Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Felszabadulásaim
Egy hetvennégy éves világpolgár, üzletember, Jehuda Berkovitz vallomásai

Az emberiség jövőjét tekintve nem gondolkozhatunk szűk országhatárok között, mert egy szabad gondolkozású ember ennél szélesebb látókörben figyeli és értékeli a történéseket. Egy haladó gondolkozású embernek ilyen módon szükségszerűen kozmopolitává kell lennie.


Jehuda Berkovitz Ariel Saronnal és feleségével Budapesten
Fotó: Arhív

Hogy jutott el már fiatalon a világ számos pontjára?
- Tudja, a legtöbb zsidónak sajnos ez a sorsa. Ahogy szétszóródtunk a világban, ha élni akartunk, menekülni kellett. Bécsben születtem, de nem osztrák állampolgárként. Anyámék sokadíziglen hamburgiak voltak, apám Bécsben élt ugyan, de ő meg Kárpátaljáról származott. Onnan került Ausztriába, ahol anyámmal megismerkedésük után összeházasodtak, s alapítottak egy céget, egy modern nyomdát. Ötéves koromig éltem Bécsben, de jött Hitler, az a bizonyos anschluss, menekülnünk kellett. Amerikába akartunk menni, de átjöttünk először Magyarországra, mert akkor még nem lépett be a háborúba, és működött az amerikai nagykövetség - de nem sikerült a tervünk, itt ragadtunk.
Hány éves most?
- Április huszonhetedikén töltöttem be a hetvennegyediket, de nem zavar a korom. Volt idő, amikor bántam, hogy élek, hogy életben maradtam, de ma már nagyon örülök neki.
Miért bánta, hogy él?
- Sok holokauszttúlélő küszködött azzal a traumával, amivel én is. Apám, anyám, öcsém, az összes közeli és távoli családtagom meghalt, egyedül én maradtam életben. Miért pont én? A többiek miért nem? Ez feldolgozhatatlan. Pesten a Markó utcában fogtak el.
A nyilasok?
- Nem, akkor még csendőrök voltak, kivittek, úgy, hogy anyámtól el sem búcsúzhattam, még csak nem is köszönhettem neki. Olyan sok apró dolgot hurcol az ember az életében, amit csak évtizedek után tud valahogy feldolgozni. Amikor Szálasiék bejöttek, ellepték a várost ezek a - nem tudom szebben mondani - tinédzser nyilas csürhék karszalagokkal, fegyverekkel, jelvényekkel. Kezdtek lövöldözni az Akácfa utcai ház udvarán, ahol éppen laktam. Megijedtem, és hátul az első emeletről leugrottam, ki az Akácfa utcából, ami teljesen egyenes utca volt, rohantam végig a Király utca felé. De meglátták, és elkezdtek lőni utánam, porzott a falba fúródott golyó mellettem, ahogy rohantam. Akkor még villamos járt a Király utcában, föl és le ugráltam a mozgó villamosról, míg szem elől nem tévesztettek az üldözőim. Annak idején minden reggel kerestem az öcsémet. Volt egy olyan periódusom, amikor nagyon utána kívánkoztam - akkor már se apám, se anyám nem volt. Valaki mondta, hogy Kőbányán van egy zsidó gyerekotthon, talán ott lesz. Napokig álltam a kerítésnél, és néztem befelé, de féltem megszólalni, mivel a magyart rosszul beszéltem, rájöttek volna, hogy idegen gyerek vagyok. Ahogy figyeltem a gyerekeket, minden másodikban az öcsémet ismertem fel. A villamosok között ugrálva eszembe jutott, hogy kimegyek ebbe a gyerekotthonba, hátha megtalálom a kisöcsémet. A Népszínház utcán menve láttam, hogy verik a zsidókat a már nem tinédzserkorú nyilasok; egy zsidó öregembert a szakállánál fogva húztak a földön, majd ott az utcán egy késsel elkezdték nyirbálni a szakállát; anyák sírva rohantak, karjukon kisgyerekkel, valami fedezék felé. Ahogy beérkeztem a gyerekotthonba, csak annyit tudtam mondani, verik a zsidókat az utcán. Három napig ott bujkáltam, s mikor kora reggel azt láttam, hogy ugyanilyen nyilasok hatolnak be az otthonba, azonnal fogtam azt a kis semmimet, és otthagytam őket. Még aznap délután elvitték az összes gyereket, Auschwitzban kötöttek ki, ugyanott, ahol végül is a kisöcsém és apám is. Anyám Bergenbelsenben halt meg, de nem akarom untatni.
Mikor került el Magyarországról?
- Miután felszabadultunk. Mert én tényleg felszabadultam. Semmi jót, pozitívumot vagy netán szentimentálisat nem tudok mondani az elmúlt rendszerrel kapcsolatban, de az, hogy felszabadultunk, tény. Az utolsó hetekben én már az ifjúsági cionista mozgalom tagjaival bujkáltam Budapest különböző pincéiben. Ők szervezték a gyerekek Palesztinába való utazását, mentését. 1945-ben az első csapattal kerültem Palesztinába. Először egy internálótáborba, aztán egy kibucba, ott kezdődött az igazi életem. A nap egyik részét tanulással töltöttük, a másikat munkával, szó szerint a két kezünkkel építettük fel az országot. Később elvégeztem egy mezőgazdasági főiskolát is, majd fiatal korom ellenére engem választottak a kibuc gazdasági vezetőjévé. Nagy táskával mentem mindenhova, jártam a bankokat, csináltam az üzletet, kerestem a pénzt. Majd beiratkoztam az egyetem közgazdasági szakára is. 1959-ben véletlenül kerültem ahhoz a céghez, amelyet 1933-ban Rosenbaum úr alapított meg, mely cég a budapesti Aschner Lipót megbízásából a háborúig Tungsram lámpákat értékesített Palesztinában. 1965-ben társultam Rosenbaum úrral, később meg, mivel már nagyon idős volt, átvettem tőle a cég vezetését. A budapesti Tungsram akkoriban már egész Európában ismert cégnek számított, ma a világon Izraelben ismerik a legjobban a Tungsram égőket és lámpákat. Miután átvettem a céget, gyönyörűen sikerült fel is tornásznom: egy hónap alatt csináltam annyi forgalmat, mint előtte egy év alatt.


