Hetek XI. évfolyam, 16. szám, 2007. április 20.

Minek tudja be ezt a sűrű, gazdag, barátságokban, boldogságokban, élményekben bővelkedő kilencvenkét évet?
- Mindent az én drága szüleimnek köszönhetek, akik utat mutattak számomra az 1915-ben kezdődő borzasztóan változatos, izgalmas, küzdelmekkel teli élethez. Hogy miért volt izzóan boldog ez a kilencvenkét év minden szegénység, háború, a holokauszt és sok kínlódás ellenére is? Mert találkoztam egy olyan emberrel, Sándorral, akinek hetven évig lehettem a felesége, akivel a kapcsolatom a halála pillanatáig több volt, mint szerelem. Az élet nagy ajándéka volt. Képzelje el, nem emlékszem olyan napra, amikor ne mondta volna a férjem, milyen boldog, hogy velem élhet. És én is mindennap hálás voltam, hogy őt rendelte nekem a sors. Férjem pokoli szegénységbe született egy szabolcsi falucskában, de egy csodálatos anya őrizte és óvta, hallatlan találékonysággal, szeretettel és intelligenciával a gyermekei életét, egészen 1944-ig.

Hogyan találkoztak?
- Fiatalon feljött Pestre munkát keresni. A körút és az Aradi utca sarkán volt egy hatalmas, lakberendezéssel foglalkozó cég, ahol is jóformán napok alatt használhatóvá vagy nélkülözhetetlenné küzdötte magát. Közben valahogy Kassák Lajos baráti köréhez csapódott, imádta a verseket. Az én édesapám épületlakatos volt, de a másik főfoglalkozása az volt, hogy Kassák legjobb barátja lett. Mikor Kasi úgy döntött, hogy vándorútra kél, és bebarangolja a világot, apám Fiuméig el is kísérte, de nem volt annyi kalandvágy benne, mint a barátjában, így visszafordult. Kassákéknál találkoztam először Sándorral. Egyik napon két újságírót, Sallai Imrét és Fürst Sándort kivégeztek Horthy pribékjei. Aznap este is összejöttünk Kasiéknál a Nagydiófa utcában, de minderről szó sem esett, csak az irodalomról, a festészetről, meg erről, arról. Rossz érzésem támadt, hogy a két ember elpusztításáról senkivel nem tudtam beszélni, olyannyira, hogy fölálltam, én, a Benjamin (így hívtak, mert én voltam a legfiatalabb a társaságban), és kimentem. Ez nagyon imponált Kiss Sándornak, ezután kezdett hozzánk járni, apámmal barátkozni, velünk kirándulni. Óriási szimpátiát éreztem iránta, de szerelmet csak jóval később. Egyre többet járt hozzánk, megette az összes befőttünket. Azt mondtam egyszer neki: „Tudod mit? Nekem nincs időm az ilyen barátkozásokra, sétálgatásokra. Házasodjunk össze, mert nálam másról úgysem lehet szó.” Másnap feljött, és elmondta az anyámnak, mi a szándékunk. Anyám erre: „Ez nevetséges. A lányom még fiatal, tanulnia kell, és még nekünk sem volt lehetőségünk stafírungot gyűjteni.” Erre azt válaszolta Sándor, hogy ő nem törölközőket akar feleségül venni, hanem engem, szépen halad előre, jól keres, majd ő megveszi a törölközőket.
Hogyan lehet bárkivel is hetven évig szeretetben, szerelemben, egyetértésben, harmóniában együtt élni?
- Csodálatosan. A küzdelmek és megpróbáltatások mindig erősebbre fonták kettőnk közt a szálakat. A férjem hitt a baloldaliságban. Emiatt már akkor is sok gyalázás, értetlenség érte. Aztán jóval később a marxizmus megvalósulásából és a létező szocializmusból való őszinte kiábrándulását is rossz szemmel, kétkedve fogadták. Mindennek ellenére a politika, a hatalom, az akkori közélet sorra olyan szituációkat teremtettek, ahol is látványosan, sőt néha romantikusan megmutatkozhatott egymás iránti elkötelezett, mindent elsöprő ragaszkodásunk.
