Kulcsár István
Ukrán narancs
Forradalom után polgárháborús patthelyzet Kijevben

A húsvétvasárnapra virradó éjszaka elmondott beszédében Viktor Juscsenko kijelentette: honfitársai kötelessége, hogy vele együtt űzzék ki a templomból a farizeusokat és a pénzváltókat. Az előbbin az ukrán elnök a parlamentet, az utóbbiakon a „hatalom bitorlására törekvőket”, vagyis politikai ellenfeleit értette, nevezetesen Viktor Janukovics miniszterelnököt és híveit, azokat, akik ellenszegülnek a verhovna rada (a legfelső tanács) feloszlatásáról szóló elnöki rendeletének.

A „Majdánnak” (piactérnek) nevezett kijevi Függetlenség terén csak húsvétkor szüneteltek, aztán folytatódtak a több ezres demonstrációk, az ott már napokkal korábban sátrat vert tüntetők megmozdulásai. Egy szocialista párti képviselő szerint azonban a mostani „sátorozás” nem más, mint a 2004. évi „narancsos” forradalom karikatúrája.
2004 őszén elnökválasztást tartottak Ukrajnában. Az addigi államfő, Leonyid Kucsma az alkotmány értelmében nem jelöltethette magát harmadjára. Ő és hívei az akkori miniszterelnök, a Régiók Pártja vezéreként induló Viktor Janukovics jelöltségét támogatták. A lakosság számottevő része gyűlölte a korrupcióval, urambátyámozással, politikai ellenfelei törvénytelen bebörtönzésével, sőt, meggyilkolásával, az ukrán nyelv és kultúra védelme iránti közömbösséggel vádolt rezsimet. E rendszerrel szemben állt az a koalíció, amelyet Viktor Juscsenko volt miniszterelnök Mi Ukrajnánk szövetsége és a Julia Timosenko volt miniszterelnök-helyettes (kis képünkön) saját magáról elnevezett Julia Timosenko Tömbje képezett, s amely később a szocialisták és más kisebb csoportok támogatását is elnyerte.

A két egymásnak feszülő erő nemcsak politikailag, hanem földrajzilag is behatárolható. A Dnyeper jobb partján elterülő, valaha az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, inkább mezőgazdasággal foglalkozó, ukránul beszélő országrész lakosságának elsöprő többsége Juscsenkóékat támogatta. Ezzel szemben az Orosz Birodalomba a 17. században integrált balparti Kelet- és Dél-Ukrajna iparilag fejlettebb vidékének ukrán nemzetiségű, de orosz ajkú és nagy számban etnikailag is orosz polgárai inkább Janukovics mögött sorakoztak fel. A tömbök ideológiai arculatának kialakulatlanságára mi sem volt jellemzőbb, mint például az, hogy a Juscsenko-Timosenko-féle táborban a szélsőségesen nacionalista elemektől a Pora nevű diákszervezet elfogultan liberális híveiig a legkülönbözőbb csoportok voltak megtalálhatóak.

