Hetek XI. évfolyam, 18. szám, 2007. május 04.

A Kreml márványtermében Vlagyimir Putyin felolvasta a szövetségi gyűléshez intézett nyolcadik, szokásos éves üzenetét, amelyben többek között kijelentette, hogy ez az utolsó ilyen beszéde: az alkotmánynak megfelelően a jövő évi elnökválasztáson már nem jelöltetheti magát harmadszor is. Ennek ellenére az üzenetben alapvetően nem eddigi tevékenységét összegezte, hanem programot hirdetett a jövőre.

A kremlinológusok (mert az oroszországi rendszer csökkenő átláthatósága következtében újra megjelentek e politológiai szakág képviselői) sokáig találgatták: indul-e újra a jövő év elején sorra kerülő elnökválasztáson Vlagyimir Putyin? Mert igaz ugyan, hogy az Oroszországi Föderáció alkotmánya világosan kimondja: egy személy egymás után csak két ízben töltheti ki a négyéves államfői mandátumot, mindamellett az újkori orosz történelemben csupán egyetlen példa volt arra (a minap elhunyt Borisz Jelciné), hogy egy első számú vezető önként adja át a hatalmat utódjának.
Bel- és külföldön sokan vélték úgy, hogy - a közép-ázsiai posztszovjet köztársaságokhoz hasonlóan - a parlament valamiféle ürüggyel (vagy akár anélkül) módosítja majd az alaptörvényt, és Putyin harmadszor is indulni fog az elnöki posztért. Ezt több orosz politikus többször is hivatalosan javasolta, de az államelnök nem engedett a szirénhangoknak. Bár nyilvánvaló, hogy Putyin demokráciaértelmezése jelentősen különbözik az Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában hagyományosnak számítótól, mindamellett - a jelek szerint - komolyan veszi országa alkotmányát. Formailag biztosan. Abban ugyanis, hogy az ötvenöt éves politikus valamilyen formában meg akar maradni a hatalomban vagy legalábbis a hatalom közelében, illetve hogy 2012-ben esetleg ismét indulni kíván az elnökségért (amit már nem tilt az alkotmány), kevesen kételkednek.
Ugyanennyire bizonyos minden megfigyelő abban is, hogy Oroszország elnökévé 2008-ban Vlagyimir Putyin emberét választják meg. Az elmúlt egy-másfél évben az államfő két politikust „hozott helyzetbe”: a miniszterelnök-helyettesi tisztségbe emelt volt kabinetfőnökét, Dmitrij Medvegyevet és a miniszterelnök-helyettessé, majd első miniszterelnök-helyettessé kinevezett volt védelmi minisztert, Szergej Ivanovot. Mindketten a Putyin eredeti holdudvarát jelentő szentpétervári klánhoz tartoznak, de azon belül a mai orosz elit két különböző érdekcsoportjához. A jogászi végzettségű és állítólag liberálisabb Medvegyev a nagyhatalmú Gazprom földgáz-monopólium elnöke, míg az erőszakszervezetekből kikerült Ivanov, a hajdani hírszerző az ugyancsak befolyásos, szintén lényegében állami olajmonopóliumot, a Rosznyeftyet tudhatja a háta mögött.

Az általában jól értesült Nyezaviszimaja Gazéta szerint Putyin már döntött: Ivanovot támogatja. Ez azonban alighanem merő spekuláció. Mások szerint Putyin a választási kampány elején világosan megmondja majd, hogy e két esélyes jelölt közül melyiket pártolja, de ez sem biztos.
E sorok szerzője sokkal valószínűbbnek tartja, hogy az elnök nyíltan egyikük mellett sem áll ki, hanem hagyja, hogy két protezséje közül a szavazók válasszanak. Hiszen mindkettő az ő embere. Egyébként még az sem zárható ki, hogy a következő hónapokban Putyin egy harmadik esélyes jelöltet húz elő a cilinderből, ahogyan tette három esztendeje, amikor teljesen váratlanul - az orosz történelemben első ízben - egy zsidó „nemzetiségű” politikust, Mihail Fradkovot nevezett ki miniszterelnökké.
Az ellentábor esetleges jelöltjeinek - Mihail Kaszjanov exminiszterelnöknek, Garri Kaszparov exsakkvilágbajnoknak, Gennagyij Zjuganov kommunista vezetőnek, Vlagyimir Zsirinovszkij zavarosan nacionalista, netán Grigorij Javlinszkij liberális politikusnak vagy bárki másnak - gyakorlatilag semmi esélyük a győzelemre.
A Nyugat ugyan szép szóval, sőt anyagiakkal is igyekszik támogatni a demokratikus ellenzéket, de a Grúziában és Ukrajnában ideig-óráig sikeres „narancsos” politika itt aligha lesz eredményes.
A nyugati értelemben vett demokrácia hiányát, az elektronikus média „államosítását”, a kormányellenes tüntetések szétzavarását, néhány ellenzéki gyanús halálát ugyanis főként az értelmiség egy viszonylag szűk csoportja kéri számon a Putyin-féle mai elittől (az is inkább csak néhány nagyvárosban). Eközben a lakosság számottevő része inkább az ország gazdasági helyzetének javulásából, saját életszínvonalának emelkedéséből kiindulva ítéli meg az elnököt és követőit.