Ha mondana erre egy példát, jobban megérteném, miről beszél.
- A körúton igyekeztünk egyik festő ismerősünkhöz. Közben magyar nyilas suhancok razziáztak. Sándort elszakították mellőlem, velem nem foglalkoztak - pedig mindketten zsidók voltunk - és betuszkolták többedmagával a szálló egyik helyiségébe, majd kezdték őket vetkőztetni, hogy megnézzék, ki van körülmetélve. Ott meglátta egyik régi ismerősét, aki halkan elmondta neki, hogy a szobában maradottakat éjjel kivégzik. „Nehogy már a halál, ez a »buta« dolog elválasszon engem a feleségemtől”, gondolt egy bátrat, fölemelte a jobb kezét, és minden erejéből és meggyőződéséből elkiáltotta magát: „Éljen Szálasy!”. Azonnal csend lett. Mikor érezte, hogy ha nem is hitték a nyilasok ezt őszintének, de mindenesetre elbizonytalanodtak, megigazította a ruháját, és nyugodtságot mutatva kisétált a szállóból, le a lépcsősoron, és a bejáratnál elegánsan karon fogott, és elhúztuk a csíkot.
Hogyan ismerte meg Scheiber Hugót?
- A Kertész utca 22-ben, ha arra sétál, láthat egy emléktáblát, amit én állíttattam. Ott lakott elmondhatatlan nélkülözések és nehézségek között. Akkor egy kereskedőnél dolgoztam a környéken, és aznap, mikor fizetést kaptunk - hatvan pengőt kerestem akkoriban -, bejöttek a festők. Azt mondta egyik alkalommal nekem az egyik festő, kérem, kisaszszony, vegye meg tőlem ezt a képet - egy hatalmas, gyönyörű olajfestményt tartott a kezében -, mert éhes vagyok. Tíz pengőt adtam neki, noha egy pengőért is olyan hálás lett volna, mint kevesek. Azóta is a falamon lóg ez a kép. Akkor nem adott volna senki tíz fillért sem ezért a képért, ma viszont egy gyönyörű házat vehetnék az árából.
Valahogy a véletlen úgy hozta, hogy sok baráti, de családi szálak is összefűztek minket a kor legjelentősebb festőivel, művészeivel. Anna Margit távoli rokonom volt, a férje, Ámos Imre, anyám unokatestvére. De Désy Huberrel vagy Barcsayval, Gvadányival, Czóbellel, Bortnyikkal is évtizedekig összejártunk, és segítettük egymást.
A közügyek, a politika soha nem érdekelte?
- A közügyek iránti érdeklődés a mai napig megvan bennem. Másodikos gimnazista voltam, mikor azt mondták az osztálytársaim, te leszel az új Kéthly Anna. Ma is mindennap olvasom az újságokat, a legnagyobb boszszúságomra, mert nem tudok leszokni róla, akár egy idült alkoholista. Mindig elhatározom, hogy jövő héten lemondom az előfizetéseket, aztán nem teszem meg.
Hogyan élte át és hogyan élte túl a holokausztot?
- A történetírás, legalábbis Magyarországon, a hazugságok sorozata. Az a vélekedés, hogy Horthy 1944-ben megmentette a pesti zsidóságot, egyszerűen hazugság. Hiszen engem is akkor, november 28-án vagoníroztak be sok ezer honfitársammal együtt, és szállítottak a megsemmisítő táborba. Horthy egy gyenge, erélytelen, jellemtelen, arisztokrácia által semmibe vett valaki volt, akinek olyan társai voltak, mint Héjja Iván, vagy mint a Prónay-különítmény, akik nemcsak Pesten, de az egész országban, kiváltképp Dunántúlon, szörnyű dolgokat műveltek. És nem csak a zsidókkal.
