Zsurkán Mariann
Versenyképtelen filmgyártás
Negyven év lemaradásban

„Meggyőződésem, hogy a jó film az, amit a közönség is annak ismer el. Rengeteg magyar filmvígjáték például, amely legalább azt a követelményt teljesíti, hogy a közönséghez szól, sikert tud aratni hazai berkekben, függetlenül attól, hogy szakmailag milyen szintű alkotásról van szó” - mondja Forgács Gábor, a Parabel Stúdió igazgatója. A magyar filmek zöme viszont külföldön eladhatatlan, aminek a tartalmi okokon túlmenően - hiszen szűken a magyar közönségnek szólnak -, elsősorban a szakmai háttér elmaradottsága az oka a rendező szerint.

Forgács úgy véli, amíg a bőkezű állami mecenatúra a teljesítménytől függetlenül eltart egy kiváltságos szakmai réteget, addig nem valószínű, hogy komoly késztetés támad a piacképes szakmai képzés és tudás megteremtésére. A filmgyártásban az államnak háttérbe kellene szorulnia, és nagyobb teret adnia a magántőkének. Az alkotók maguk is jobban járnának, ha rá lennének szorulva arra, hogy akár több producerrel együttműködve készítsék el a filmjeiket, ami óriási lökést adhatna a technikai színvonalnak is, és külföldön is eladhatóbb lenne az egyébként veszteséges magyar filmtermés. „A magyar filmek hangminősége például katasztrofális, már ezen a ponton elakad a külföldi értékesítésük. A hazai filmgyártás és szakmai képzés legalább 30-40 évvel le van maradva a nemzetközi színvonaltól, ma már nem lehet az akkori - megjegyzem a maga idején eredményes - módszerekkel sikeres alkotásokat készíteni” - véli a rendező. Egy jó filmhez jó szakemberek csapatmunkája kell, ez az alap, de amíg például a forgatókönyvet a rendező írja, hogy megspórolja ennek a költségét, a többi rögtönzésről nem is beszélve, addig Forgács szerint nem várható minőség. Mindenki állami pénzre utazik, túl kicsi az a tortaszelet, amiből gazdálkodni lehet, így minél jobban lobbizik valaki, annál nagyobb esélylyel tud filmet készíteni. Pedig más módszerek is lennének, például a jegyeladási bevételek visszaforgatása, de az is igaz, hogy a meglévő eszközök sem működnek. „Például a kereskedelmi csatornák kötelezve vannak arra, hogy bevételük meghatározott százalékát a magyar filmgyártásra költsék, de ez sem történik meg, igazán ellenőrzés sincsen, és mindenféle ügyeskedéssel inkább jó pár ügyvéd azon dolgozik, hogy ez alól kibújjanak. Több száz milliós tételekről van szó - teszi hozzá Forgács. - Van egy mondás, miszerint Magyarországon összehozni egy filmet művészet, ezért vannak művészfilmek, és ha végre eljutunk oda, hogy gyártás lesz és nem művészkedés, akkor készülnek jó filmek.”
El kell érni, hogy a külföldi befektetők rendre beruházzanak a magyar filmiparba, ez szakmailag és anyagilag is megtérülést hozna a filmgyártásnak, de ennek elengedhetetlen feltétele, hogy megfelelő szakmai tudású embereket képezzünk ki. A külföldi befektetők rendkívül nyitottak, csak meg kell találni őket. Az mégsem teljesen korrekt, hogy kiérdemesült idős rendezőink állami támogatással évente csinálnak rétegfilmeket, amire háromezer néző ül be. Több lehetőséget kellene adni a közönségigényre építő fiataloknak, méghozzá egy olyan rendszerben, ahol mindenki egyformán rá van kényszerülve arra, hogy forrásokat, szponzorokat keressen elképzelései megvalósításához.