Hetek XI. évfolyam, 17. szám, 2007. április 27.

Liberális oldalról a kultúrpolitikában is átláthatóságot, számonkérhetőséget, gazdaságosabb működést szorgalmaznak a politikusok, ám úgy tűnik, hogy a későkádári kultúrelit ellenállása, politikai befolyása minden más ágazat lobbierejét felülmúlja.

Legalábbis erre utal, hogy az előző ciklus liberális kultuszminiszterének, Bozóki Andrásnak szélmalomharc jellegű reformtörekvéseit a mostani ciklusban felváltotta Hiller István óvatosabb politikája. Ez nem véletlen, hiszen a közszolgálati televízióhoz hasonlóan évről évre egyre nagyobb veszteséget felhalmozó kulturális ősintézményeknek, mint például az Operaháznak, nem lehet csak úgy nekimenni - vélekednek sokan.
„Van hazánkban egy későkádári kultúrelit, amely szinte belebetonozódott a jelenlegi intézményi struktúrába, s egyfajta szokásjog és kapcsolatrendszer alapján máig nyeli el a közpénzeket, egyre többet, miközben igen kevés anyagi hasznot termel. Az automatikus állami dotáció nem sarkall a minőség létrehozására. Hogy lehet az, hogy egyes műintézmények évek óta szinte változatlan repertoárral és kongó nézőtérrel komoly összegeket kapnak évről évre, miközben az ezerszer színvonalasabb kezdeményezések a létükért küzdenek?” - teszi fel a kérdést egy neve elhallgatását kérő szakminisztériumi illetékes. Ezzel hozható kapcsolatba Bozóki András sokat hangoztatott törekvése is, miszerint az intézményfinanszírozásról át kellene végre térni a programfinanszírozás elvére. A kiöregedett „garnitúrák” ugyanis a kulturális szféra minden területén intézményesültek, kihalásos alapon működnek, miközben a maguk szűk körének osztják a lapokat. Ámde máig jelentős véleményformáló erővel bírnak, sokak szerint ezért is „érinthetetlenek”, mind a büdzsé, mind a nemzetbiztonság számára.

A kulturális szférát uraló hűbéri viszonyok nem most alakultak ki, hiszen az irányított kultúrpolitika a kádári érában kiemelt finanszírozási területnek számított. Mint az Aczél-korszak egyik volt politikai prominense fogalmaz: a hatvanas években szabályos művelődésiház-építési láz tört ki Magyarországon, s nem véletlen, hogy a mai napig mintegy 2700 kultúrház működik országszerte. Az akkoriban szigorúan ellenőrzött kulturális élet intézményeit a templomokkal szemben húzták fel, kifejezetten azzal a céllal, hogy átcsábítsák onnan az embereket. A rendszer nem tűrt meg semmilyen alternatívát, és kialakult az a sajátos haknikultúra, amely életre hívta és eltartotta a hivatalos előadóművészek egész seregét. A hagyományos közösségi létformáknak végül a nyugatról - hosszú ideológiai csaták után - beengedett vívmány, a televízió kelet-európai elterjedése adta meg a kegyelemdöfést. Az állam tudatosan öntötte a pénzt a cenzúrázott rádióba, TV-be, színházakba, lemezkiadóba stb. Ugyanakkor az iskolarendszer kiépítése, az analfabetizmus felszámolása, az általános műveltségi szint emelése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a hazai népesség kijöjjön abból a félfeudális mentalitásból, amelybe beleragadt a két világháború között. Ám a kommunista kultúroffenzíva során létrejött a pártállammal megfelelő viszonyt ápoló, befolyásos értelmiségi elit csoportja, amely az egykori szakpolitikus szerint hellyel-közzel a mai napig porondon van, és ugyanazt az érdekkijáró rendszert működteti, mint a kádári-aczéli korszak idején.

Abban többnyire mindenki egyetért, hogy a rendszerváltás után hazánkban a kultúrpolitika területén mélyreható változások nem történtek. A képlet sokban emlékeztetett a régire: az állam saját prioritásai mentén, bizonyos automatizmusok szerint osztotta le a pénzeket a meglévő művészeti intézményrendszerbe. Marschall Miklós szakközgazdász szerint a Fidesz fedezte fel elsőként a kultúra fontosságát, ám az újítások és a pénzelosztás mögött náluk sem szakmaiság, hanem politikai akarnokság állt. Elég csak olyan kurzusberuházásokra gondolni, mint a szakmailag is sokat vitatott Magyar Nemzeti Színház épülete, a Hídember című film vagy akár a Szabó István-féle A napfény íze ellenprodukciójaként létrehozott Glamour című film.
2000 óta - a központi költségvetés adatai alapján - évről évre egyre többet költenek az adófizetők pénzéből a magyar kultúra támogatására. Főként a közgyűjteményi, művészeti és örökségvédelmi intézmények fenntartására fordított keret nőtt látványosan, nyolc év alatt több mint a kétszeresére.