Hol, merrefele dolgozott?
- Tizenvalahány évig voltam a filharmóniánál, az ORI-nál. Hacky Tamást, Fischer Ivánt, és sok más művészt is, akik neve most eszembe se jut, szinte én kezdtem pályára állítani. Tomi, ha néha Magyarországon van, még ma sem mulasztja el, hogy meg ne köszöntsön valamivel. De segítettem annak idején a kor nagy színészén, Kis Ferencen is - ami nem volt akkor veszélytelen -, akit nyilas múltja miatt tettek félre a Nemzetiből. Egyik ismerősöm hozta be a Vörösmarty téri irodámba, hogy szerezzek neki munkát, tegyem be valamilyen műsorba. Úgy állt az a hatalmas ember az asztalom előtt, mint egy tölgyfa. Ránéztem, és megkérdeztem tőle: „Hogy tudott maga olyan dicstelen szerepekben tündökölni a negyvenes években, amilyenekben tündökölt?” Erre a nagy kék szeméből elkezdett folyni a könny, egészen le az asztalomra. Azt mondja: „Letöltöttem a büntetésem.”
Tényleg nyilas volt?
- Egy megtévedt ember volt. Nem azt mondom, hogy mentes volt a zsidógyűlölettől, de nem volt egy megátalkodott véreb.

Szavai mögött hallatlan megértés, megbocsátás, elfogadás érződik. Ez a kilencvenkét év adta bölcsesség eredménye, vagy eleve nem ismeri a gyűlöletet?
- Nemcsak a gyűlöletet, de az irigységet, a félelmet, önsajnálatot, sőt a bosszút sem ismerem. Pedig - bár a táborban a gázkamrákat és egy sortüzet megúsztam - Mengele kollégáinak altatás és érzéstelenítés nélküli „kísérleteit” viszont már nem. Emiatt nem szülhettem Anna után több gyermeket. De még a kínzóim iránt sem érzek gyűlöletet.
Hogyan került haza, és kit talált itthon?
- Azt mondták kiszabadulásomkor, ne Budapestre menjek, mert az a földdel egyenlő. Jussak el valahogy Svédországba, ahol van egy szanatórium - meg is adták a címét -, ott majd rendbe hoznak. De én a harminchárom kilómmal tizenhét napig hurcoltam magam, amíg Pestre értem, hiszen hol keressem a legközelebbjeimet, ha nem itt. Meg is találtam anyámat, a négyéves kislányomat, akit a férjem mentett meg.
Hogyan?
- A Donáth utcában volt a Szent Teréz Intézet, aminek a pincéjében a drága Stefike (Désy Huber István festő felesége - a szerk.) zsidó és baloldali gyerekeket mentett meg, és bújtatott, amit később a nyilasok felfedeztek, és búvóhelynek használtak. A férjem hosszú keresés után, szinte az utolsó pillanatban, rátalált erre a búvóhelyre, ott állt a pince bejáratánál, és a kislányom nevét kiabálta, Anna, Anna, Anna. Semmi. Egyszer csak vinnyogva előbújt egy emberszerű, csont-sovány, kopasz kis élőlény, aki szinte lépni sem tudott az éhségtől és a meggyötörtségtől. A férjem csak nézte, nézte ezt a valakit, egyszer csak azt mondta, Anna. Erre odaperdült egy főapáca: a gyereket csak a karhatalom segítségével vihetik el innen! Erre Sándor: Így van. Karom hatalmánál fogva fogom elvinni a lányomat. És hazahozta a Tölgyfa utcába.
József Attilát nem tetszett ismerni?
