Hetek XI. évfolyam, 17. szám, 2007. április 27.

Moszkvában átkoktól és sirámoktól mentes hangulattal reagáltak a hírre, hogy április 23-án elhunyt Borisz Jelcin, Oroszország első elnöke. A lakosság is nyugodtan fogadta a néhai államférfi távozását az élők sorából, és elmaradt a szovjet időkben megszokott politikai földcsuszamlás is. A politikai életet 1999 végén váratlanul, de saját akaratából elhagyó Borisz Jelcin hét és fél évvel később békés körülmények között hunyt el abban az Oroszországban, aminek történetében figyelemre méltó, de nem egyértelmű szerepet játszott egy nagyon fontos időszakban.

Jelcin politikai munkássága rendszeres meglepetésekkel szolgált mind a lakosság, mind a politikai elit számára. Az Urál vidékén tevékenykedő pártvezetőre a peresztrojka idején figyelt fel Mihail Gorbacsov. Ezzel kezdetét is vette Jelcin Kremlbe vezető útja, ami később Gorbacsov Kremlből való fokozatos kiszorulását is jelentette.
Miután Gorbacsov Moszkvába hívta Jelcint és kinevezte az SZKP moszkvai bizottságának első titkárává, Jelcin máris túl akarta szárnyalni a párt fejét és az ország vezetőjét azzal, hogy a peresztrojka Gorbacsovnál elkötelezet-tebb híveként és nagyobb demokrataként lépett fel. 1987 októberében, a bolsevik forradalom hetvenedik évfordulójára rendezett ünnepségeken az akkor még szárnyait próbálgató Jelcin már keményen kritizálta a pártvezetést és a peresztrojka felgyorsítását követelte. Sok szabályt hágott át ezzel, le is váltották moszkvai első titkári posztjáról. A következő évi országos pártkonferencián nyilvánosan bocsánatot kért tévesnek mondott kritikájáért és politikai rehabilitálását kérte. Kis híján meg is bocsátottak neki, de korábbi posztjára nem helyezték vissza.
Jelcin ezután a kritizálás folytatása mellett döntött, amivel egyre nagyobb népszerűségre tett szert, mivel nevéhez kapcsolódott a Szovjetunió és az SZKP jövőbeni demokratizálásának reménye. A nyolcvanas évek végén nőtte ki magát vezető ellenzéki politikussá, amikor a Gorbacsov által bevezetett új népképviselő-választási rendszer révén visszakerült a nagypolitikába. A kommunista párt demokratikus szárnyának támogatását élvezve az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsának elnöke lett. Közvetlenül ezután, 1990 júniusában kilépett az SZKP-ból, majd tizenegy hónappal később a Gorbacsovban csalódott lakosság Oroszország elnökévé választotta. Az 1991 augusztusában kezdődött puccs idején Jelcin az SZKP konzervatív szárnyával szembehelyezkedve Gorbacsovot támogatta és a kommunista restaurációt ellenző nép vezérévé vált. A puccs bukása után betiltotta Oroszországban az SZKP-t, de Gorbacsovot meghagyta egy - valójában már nem létező - ország vezetőjének. 1991 novemberében ugyanis Jelcin, valamint Ukrajna és Fehéroroszország akkori vezetői aláírták a FÁK megalakulásáról szóló egyezményt, amivel a Szovjetunió megszűnt létezni, Gorbacsov pedig lemondott minden tisztségéről. Jelcin azonban egyre keményebb eszközökhöz nyúlt: míg 1991 augusztusában arra kérte a hadsereget, hogy maradjon ki a demokratikus folyamatok rendezéséből, 1993 októberében már katonák segítségével rendezte nézeteltérését a Legfelső Tanáccsal. Moszkvában tankok lőtték a Parlament épületét, megszűnt a Tanácsok rendszere. Még abban az évben új alkotmányt fogadtak el, létrejött az Állami Duma.