Szabó István, Jehuda Berkovitz, Demján Sándor és Samir egykori miniszterelnök (balról jobbra)

Minek köszönhetően? Azaz, mit tud leginkább? Mi az erőssége?
- Talán az értékesítés és a marketing a legerősebb oldalam. A marketing a többi tudományhoz viszonyítva igen új és fiatal tudományág, Izrael vagy Anglia is erős e téren, de ennek az igazi hazája Amerika. Ott lehet megtanulni. Rengeteg kiváló professzora van a marketingnek, értékesítés-nek, reklámnak, különböző módszertanoknak, persze nem lehet és nem szabad egy az egyben mindent átvenni Amerikától, mert nekik is vannak olyan dolgaik, amik itt nem működnek, vagy amik Európában nevetségesek. Én magam is oktattam ezt az izraeli egyetemen.
Magyarországon nem tanított ilyesmit?
- De. Most is tartok egy kurzust, húsz diplomázott fiatal agrár- és gépészmérnöknek.
Miért pont nekik, és mi a célja a kurzussal?
- Az értékesítés alatt ne fogkefe vagy porszívó eladására gondoljon, a mai mezőgazdaságban egy valamirevaló kombájn ára ötvenmilliónál kezdődik és kétszázmilliónál végződik. Hogy mi a célom? Értékesítési szaktanácsadóvá tenni őket, hogy ötvözni tudják a mérnöki tudásukat az én marketingtudásommal és a termelők - a mezőgazdaságot gyakorlatban művelők - problémáival, igényeivel, elvárásaival.
Van önnek az elmúlt évtizedek alatt felhalmozott speciális receptje az eladásra, az értékesítésre?
- Éppen hogy nincs tuti recept, ezt tanulni kell évekig, ha kell, évtizedekig. Meg tudom tanítani őket módszertanra, helyesnek tartott irányvonalra, friss, felvilágosult, szabad gondolkodásra, meg tudom adni a mikénteket, de mindezeket nekik kell megtölteni kreativitással és intelligenciával ahhoz, hogy a dolog működjön is. Európában nagyon teoretikusan tanítják mindezt. Nem elég gyakorlatiasak.
Hogyan alakult tovább a kinti üzlete?
- A ’67-es háborúnk mond magának valamit?
Igen.
- Nos, akkor tudja, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott Magyarország és Izrael diplomáciai kapcsolata. Mondhatnám, megszűnt. Izrael agresszorrá lett nyilvánítva. De én, bár nehezebben, de ugyanúgy jöttem Magyarország-ra, csak a falakon és a tüntetések plakátjain látható szlogeneket volt borzasztó látni. 1985-86-ban megkértek, hogy segítsek valahogy a két ország közös üzleti életét, gazdaságát újraindítani. Az izraeli ipari és kereskedelmi miniszterem - aki akkor Ariel Saron volt, a későbbi legendás miniszterelnök - azt mondta: ti annyi mindent vesztek Magyarországon, ideje lenne eladni is valamit. Körülnéztem, és rájöttem, hogy az öntözőrendszereinknél jobbat senki sem ajánlhat. Találtam is három embert Magyarországon, akik azokban az években a színfalak mögött a segítségemre voltak ebben. És nemcsak önzetlen, emberbaráti szeretetből tettük mindezt, hanem tisztességes haszonért, ami teljesen rendben való dolog, üzletet csak így lehet csinálni.
Ki volt ez a három ember?
