják.
Brown Bush vezető tisztviselőivel folytatott első tárgyalásai sem hagytak pozitív benyomást, ezek során a pénzügyminiszter William Wilberforce-ról beszélt hosszasan, aki a rabszolgatarás elleni küzdelem egyik élharcosa volt, majd kijelentette, hogy Amerikának nyilvánosan bocsánatot kellene kérnie a rabszolga-kereskedelemért.
Egyesek azt is felvetik, hogy úgy tűnik, a leendő miniszterelnököt nem érdekli annyira a terror elleni háború. Az amerikai külügyminisztériumban és a Pentagonban aggodalmukat fejezték ki a két ország közötti kapcsolat jövője iránt, mivel súlyosan érintené az Egyesült Államokat, ha Brown kivonná a brit csapatokat Irakból. Brown ezt követően azonban bejelentette, hogy a brit kormány segítséget fog nyújtani az irakiaknak abban, hogy megtanulják saját országukat irányítani, és nem határozza meg ennek időtartamát.
Az amerikaiak ugyanakkor nem látják a leendő miniszterelnököt megbízható szövetségesnek Irán nukleáris törekvéseinek megfékezésében: kérdéses például, hogy ha esetleg katonai fellépésre kerülne sor, akkor Brown biztosítaná-e a brit katonai bázisok használatát.
Többen azonban úgy látják, hogy a Brownnal szembeni amerikai bizalmatlanságban Blair megítélése is szerepet játszik. Blair rendkívül bevált partnernek bizonyult az amerikai kormány számára, Brown azonban egyelőre ismeretlen számukra. A helyzetet pedig nem javítja, hogy a leendő kormányfő semmilyen lépést nem tett annak érdekében, hogy a két ország között már előzetes egyeztetések folyjanak, valamint nincs tervben washingtoni hivatalos látogatás sem. Pedig már tradícióvá vált, hogy minden új brit miniszterelnök első útja az Egyesült Államokba vezet.
Az Európai Unióban sem fogadják kitörő lelkesedéssel Brown személyét. Annak ellenére, hogy Tony Blair Londonban európai üzleti vezetők előtt kijelentette, hogy a kormány alapállása nem fog változni a közeljövőben, sokan azt várják, hogy a szigetország és az unió kapcsolata tovább romolhat, mivel Brownt sokkal inkább eurószkeptikusnak tarják, mint elődjét. A kormányfői poszt várományosa ugyanis a mélyebb integrációt nem csupán rossznak, hanem „ódivatúnak” is tartja. Az európai politikusokban pedig az a kép él Brownról, mint aki nem szeret a brüsszeli üléseken részt venni, és véleményük szerint Nagy-Britannia továbbra is ki fog maradni az euróövezetből, melyet az unión belül a legsikeresebb projektnek tartanak. Brown ugyanis azon az állásponton van, hogy hosszú távon az euró nem fog beválni, nemcsak Anglia, hanem egész Európa számára sem. Ugyanakkor tanácsadók leszögezik, hogy a leendő miniszterelnök nem Európa-ellenes, hanem úgy véli, hogy az európai együttműködés olyan esetekben szükséges, mint például az éghajlatváltozás vagy a terrorizmus.