- Dehogyisnem! Őt akkor ismertem meg, mikor legelőször bejött egyik törzshelyünknek számító kávéházba egy borzalmas kopott és koszos esőkabátban, hóna alatt papírokkal, amiben versei voltak. Odajött hozzánk, azt mondta a férjemnek, akit már ismert: senkinek nem kellek, sem én, sem a verseim. Tíz fillért sem adnak értük. Erre Sándor elvette tőle a papírokat, letett minden asztalra egy verset azzal, hogy hiszi, hogy le fognak tenni tíz fillért a versekért. Ez a tíz fillér akkor is borzalmasan kevés pénz volt, de összejött annyi, hogy Attila meg tudott vacsorázni.
Ez melyik kávéház volt?
- Nem volt divatos hely, a Népszínház utcán, a körút sarkánál, a gyorsétterem. József Attila mindig érdes volt és kicsit durva. Hol zseninek tartotta magát, hol meg semminek sem. Bejárt közénk ő is, meg Illyés is, de Illyés soha nem tartozott a nyomorgók és mellőzöttek közé, és nem volt közös nevezőn se Kasival, se Attilával.
Ön bejárta a fél világot. Hogyan, miért, kivel?
- Többet, mint a fél világot. Azt mondom, hol nem voltam, Japánban, Ausztráliában, Kanadában, és Indiában. És ez már így is marad. Rengeteg barátom van szerte a világon, most hívtak például Brazíliába, Rióba, de már sehova nem megyek. Indiába például azért nem mentem, mert a vőm azt mondta, anyu, oda be ne tedd a lábad, nem neked való. Szót fogadtam neki. Mindenhova visszavárnak, és mindenhova a férjemmel utaztam. Hogyan? Úgy, hogy - nehéz erről beszélni - amikor csak tudtunk, mindenkin segítettünk. Ne gondolja, hogy szentek voltunk, merő önzésből. Mindkettőnknek a legnagyobb örömet a másokon való eredményes segítés okozott. Ilyenkor boldogabbak voltunk, mint akin segítettünk. És tudja, az emberek nem mindegyike felejt. Ugye érti?
A kortársai, barátai közül kik élnek még, kikkel tartja a kapcsolatot?
- Ők már egy-két kivétellel nem élnek. Megvan még Radnóti Miklós felesége, Fifike (Gyarmati Fanni - a szerk.), ő valamivel idősebb nálam, de ő már nem mozdul ki, alig lát, telefonon beszélgetünk csak. Él még Dános Lili, ő egy évvel idősebb, mint én, együtt robbant be zongoristaként Fischer Annival, aztán hozzáment egy református lelkészhez, és abbamaradt a karrierje. És él még Fejtő Párizsban, ő is idősebb, mint én.
Gondol a halálra?
- Gondolok. Fáraszt már ez a földi élet, bár egészséges vagyok. Járok koncertekre, bemutatókra, kávéházakba (már két órája beszélgetünk, ásványvizek és kávék mellett a Rózsakert kávézójában). Ott voltam a múlt héten a Kongresszusi Központban a könyvfesztivál megnyitóján is, élvezem a kávé ízét, tetszik ez a gyönyörű sárga virágcsokor, amit kaptam magától, örömet okoz az is, ha valakinek az ügyét elintézem, de már fárasztanak és terhesek ezek a földi dolgok, lehet, hogy kicsit önző vagyok, de elegem van belőle.
Mi fog történni majd abban a bizonyos pillanatban?
- Szeretném, ha csak úgy elaludnék, de hát ezt nem lehet megrendelni. Néha, mikor hajnalban felébredek, szétnézek, azt mondom, te jó Isten, még mindig itt vagyok.
És mi van akkor, ha kiderül, hogy az az álom így vagy úgy, de folytatódik?
- Akkor szeretnék találkozni a drágámmal.
Mit mondana neki?
- Azt, hogy nem volt szép tőled, hogy itt hagytál, és már hat éve nem fogod a kezemet, és hiányzik, hogy nem tudok veled beszélgetni esténként a fürdőszobában éjfélig vagy hajnal egyig. Nagyon szeretném látni. És néha arra gondolok, hogy ez lehetséges.