Hetek XI. évfolyam, 19. szám, 2007. május 11.

Politikai merénylet történelmünk és népünk ellen; vegytiszta vandalizmus; szélsőjobbos vagy szélsőbalos politikai megnyilvánulás; Isten ujjának ítélete - íme néhány értelmezés Kádár János csontjainak és felesége urnájának elrablása kapcsán. Az eset után újra elhangoztak értékelő vélemények az egykori pártfőtitkárral kapcsolatban - pro és kontra.

„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat” - ezt a szöveget írták a Kádár-sír meggyalázói a fővárosi Fiumei úti temetőben lévő munkásmozgalmi panteonra. Az ismeretlen elkövetők komplett alagutat fúrtak az egykori pártvezető koporsójához, majd azt megbontva a koponyát, a felsőtest csontjait, valamint Kádár Jánosné urnáját is elvitték. Bár a tett indítékával kapcsolatban számos magyarázat született, a hátramaradt felirat arra enged következtetni, hogy politikai szélsőségesek lehettek a sírgyalázók. A rendőrség szerint nincs összefüggés a két eset között, mindenesetre több mint érdekes, hogy a hét elején Antall József néhai miniszterelnök bronz mellszobrát lopták el ismeretlenek egy pestújhelyi templomkertből. A politikai-ideológiai harc szimbolikus elemeként korábban is rendszeresen történtek - elsősorban a szélsőjobbhoz köthető - műemlékrongálások: Károlyi Mihály szobrát több alkalommal öntötték le vörös festékkel, legutóbb fel is gyújtották; szintén vörös festéket kapott Ságvári Endre utcanévtáblája; és a Szabadság téri szovjet emlékművet is megrongálták. Sírgyalázás azonban még nem fordult elő a rendszerváltás óta.
A parlamenti pártok igyekeznek kegyeleti témaként és egyben távolságtartóan kezelni a történteket. Nem úgy a Magyar Kommunista Munkáspárt, amely az eset kapcsán Kádár újratemetése mellett szállt síkra. Thürmer Gyula pártelnök szerint „pimaszul, embertelenül, gátlástalanul, mocskosan” rakták vissza múlt szombaton, a reggeli nyitás előtt a sírba Kádár maradványait. A pártelnök a temetőben összegyűlt néhány tucat emlékező előtt azt is kijelentette: a baloldalnak észre kell vennie, hogy ma „nem Orbántól, hanem Gyurcsánytól, Kókától és a többiektől kell félni”, azoktól, akik el akarják tőle venni Kádár Jánost. Messzebb ment a Thürmeréktől elszakadt Magyarországi Munkáspárt 2006 nevű szervezet. Fratanolo János elnök közleménye szerint itt nem közönséges bűncselekményről van szó: Kádár sírjának barbár feldúlása egyenesen „politikai merénylet történelmünk és népünk ellen”.

Hogy ki, mikor és ki ellen követett el „merényletet”, azzal kapcsolatban persze az egykori ’56-os halálraítéltek másként gondolkodnak. A Fidesz-képviselő Wittner Mária például a TV2 Naplójában egzaltált hangon kijelentette: felőle Kádár ott rohadhatott volna meg, ahol van. Hozzátette: „ez Isten ujja volt” - mármint a sírgyalázás. Ha nem is Wittner stílusában, mégis érdekes felvetés lehet, hogy az ’56 utáni kádári megtorlások áldozatait gyakran névtelenül, arccal lefelé, összekötözött kézzel, lábbal hantolták el. „Azok, akik kikaparták és elvitték Kádár csontjait, éppen a kádárizmus eszköztárából merítettek tettük elkövetésekor” - mondta lapunknak Kornis Mihály író, aki Kádárról könyvet írt, és filmet is rendezett. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ennek hátterében nagyon is földi dolgok állnak. „Ami történt, összefügg Antall szobrának ellopásával, de szerencsére nem tudom, hogy miként” - tette hozzá, arra utalva, hogy az események politikai-ideológiai kontextusba helyezve értelmezhetőek leginkább. Kornis megjegyezte, a sírgyalázás éppen Kádár „pozitív” emlékének, illetve a kádárizmusra építő politikai erőknek kedvez. „Az átlag hírfogyasztó, aki egyfajta Kádárnosztalgiával nézi az ötvenéves MTV évtizedekkel ezelőtti műsorainak ismétlését, a csontrablásról szóló tudósításokat olvasva, hallva azt fogja mondani: hagyják már békén szegényt, hát az ő idejében mégiscsak jobban éltünk” - vélekedett Kornis, aki szerint a téma bulvárszintű kezelése helyett a kádárizmus őszinte, társadalmi értékelésére, egyfajta szembenézésre lenne szükség.

Hasonlóan vélekedik Mécs Imre is. Az egykori halálraítélt szerint nemcsak a Kádár-korszakot, hanem történelmünk korábbi vitás időszakait sem beszéltük még ki. Ebből fakad többek között az is, hogy a magyarok többsége a 20. század legnagyobb államférfijának éppen Kádárt tartja. „A sírgyalázás horrorszerű, de hát horrorszerű volt Kádár egész élete. Még meleg volt Rajk teteme, amikor a kivégzés után Kádár pálinkával koccintott. Egy rettenetes kor rettenetes figurája volt ő, aki - egyes véleményekkel ellentétben - sürgette a halálos ítéletek végrehajtását. A megtorlás során több száz embert végeztek ki vagy vertek agyon” - mondta Mécs, részben reagálva Moldova György író azon szavaira, melyekkel egy tévéműsorban olyan proletár szentnek nevezte Kádárt, aki életeket is mentett. Mécs is úgy érzi, a sírgyalázók rossz szolgálatot tettek, mivel akaratlanul is a Kádárral kapcsolatos szimpátiát erősítették. „A legtöbben ma csak a nyugodt lábvízszerű jólétre emlékeznek, de arra nem, hogy ennek az ára az eladósodás volt. A társadalom elvesztette kezdeményezőkészségét, az ország pedig rohadt” - foglalta össze véleményét az úgynevezett „legvidámabb barakk” időszakkal kapcsolatban a politikus. Az egykori halálraítélt nem érez elégtételt a Kádár-sír meggyalázása kapcsán. Azt mondja, ilyet akkor érzett, amikor Kádár éppen Nagy Imre és társai rehabilitálásának napján halt meg 1989. június 6-án, illetve amikor a központi bizottság ülésén, utolsó beszédében úrrá lettek rajta belső szorongásai, vívódásai.
Fónay Jenő - aki szintén ült Kádár siralomházában - először szélsőbalos provokációnak vélte a sírfeltörést. Az Antall-szobor ellopása után viszont már arra az álláspontra helyezkedett, hogy a „politikai adok-kapok” részét képezik a történtek. A Kádár-nosztalgiával kapcsolatban ő is radikálisan elutasító. „Kádár egy áruló volt. Emlékszem, a börtönben Angyal Istvánnal, egyik halálraítélt társammal beszélgettünk Kádár szerepéről, sok kérdés volt bennünk. Azután, amikor 1957. június 16-án Nagy Imrét és társait kivégezték, egy csapásra megértettük, kicsoda is ő” - fogalmazott Fónay.