Tihanyi Péter
Megtaláltam, ami boldoggá tesz
Interjú Bognár Mihály fertőszentmiklósi asztalosmesterrel

- Mindent kézzel csinálok. Na nézzen ide, ez egy 1700-as évekből való, Mária Terézia korabeli szék másolata. Ebből kettő darabot csináltam, de a legapróbb részletek finomsága, a faragások, a berakások, a színek, minden hű mása az eredetinek. A megrendelő főorvos felesége nem hitte el, hogy ez most készült. A rajzokat, terveket, az intarziákat, az aranyozást, a bronzolást, pácolást, esztergálást, csiszolást, mindent magam csinálok. Sokszor a farönköket is egyenként válogatom és szeleteltetem. És itt szárítom a műhelyem feletti padláson. Egyedül a székgarnitúrák kárpitozását hagyom másra. Van három kárpitosom, egy jó, egy igen jó és egy művész, jól kiegészítik egymást. Ott van a földön egy bieder karosszék, amihez most készítem a kanapét, a karfája már megvan. Sokszor csak egy fotót hoznak egy-egy régi muzeális bútorról, ez lehet barokk, empire, szecesszió, angol barokk, én teljesen új anyagokból reprodukálom. De korabeli műtárgy bútorokat restaurálni is szoktam kastélymúzeumok részére. De faragtam már egy soproni iskolába Szent Imre-szobrot is. Na ezt nézze meg, ráismer?
Hogyne, Petőfi. Nagyon élethű.

- Őszintén szólva a fafaragást is autodidakta módon csinálom. Azt, hogy egy tárgy, egy szék vagy egy emberi koponya hogy épül föl, Barcsay Jenőtől tanultam. Bevágtam és megtanultam az általa írt híres anatómiát szőröstül-bőröstül.
Van iskolája?
- Műbútorasztalos vagyok, de amit az iskolában tanítottak, az édeskevés volt ahhoz, hogy előbbre menjek. Mindig pluszokat kell nyújtanom a megrendelőknek, olyasmiket, amit a szakkönyvek sem mondanak el vagy mutatnak meg. Öreg mesterek meg már nincsenek. Van egy sebész főorvos vásárlóm, azt mondja nekem a múltkor - pont ezen a kanapén ült, ahol most maga -, gyerekkorom óta várok egy nagy, bieder íróasztalra. Megcsináltam neki. Nézze meg, itt a fotója. Mindig lefényképezem, amit elkészítek. Cseresznyéből van. Rolós, és fölül bordűrös a teteje. Minden kézimunka rajta. 1996-ban egy nagy nemzetközi kiállításra elkészítettem egy faragott székgarnitúrát - annak is itt a fotója, nézze meg -, és megnyertem vele a fődíjat.
A mai igénytelenebb, műanyagszerűbb világban van igény arra, hogy az emberek ilyen minőségű bútorok között lakjanak? Illetve vannak ilyen kvalitású bútorokra fizetőképes vevők?
- Megvan ennek is a vevőköre, de nem lehet ám felmennem csillagászati árakig. Egy olyan szekretert vagy íróasztalt, vagy kanapét amiket a fotókon is lát, és amiken hónapokig dolgozom, nem adom pár százezer forintnál többért.
Két hónapig dolgozik egy bútoron, és nem adhatja háromszázezer forintnál többért?
- Lehet, hogy nem, illetve sokszor nem. A szakmám szeretete és az a hallatlan öröm, sikerélmény, boldogság, ami egy gyönyörű bútor elkészítése után ér, sokszor leviteti velem az árat. Régen a kastélyokban olyan mesterek dolgoztak, akik bejárták egész Európát, elsajátították a bútorkészítés minden csínját-bínját, mesterségük legnagyobb művészei voltak, mégis szolid bérezést kaptak.
Ebben a hatalmas, hangulatos, szerszámokkal teli műhelyben egyedül, segédek nélkül dolgozik?