A lakosság ekkor vakon követte Jelcint abban a reményben, hogy vezetésével Oroszország demokratikus társadalommá és szabad piacgazdasággá formálódik át, az állami vagyon privatizációja pedig lehetővé teszi az embereknek, hogy tulajdonosokká váljanak. A privatizáció azonban köztörvényes bűnözéssé fajult, ennek révén az országban megjelentek az oligarchák és a nincstelenek tömegei. A hibát ugyan megpróbálták egy szükségköltségvetéssel kiküszöbölni, de ez annyira balul sült el, hogy 1998 augusztusában Oroszország a fizetésképtelenség határára került, és emberek milliói mentek anyagilag tönkre.
A nemzetközi porondon Jelcin Gorbacsov Nyugathoz közelítő politikáját folytatta: kivezényelte az orosz katonai alakulatokat Európából, és bocsánatot kért a budapesti forradalom leveréséért. Feltárta Oroszországot a Nyugatnak, a világot az oroszoknak. Nyugaton ugyanúgy kedvelték Jelcint, mint nem sokkal korábban Gorbacsovot.
Odahaza azonban hadilábon állt Gorbacsovval. Az Orosz Föderáció köztársasági vezetőit 1990 augusztusában felszólította, hogy „annyi szuverenitást vegyenek, amennyit csak bírnak”. A köztársaságok pedig nem haboztak. Ez odáig vezetett, hogy 1994 decemberében a csecsen konfliktus már katonai akciókat követelt, amiben tízezrek vesztették életüket, ráadásul Moszkva elvesztette a háborút. Az oroszok nemzeti önérzete a porba hullt, elkezdték viszont tisztelni a felfegyverzett, önjelölt-önkényes vezéreket. Az erő kezdett felülkerekedni a jogon.
Csecsenföld az orosz költségvetés fekete lyuka lett: a „helyreállításra” kiutalt összegek nyomtalanul tűntek el. A központi hatalmi struktúrák egyre jobban inogtak a pletykák, botrányok hullámverésében. A háború éveiben Oroszország más régióiban viszont az emberek éveken át nem kapták meg fizetésüket, nyugdíjukat.
Mindennek eredményeképpen az emberek egyre inkább csalódtak Jelcinben és általában az orosz demokráciában, ami kommunista nosztalgiázáshoz vezetett. Az 1996-os elnökválasztásokra Jelcin népszerűsége 5 százalék alá zuhant, így felmerült a kommunista hatalom restaurációjának lehetősége, Gennagyij Zjuganov vezetésével. De Jelcin az általános csalódottság ellenére győzött, miközben megvált azoktól az emberektől, akik hatalma megőrzése érdekében a választások elhalasztását erőltették.
A választási kampány közben Jelcin több infarktuson esett át. A választási győzelem után alig tudta elsuttogni az elnöki esküt. Többen azt hitték, ez már nem a harcos Jelcin, csak egy öreg, beteg ember. De Jelcin a legnagyobb meglepetésre harcos maradt: megcsináltatta a koszorúérműtétet, és visszatért az ország irányításához.
Második elnöki ciklusa végére Jelcin népszerűsége ismét visszaesett, ekkor olyan szóbeszédek kaptak lábra, hogy 1996-ban igazából csalással maradt hatalomban, a valódi győztes Zjuganov volt, a 2000. évi választások pedig akár el is maradhatnak, mert Jelcin képtelen távozni a hatalomból. Ekkor újra mindenkit meglepett: bejelentette távozását. „Elmegyek. Elmegyek a kiszabott idő előtt. Megértettem, ezt meg kell tennem. Oroszországnak új politikusokkal, új arcokkal kell az új évezredbe lépnie.(…) Elmegyek. Mindent megtettem, amit tehettem. Nincs már egészségem, szinte csak problémáim vannak. (…) Bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek a reményeit nem tudtam valóra váltani. Azoktól, akik hitték, egy lendülettel át tudunk lépni a szürke, áporodott totalitárius múltból a fényes, gazdag, civilizált jövőbe. Én is ebben hittem...” Ezeket a szavakat Jelcin 1999. december 31-én elhangzott újévi beszédében mondta, amelyben átadta a hatalmat Vlagyimir Putyinnak.
A bocsánatkérés szavai sokakat megbocsátásra indítottak már akkor, mára pedig még jobban elhalványodtak a néhai elnök hibái. Bár a jelenlegi ellenzék azt hangoztatja, Jelcin legnagyobb hibája az utódválasztás volt, az oroszok többsége ezzel nem ért egyet.