A jelcini időszak bizonytalanságát, anarchiáját követően, 2000 óta Oroszország belső helyzete konszolidálódott. A csecsenföldi háború mint háború véget ért. A magas világpiaci olaj- és földgázáraknak - de más tényezőknek is - köszönhetően a putyini nyolc esztendő alatt a GDP évente 6-7 vagy még több százalékkal nőtt. Igaz, mélyült a gazdagokat a szegényektől elválasztó szakadék, mindamellett a lakosság átlagos reáljövedelme - és ez igen nagy eredmény! - megkétszereződött. Kialakult egy - viszonylag szűk, de így is milliókat számláló - orosz középosztály. Az életszínvonal emeléséből eddig csaknem teljesen kimaradt idős lakosságnak mostani üzenetében Putyin megígérte, hogy 2009-ig átlagosan 65 százalékkal emelik a nyugdíjakat.
A hamarosan leköszönő államfő számos más területen is programot hirdetett a következő öt-tíz-tizenöt esztendőre. Nem emelik a nyugdíjkorhatárt. A jövő évtől kezdve a jelenlegi kettőről egy évre csökkentik a sorkatonai szolgálat idejét, és a hadsereg személyi állománya kétharmad részt szerződésesekből áll majd. Eközben korszerűsítik a hadsereg technikai felszereltségét. 2008 a család éve lesz, és felgyorsul az a tavaly már elkezdődött folyamat, hogy csökken a halálozások, emelkedik a születések száma. 2020-ig kétharmadával nő a villamosenergia-termelés, elsősorban annak köszönhetően, hogy 26 új atomerőművet építenek a jelenleg működő 30 mellé. 100 milliárd rubelt (kb. 4 milliárd dollárt) fordítanak utak építésére és 130 milliárdot a nanotechnológia fejlesztésére. Úgy tűnik, hogy ezek nem a hruscsovi „utolérjük és túlszárnyaljuk Amerikát” típusú légvár-programok, mert ezeknek a megvalósítására az országnak valószínűleg akkor is lenne elegendő pénzügyi eszköze, ha - ami egyébként valószínűtlen - számottevően csökkenne a fő exporttermék, az energiahordozók világpiaci ára.

Logikus, hogy ezt a nagyon is kézenfekvő programot folytatja majd az utód is. Kérdéses viszont, hogy a „tovább a putyini úton” kiötlője, aki nyilvánvalóan nem akar teljesen távozni a hatalomból, milyen formában áll majd mellette/mögötte, milyen minőségében súg neki? Esetleg, mint az „állam az államban” Gazprom elnöke? Netán, mint az idén újraválasztás előtt álló állami duma vezető pártjának, az Egységes Oroszországnak az elnöke? (Joszif Sztálin, aki 1924-től állt a Szovjetunió élén tizenhét éven át csak pártfunkciót töltött be, és csupán 1941-ben lett kormányfő.)
Erre a kérdésre ma még alighanem csak maga Putyin tudja a választ. Vagy hiszi, hogy tudja. Mert bár utódját ő segíti a hatalomba, és bizonyára igyekszik majd garanciákat kapni tőle arra, hogy domináns szerepét megőrizheti, a hála - mint ismeretes - nem politikai kategória. És azt se feledjük: 1964-ben, Nyikita Hruscsov megbuktatásakor a politikai bizottság tagjai azzal a szándékkal emelték a kompromisszumfigurának tekintett Leonyid Brezsnyevet a pártfőtitkári székbe, hogy majd ők igazgatják a lépéseit. Ez azonban nem sikerült nekik. A pártapparátuson belüli intrikákban edződött Brezsnyev hamarosan a fejükre nőtt, és egy-kettőre a Szovjetunió kétségbevonhatatlanul egyszemélyi vezetője lett. Alig néhány év múlva már maga távolította el a vezetésből neki nem tetsző kollégáit, és emelte be oda saját híveit.
A 2012-es elnökválasztás pedig, amelyen Vlagyimir Putyin ismét indulhat, még messze van...