- Igen. Régebben kerestem segédeket magam mellé, de amikor bejöttek és meglátták, milyen színvonalú munkát csinálok, mindig elmentek. Most már nem bánom, megszoktam, hogy mindent egyedül csinálok. Nézze, ez egy barokk szék. A soproni Faipari Egyetemen tananyag ez a szék.
Már hogyhogy?
- Tanítják, hogy egy ilyen széket hogyan kell és hogyan lehet elkészíteni.
Maga miért nem tanít ott? Vagy miért nem jönnek onnan diákok, hogy tanuljanak Öntől?
- Vannak itt gyakran, de ahhoz, hogy át is adhassak valamit abból, amit tudok, itt kéne hogy sertepertéljenek mellettem két-három évig. Figyelniük kellene, a kezem alá adni ezt-azt, enyvet melegíteni, kiseperni a műhelyt, tehát alulról elkezdeni a dolgot, de diploma után ezt ma már kevesen vállalják. Voltak idős asztalosmesterek, akik a híremre eljöttek hozzám, és egy-egy napot együtt dolgozhattunk, az nagyszerű volt. De már meghaltak.
Mikor hallottam magáról, azt hittem, hogy egy idős emberrel, egy, a régi világból itt maradt asztalos bácsival fogok találkozni, ehelyett egy ötvenes évei elején járó, nevetős, mosolygós, bőbeszédű, gyors mozgású fiatalember fogadott.
- Pedig már vagy tíz éve bácsiznak: tiszteletem, Misi bácsi. Még az idősebbek is.

Honnan ered a fa iránti elementáris szeretete, tisztelete?
- Jól mondja, nálam még hulladék sincs, mindent felhasználok, van, amikor évekig teszek ide-oda kisebb dirib-darabokat, de aztán csak meglesz a helye valamelyik munkámban. Na jó, a forgácsot elégetem. Mikor kisfiú voltam, kinn az utcán, az egyik ház előtt ült egy rokkant bácsi, és fából állatfigurákat faragott. Volt egy ilyen tolóvésője, és a cirkalmokat így tolta ki a fából, szinte csak kiszedte belőle a felesleget, ahogy azt Michelangelo mondta, mikor kifaragta a Dávidot. Órákig néztem mindig elbűvölve, amit csinált. Nemcsak annak a fának van lelke, amit gyerekkoromban megmásztam, de annak is, amit a kezeim között megmunkálok. Még ma is minden fával, amit elkezdek megdolgozni, valamilyen kapcsolatom van. Mikor gyerekként elkezdtem én is farigcsálni, mindig olyan jó érzés töltött el, azt éreztem, nem haszontalan, amit csinálok, és szinte boldog voltam közben. Energiát adott. Ezt éreztem a fára mászáskor is, pontosabban azt, hogy szinte részévé tudok válni a fának.
Kiskorától ezt tanulta, esetleg már a szülei is fával foglalkoztak?
- Egyik sem. Az általános iskola után nem is a szakmámat tanultam, mert szegények voltunk, dolgoznom kellett, de a munkáim során még véletlenül se kerültem fa közelébe. Már bőven elmúltam húszéves, mikor nem bírtam tovább, otthagytam csapot-papot, és majdhogynem felnőtt fejjel szereztem meg az asztalos szakmát. Huszonnégy évesen elhelyezkedtem tanoncnak egy asztalosműhelybe, ahol pár hónap után azt mondta a főnök, irigylésre méltó, amit csinálok. Pedig nem is tanítottak. Valahogy beleláttam a fába, átéreztem a szerkezetét. Így utólag hálát adok az Istennek, hogy megtaláltam azt a munkát, amire születtem, ami boldoggá tesz. Szeretem a családomat, de két napnál tovább nem bírom ki fa nélkül.
A család nem „féltékeny” a műhelyben eltöltött időre?
