Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Rendőrbalhék

A rendőrség körüli botrányok mély válságról árulkodnak. A válság okai két tényezőre vezethetők vissza, az egyik az ország morális válsága, vagyis az a körülmény, hogy a rendőrség olyan, mint az a közeg, amiben működik. A másik ok a rendszerváltásig nyúlik vissza, ahhoz a körülményhez kötődik, hogy a kilencvenes évek elején a mélyreható változást elkerülni akaró rendőrség le tudta győzni azokat, akik a rendőrség demokratikus, civil kontrollját akarták megteremteni.

A botrányok elfedik azt a tényt, hogy a rendőrségen belül pozitív folyamatok is megindultak, a rendőrök többsége ma képzettebb, intelligensebb és felkészültebb, mint húsz évvel ezelőtt. Az ügyek azonban azt mutatják, hogy nem ők diktálják a belső normákat.
A rendőrök által elkövetett bűncselekmények ténye nem új jelenség. A híradásokban ritkán emlegetik, de a Simon Tibor halálát okozó bántalmazásban is részt vettek rendőrök, és azóta is sok bűncselekmény bukkant a felszínre. Az ügyek között szinte mindenféle bűncselekmény előfordul, emberrablástól kezdve, lopáson keresztül, nemi erőszak gyanújáig, de a leggyakrabban a vesztegetés. Ezek a cselekmények egyenes következményei annak a mindenki által tapasztalható gyakorlatnak, hogy a rendőrök közül sokan általában szívesen helyezik törvényen felül magukat.
Az észak-amerikai és a nyugat-európai rendőrség tevékenységét ismerőknek rögtön szemet szúr, hogy Magyarországon milyen gyakran láthat szabálytalanul közlekedő, a megengedett sebességnél gyorsabban, biztonsági öv nélkül, mobiltelefonnal a kézben vezető rendőröket. Naponta lehetünk tanúi megkülönböztető jelzés nélkül - tehát szabálytalanul - záróvonalon megforduló, szabálytalanul előző vagy kanyarodó rendőrautók normasértéseinek. Azt láthatjuk ezekben az esetekben, hogy a rendőrök gyakran semmibe veszik azokat a szabályokat, melyeknek betartatása feladatuk lenne.
A társadalom pedig látszólag beletörődik ebbe. Csakhogy a hazánkban is gyakran emlegetett „zéró tolerancia” elvét a gyakorlatba ültető New York-i rendőrök éppen abból indultak ki, hogy a közönséges bűnözés visszaszorításához az kell, hogy ne tolerálják a bagatell jogszabálysértéseket sem. A metrón jegy nélkül utazók, graffittizők, kirakatokat betörők, utcán vizelők elfogásán és megbüntetésén keresztül a súlyosabb bűncselekmények is megelőzhetők, szólt a tétel, és a gyakorlat fényesen igazolta azt. A bűnözés drámaian csökkent.
Az elvet gyakran hangoztató rendőri vezetők és politikusok csak azt felejtették el, hogy a zéró toleranciát a rendőrségen kell elkezdeni. Olyan belső normákat kell kialakítani, hogy a rendőrök számára elképzelhetetlen legyen bármilyen jogszabály megsértése. Ha ez nem így van, akkor a szervezeten belül kétségtelenül jelenlevő tisztességes rendőröket is bedarálja a belső norma, a mindenben jelen lévő törvénytelenség.
Ha a rendőrségben a legfelsőbb vezetőtől a ma felszerelt újoncig nem a törvények abszolút, feltétlen és megkérdőjelezhetetlen tisztelete az általános norma, akkor hamar elmosódik a határ az alvilág és a rendőrség között, ahogyan ezt láthattuk a huszadik század harmincas éveiben az USA-ban (gondoljunk csak a Keresztapa sorozatra vagy az Érinthetetlenek című filmre).
A válság mélységét jelzik azok a részben rendőri, részben újságírói reakciók, amelyek az alacsony fizetéssel magyarázzák a helyzetet. Teszik ezt például abban az esetben, amikor a rendőrség lelő egy embert (jogszerűen), azért mert pénzt akart szerezni, és a még ki sem hűlt holttest mellől egy rendőr pénzt lop el. Ha a rendőr tettét a rossz anyagi körülmény „menti”, akkor a rablóét is menti? Ha a vesztegető rendőr hivatkozhat nehéz anyagi körülményeire, akkor a többi bűnelkövetőnél is jövedelemigazolást kérünk, és aki elég rossz anyagi helyzetben van, az szabadon bűnözhet? Ez az okoskodás mutatja, hogy nem csak a rendőrséggel van baj, azokkal a normákkal is, amelyeket a közvélemény formálói közvetítenek. Ezt a helyzetet nevezzük morális válságnak, ahol a „helyes-helytelen”, „jó-rossz” ellentétpárok létezését széles körben tagadják vagy relativizálják.
A jelenleg felszínre kerülő problémák másik gyökere a rendszerváltás során a régi rendőrség és az új demokratikus elit küzdelmére nyúlik vissza. A rendszerváltást követően robbanásszerűen megnőtt bűnözési hullámot kihasználva a rendőrség elérte, hogy 1994-ig ne kerüljön sor tevékenységének törvényi szabályozására, amikor pedig megszületett a rendőrségi törvény, akkor már a rendőrök diktálták a normákat. Jellemző, hogy a rendőri intézkedés esetére nincs szabályozva a törvényben a jogi képviselet lehetősége, a jogorvoslatot kereső első körben csak az intézkedő rendőri szervnél lehet előterjeszteni, ha az nem ad helyt a panasznak, csak akkor lehet a felettes rendőri szervhez fordulni, és ha az sem ad helyt, csak akkor lehet a bírósághoz fordulni. Ez az eljárás azt jelenti, hogy az intézkedéstől közel két hónap telik el, mire független testülethez kerül az ügy. Nem véletlenül keletkezhet rendőrökben az az érzés, hogy a feletteseik meg fogják védeni őket. A rendőrség számára stabil, kiszámítható, számonkérhető szabályozást kell teremteni. Meg kell teremteni azokat a belső és külső ellenőrzési rendszereket, amelyek minimumra szűkítik a visszaélés lehetőségét, és szinte elkerülhetetlenné teszik a lebukást.
A változások csak akkor fognak eredményt elérni, ha a rendőrség is felismeri azt, hogy tevékenységének átláthatósága és ellenőrizhetősége éppen az ő érdekeit szolgálja. Jellemző adalék, hogy amikor a rendőrséget a rendszerváltás hajnalán azonosító jelvény viselésére kötelezték, akkor nagy gonddal olyan jelvényt terveztettek, amiről a számot alig lehet leolvasni (fényes alapon vékony fekete számok). Az egyenruhásokat más országokban megbecsülés veszi körül, de ezért keményen megdolgoznak. Magyarország is megérdemelne ilyen rendőrséget.