- Szabó István, a Nádudvari Termelőszövetkezet vezetője, aki a Központi Bizottság tagja is volt, és hozzá tartozott az egész magyar mezőgazdaság, Demján Sándor üzletember és Gábor András, a Tungsram vezérigazgatója. Össze is hoztam őket Samirral, Izrael akkori miniszterelnökével.
Mit kezdhetett akkor Izrael például Bábolnával? Mit adhattak egymásnak?
- Minket Izraelben rávitt a kényszer, hogy világszínvonalú öntözőtechnikát fejlesszünk ki. Ahol ezt a berendezést leteszem, a termelőnek már az első évben ötven százalékkal több és szebb paradicsoma, paprikája, salátája lesz. Volt Bábolnán akkortájt egy nemzetközi kiállítás. Rávettem a résztvevőket, hogy Izrael is kiállíthasson. És csodák csodája, e kiállításon ott volt Izrael, kicsiben és hátul, de ott volt, pont a „fúj-fúj agresszor” időszakában. A következő évben odáig fejlődött ez a kapcsolat, hogy Nádudvaron fölállítottunk a KITE-vel egy csöpögtető-öntözőgyárat, még a dolgozókat is mi tanítottuk be. Ez itthon is annyira meghonosodott, hogy sokan ezzel a rendszerrel öntöznek.
Később ez a kapcsolat odáig fejlődhetett, hogy Demján és Gábor Andor segítségével megszervezhettük Saron és felesége magyarországi útját. Minden érdekelte őket, a Kinizsi utca, a Kertész utca, a zsinagógák, mindent meg kellett mutatni és el kellett magyarázni. Mikor Saron útját szerveztük, a magyar Parlamentbe is be kellett mennünk Marjaihoz. (Marjai József, az akkori miniszterelnök-helyettes - a szerk.) Persze titokban, „sötétben”, hogy ne tudják. Gillermann nevű üzletember barátomat vittem magammal.
A Parlament egyik folyosóján állt egy kormányőr, és hatalmasat tisztelgett, amikor elmentünk előtte. Azt mondja erre a barátom: „Te Júda - ez az én héber nevem -, innen vajon ki is tudunk jönni majd? ”
Hol érzi igazán otthon magát?
- Magyar-izraeli állampolgár vagyok. Itt most nagyszerűen érzem magam, de Izraelt sem tagadom meg mint otthonomat, hisz én építettem fel. Van ilyen, hogy itt is, ott is, amott is jól érzi magát az ember. Nehéz megérteni a nacionalista ízű szlogenek, jelszavak világában, hogy egy igazán haladó, előretekintő gondolkozású embernek szinte szükségszerűen kozmopolitává kell lennie.
Miért is?
- Mert az egész emberiség jövőjét, boldogulását tekintve nem gondolkozhatunk szűk országhatárok között, mert egy szabad gondolkozású ember szélesebb látókörben figyeli és értékeli a történéseket. De volt még egy személyesebb oka gyakori hazajárásaimnak és üzleteléseimnek - a feleségem. Itt ismertem meg a Mérleg utcában egy üzleti tárgyalás során huszonöt évvel ezelőtt. Nálam tizenöt évvel fiatalabb, egy agilis közgazdászasszony. Várt rám hosszú évekig, míg tizenkét évvel ezelőtt itt Pesten összeházasodtunk. Azóta itt élek. Gyerekeim, unokáim Izraelben vannak, minden évben kétszer-háromszor ellátogatunk hozzájuk. Ez a házasság jelentette nekem a második felszabadulást.
Hogy érti ezt?
- Amíg nem ismertem őt, az érzelmeim, az örömeim a sikerek ellenére kicsit tompák, fakók voltak, nem tudtam igazán betelni a jóval, de azóta még a napsütést is jobban élvezem. És a mai napig szerelmes vagyok. Ez azért gyönyörű, nem?