- Nem. Büszkék rám.
A megrendelők honnan tudnak magáról? Hol hirdeti magát?
- Sehol, szájról szájra jár a hírem. Megcsinálok egy-egy bútort, azt látják az illető lakásában a barátok, és ők is rendelnek. Nem hirdettem magam még soha. Névjegykártyám is csak nemrég van, valamit csináltam érte. Nem vagyok ám megszállott, nehogy azt gondolja, meg őrült sem, teljesen normális ember vagyok, van egy feleségem meg két stramm fiam. Az egyik, úgy néz ki, tovább is fogja vinni, amit én elkezdtem. Szeretem a festők, szobrászok életrajzát olvasgatni, és közben operát hallgatni. Mindennap korán reggel kezdek itt a műhelyben, és gondolhatja, nem délig dolgozom. Sőt, akkor vagyok beteg, ha úgy kell elhagynom a műhelyt, hogy csak félig vagyok kész valamivel. A szerszámaimat is magam készítem. Na ezt a finom vésőt nézze meg itt, ezen a puha diófán. Hacsak így, lazán ráteszi a kezét erre a vésőre, hátul megtámasztja, és szinte csak a nyelét mozgatja, na így, ahogy mutatom, látja, mintha a vajba menne a kés. Megpróbálja? (Megpróbáltam.) Na úgy, úgy, még lazábban fogja, na jó, kell hozzá gyakorlat is, de ha fordítva fogja a vésőt, persze, hogy nem megy. Ide nézzen, így csinálja. (Próbálom, de úgy se megy.)
A másik fia nem száll be maga mellé? Nem csinálják hárman az üzletet?
- A másik egyelőre a Széchenyi Gimnáziumban tanul, csapong, keresgél, még nem tudja, mi legyen.
Milyen bútor elkészítése okozza a legnagyobb örömet?
- Különböző korok, stílusok íróasztalait hozzá való székkel és karosszékkel, de a szekreterek is nagy örömet okoznak. Bármit szívesen elkészítek, ami fából van. Csináltam már oltárt is templomba, de barokk puttókat is egy magánlakásba úgy, hogy egészen közelről nézve sem hitték el, hogy a tárgy nem korabeli. De egy urológus professzor rendelt már tőlem vese alakú asztalt is. Persze, hogy megcsináltam neki.
Azt mondta az imént, hogy szinte mindent autodidakta módon tanult meg. Ez azt jelenti, hogy most is tanul?
- Mindig van mit, gyakorlatilag állandóan a szakmát tanulom. Ezzel párhuzamosan a legújabb technológiákat is elsajátítom, de a szerszámaim régiek, és a kézi munkát sem adnám fel semmiért. Ha nincs áram, akkor is tudok bútort csinálni, olyan gyalum is van, amit még az öregek sem ismertek. A régi rendszerben volt pár évtized, amikor szinte visszafejlődött a bútorasztalos szakma, a háborútól a hetvenes évekig szinte megállt az ipar. Folyóméterekben, házgyári módon csinálták az ócska, silány bútorokat, később aztán még lejjebb mentek, az olcsó fát is műanyaggal helyettesítették. Ma újra fölfelé megy a szakmai tudás és az igény is. Nem győzöm a megrendeléseket.
A fán kívül milyen anyaggal szeret még dolgozni?
- Vasból is tudok dolgozni. Húszéves koromban kovácsműhelyben is dolgoztam, így az összes szerszámomat én kovácsoltam magamnak. Azt a kis vésőt is, amivel az előbb próbálkozott.
Meddig él egy fa?
- Ezek itt a műhelyben már rég nem élnek.
Akkor meddig mozog, alakul?
- Addig, amíg nincs teljesen lezárva lakkal, arannyal vagy funérral. Egy hat százalékra leszárított fa már nem él, az ilyen fát már be lehet borítani arannyal. De az én szememben még annak is lelke van.