2006-ban az oktatási tárca tekintélyes 301445 millió forintból, míg a kulturális tárca 93108 millió forintból gazdálkodhatott, ezzel a kultuszminiszter a szaktárcák tekintetében a középmezőnyben helyezkedett el megelőzve például a Családi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztériumot (66573 millió Ft), a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumot (29813 millió Ft) vagy az Egészségügyi Minisztériumot (50815 millió Ft, amibe nem értendők bele az OEP kiadásai). A szocialista-liberális kormány szlogenje a gazdaságosabb működtetés és a magántőke bevonása, ennek azonban ellentmond a fenti tendencia, miközben a fenntartandó intézmények az évente növekvő dotáció ellenére komoly veszteséget termelnek.
Az állami elosztás két fő csatornája jelenleg egyrészt a hagyományos intézményrendszer fenntartása, másrészt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vitatott pályázati rendszere. Bozóki András volt kultuszminiszter kérdésünkre kifejtette: az államnak a kultúra finanszírozásából egyre inkább ki kell vonulnia, és külső forrásokat kell bevonnia. Az államnak egyfajta szolgáltató szervként kellene működnie, amely biztosítja a megfelelő keretet és lehetőséget a piaci támogatások megjelenésére. Hozzátette, ennek ellenére mindig lesznek olyan területek, melyek állami dotációra fognak szorulni, ilyenek a nemzeti identitást erősítő és a rétegigényeket kielégítő alkotások, illetve az országimázs szempontjából is fontos intézmények, például a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház vagy a Széchenyi Könyvtár. „Ezeket a területeket nem lehet pusztán a piaci körülményekre bízni, de vannak olyan területek, amelyeket a teljes önfenntartásra kell ösztönözni, ilyen lehet például a filmgyártás” - mondta Bozóki.

A hazai központi költségvetésben 2000 óta folyamatosan nőtt a kultúrára fordított állami támogatás
Forrás: Költségvetési Törvény. A számok kerekítettek és millió Ft-ban értendőek

Sokat hangoztatott ellenérv, hogy a tőke bevonásával megjelenik egy profitorientált szemlélet, ami miatt különböző manipulációk uralkodnak el a kultúra területén. De ez még mindig tisztességesebb körülményeket teremt a kulturális értékek piacán, mint az adófizetők pénzéből történő manipulációk - véli Bozóki. A gazdaságosabb működtetés szerinte úgy érhető el, ha az állam áttér a programfinanszírozó modellre, még akkor is, ha ez bizonyos érdeksérelemmel jár. Az elosztás módszerével kapcsolatosan pedig az állami források újraosztásánál szakmai testületek, kuratóriumok kezébe kell adni a döntést, mert semmiképp sem szabadna a politika ízlésének tükröződnie a támogatási mechanizmusban.
Ez sok esetben már most is így van, de a gyakorlat szerint a szakmai testületek sem mentesek a lobbitevékenységtől. A 2005-ben zárult vizsgálata során az Állami Számvevőszék kimutatta, hogy az NKA-támogatások 70 százaléka az NKA kurátorainak érdekeltségi körébe esik. (Ez akár sikernek is nevezhető, miután 1999-ig gyakorlatilag mindenféle szabályozás nélkül zajlott az elosztás.) Ezt Bozóki szerint azzal lehetne kiküszöbölni, ha az Állami Számvevőszék mellett független, külső bizottság vizsgálná évente, hogy a megítélt támogatások, nyertes pályázatok a kurátorok érdekkörébe esnek-e vagy sem, szakmailag megalapozottak voltak-e vagy sem. Feladata lenne az összeférhetetlenségi szabályozás szigorú betartatása és a tiszta közélet jegyében az évenkénti ellenőrzések eredményének nyilvánosságra hozatala. Az állam feladata a tiszta játékszabályok felállítása és betartatása kellene, hogy legyen - foglalta össze a fő feladatokat a korábbi miniszter.
A közelmúltban jelent meg Kóka János gazdasági miniszter kultúrpolitikai vitairata is, amely szintén az állami kultúrfinanszírozás jelenlegi anomáliáira hívta fel a figyelmet. Csak egy jellegzetes példa: a színházi szféra évtizedek óta kiemelt fejezete az intézményi kultúrpolitikának. Míg az NKA évi 10 milliárd forintból gazdálkodik, addig a színházakra évi 14 milliárd jut. Különféle, átfogó tervezetekből nincs hiány, s az őszre ígért színháztörvény alapján úgy tűnik, hogy ha más nem is, de a gazdasági szükségszerűség komoly megvonásokra készteti az államot a kultúra területén is. Kérdés persze, hogy kinek a kárára, mert önmagában az, hogy egy intézmény régóta fennáll, nem mindig hitelesítő érv: a legfőbb kérdés az, hogy ma mit nyújt. Sportnyelven szólva, a továbbiakban izgalmas mérkőzéseknek nézhetünk elébe.