Az Economist szerint Sarkozy az egyetlen esély

Az elmúlt ötven év során nem volt még választásnak akkora tétje Franciaországban, mint a hét végén - illetve a két hét múlva - esedékes elnökválasztásoknak - írja elemzésében az Economist. Franciaországnak reformokra van szüksége, erre pedig egyedül Nicolas Sarkozy személyében lát esélyt a neves brit hetilap.

Franciaország súlyos gazdasági gondokkal küzd. Bár az eurózóna második legnagyobb tagja, gazdasági növekedés tekintetében sereghajtó az unió nagy tagállamai között. Az állam a francia GDP-nek legalább a felét felemészti, az elmúlt tíz évben a francia államadósság növekedett a leggyorsabb ütemben a nyugati tagállamokat tekintve. Az elmúlt huszonöt év során a munkanélküliséget egyszer sem sikerült 8 százalék alá szorítani, míg az egy főre jutó GDF tekintetében Franciaország a hetedikről a tizenhetedik helyre esett vissza ugyanebben az időszakban.
Erre a helyzetre csak egyetlen gyógyír létezik: a gazdasági növekedés élénkítése. Ehhez viszont a piac - úgy a munkaerő- mint az árupiac - radikális liberalizálására, nagyobb versenyre és kevesebb állami beavatkozásra, alacsonyabb adókra és az állami kiadások csökkentésére van szükség. Az elmúlt huszonhat év során - Francois Mitterrand tizennégy és Jacques Chirac tizenkét éves regnálása idején - a status quo fenntartása volt a cél, míg más európai országok - Nagy-Britanniától kezdve Spanyolországon, Írországon, Hollandián át a skandináv országokig - komoly reformokat hajtottak végre úgy, hogy mellette sikerült megtartaniuk szociális modelljeiket és jóléti ellátó rendszereiket. A következő francia elnök előtt álló kihívás tehát az, hogy sikerül-e, ha késve is, de végrehajtania a szükséges gazdasági reformokat.
Bár Ségoléne Royal második fordulós szereplését kedvezőnek tartaná a brit hetilap, mivel így valódi baloldali-jobboldali küzdelemre kerülne sor, elnöki ambícióit mégsem támogatja. Royal ugyanis, annak ellenére, hogy számos szocialista tabut sikerült megtörnie, és ezzel dinamizálnia a kampányt, gazdasági programjában képtelen volt elszakadni az olyan szocialista jelszavaktól, mint az állami beavatkozás, a munkaerőpiac szigorú védelme vagy a magas adók. A kampány hevében összedobott, száz pontból álló „elnöki szerződése” jóindulattal is csak „zavarosnak” minősíthető az Economist szerint, ugyanis hatalmas kiadásokat eredményező szociális programja mögött nem igazán látható a fedezet. Royal szerint ezen nincs mit aggódni, az általa 2,5 százalékosra tervezett GDP-növekedésből majd fedezni lehet a kiadásokat.
Royal esélyt jelentett a modern francia szociáldemokrácia megszületésére, azonban úgy tűnik, baloldalibb annál, hogysem ez ténylegesen sikerülhetett volna neki. A politikai középen így keletkezett űrbe tört be látványos gyorsasággal Francois Bayrou, akinek gazdaságpolitikájában a fiskális óvatosság (vezetésével nem költene többet az állam, mint ami ténylegesen befolyik a közkasszába) és a régimódi állami beavatkozás érdekes elegye lelhető fel. Legnagyobb gyengéje, hogy nem áll mögötte kormányzásra alkalmas apparátus, pártja mindössze 27 képviselőt ad az 577 fős nemzetgyűlésbe.
Kizárásos alapon tehát nem marad más, mint Nicolas Sarkozy, akinek esetleges elnökségét a „legkisebb rossznak” minősíti a brit lap. Pozitívnak tartja, hogy Sarkozy nyíltan beszél a reformok szükségességéről. Bevándorlók gyermekeként kívülállónak tekinthető, nyíltan Amerika-barát nézeteket vall, és őszintén csodálja a brit gazdasági megújulást. Szándéka, hogy a lehető legrövidebb időn belül nekifogjon a munkaerőpiac liberalizálásának, az adók csökkentésének és a közalkalmazotti nyugdíjrendszer reformjának. Meg kívánja változtatni a 35 órás munkahétre vonatkozó törvényt (melynek alapján a franciák dolgoznak hivatalosan a világon talán a legkevesebbet), mivel célja a vásárlóerő növelése, illetve az, hogy akik többet dolgoznak, többet is keressenek. Az Economist ugyanakkor Sarkozynek szemére veti gazdasági protekcionizmusát, amely nem tekinthető igazán piacbarátnak. Sarkozy ugyanis kiáll a nagy nemzeti vállalatok védelmében, hogy azokat ne vásárolhassák fel külföldi befektetetők.
Sarkozy eddigi pályafutását és kampányát is figyelembe véve sokkal inkább tekinthető keményen pragmatikus, mint elvhű liberális politikusnak. Mégis ő tekinthető ma az egyetlen kellően bátor francia politikusnak ahhoz, hogy ténylegesen szakítson a múlttal. Egy mondás szerint Franciaország csak úgy tud előrelépni, ha időről időre forradalmak söpörnek végig rajta. Sarkozy most legalább esélyt jelent arra, hogy bebizonyítsa: a megállapítás téves, Franciaország képes - ha akar - reformok révén megújulni - zárja elemzését az Economist.