Az elnökválasztási kampány során a nyugatbarát politikát ígérő Juscsenko-tábor az Egyesült Államok és az Európai Unió politikai, sőt, anyagi támogatását is élvezte, míg a „Kreml-párti” Janukovics mellett Putyin orosz elnök személyesen kampányolt Kijevben. Maga a kampány egyébként kivételesen piszkos volt, olyannyira, hogy a hatalommal szemben álló párt vezérét, Viktor Juscsenkót ellenségei már a legelején megmérgezték, az osztrák orvosok alig tudták megmenteni az életét. A kétfordulós választásból - a hatalom birtokosainak tömeges és nyilvánvaló csalásai következtében - Viktor Janukovics került ki győztesen. Juscsenko, Timosenko és híveik ebbe nem nyugodtak bele, és nemcsak Nyugat-Ukrajnában tagadták meg a választás eredményének elismerését és hirdettek polgári engedetlenséget, hanem Kijevben is „kiköltöztek” a Majdánra, ahol a hideg ellenére heteken át éjjel-nappal tüntettek, a szavazás megismétlését követelve. A valósággal Jeanne d’Arc-i hevületű, haját ukrán parasztasszonyok módjára koszorúba fonó, (egyébként orosz-örmény származású) milliárdos üzletasszony Julia Timosenko (akit nagyrészt a korábban őt bebörtönző Kucsma-rendszerrel szembeni gyűlölet és bosszú hajtott) további ellenállásra, felkelésre tüzelte híveit.
A konfrontáció végül olyan méreteket öltött, hogy a hatalom, megriadva az ellenállástól, az ország kettészakadásának veszélyétől és a külföld elítélő magatartásától, némi habozás után lemondott a tiltakozó tömegmozgalom rendőri-katonai eszközökkel való elfojtásáról, és beleegyezett a szavazás megismétlésébe. Az elnökválasztás „harmadik fordulójából” a narancsosok kerültek ki győztesen. A prezidenciális rendszerű Ukrajna elnöke Viktor Juscsenko, miniszterelnöke Julia Timosenko lett.
Az új hatalom érvénytelennek nyilvánított és megismételtetett néhány korábbi, korruptnak minősített privatizációt, meghirdette az ország nyugati orientációját, törekvését a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásra, ám ebben lényegében ki is merült a „rendszerváltás”. Jellemző módon még az állítólag Kucsma utasítására meggyilkolt újságíró, Georgij Gongadze vagy Juscsenko megmérgezése ügyében sem tudták/akarták megtalálni és megbüntetni az igazi bűnösöket. Az ország gazdasági helyzete ugyan javulásnak indult, de a lakosság nagy többségének életszínvonala mit sem változott. Közben kiéleződtek az elnök és a hatalomvágyó miniszterelnök közötti ellentétek, és Julia Timosenko ismét kipotytyant a vezetésből: felbomlott a narancsos koalíció. A 2006 márciusában tartott parlamenti választásokból a Régiók Pártja került ki győztesen és a hosszantartó válság után Juscsenko kénytelen volt fő ellenfelét, Janukovicsot megbízni a kormányalakítással. A kabinet azonban eleinte még koalíciós volt: abban a Mi Ukrajnánk tagjai is helyet foglaltak.
A hatalom gyakorlása ettől fogva szüntelen kötélhúzássá fajult az államfő, illetve az elnöki hatalom alkotmányos megnyirbálásán munkálkodó verhovna rada között. Juscsenko híveit végül is ellenzékbe szorították és a francia politikai gyakorlatból ismert „cohabitation” (együttélés) alakult ki egyrészt az államfő, másrészt a vele szemben álló ellenzéki kormány és annak hívei között. Ennek során többször előfordult, hogy az ellenzéki többség nem volt hajlandó jóváhagyni az elnök által jelölt miniszterek kinevezését. Ekkor ugyan Timosenko és tömbje már hajlandónak mutatkozott a Mi Ukrajnánkkal való összefogásra, ám közben az addig őket támogató szocialisták meg saját frakcióik néhány tagja is nyíltan átállt Janukovicsékhoz („megvették őket”), és az elnököt az a veszély fenyegette, hogy ha a folyamat folytatódik, ellenfelei a verhovna radában kétharmados többségre tesznek szert, és az alkotmány további módosításával teljesen taccsra teszik.
Április elején Juscsenko elnök úgy döntött, hogy feloszlatja a - szerinte - alkotmánysértő parlamentet, és május 27-ére új választásokat ír ki. Az ellenzéki többségű verhovna rada azonban ezt a rendeletet alkotmányellenesnek nyilvánította, és együtt maradt. Mi több, Janukovics legvérmesebb hívei immár a törvényszegő államfő elleni vád alá helyezési eljárást emlegetnek, és új elnökválasztás kiírását követelik. A Majdánon most kék zászlók alatt Janukovics (főként vidékről felhozott) támogatói és - ezúttal kisebb számban - Timosenko és Juscsenko hívei tüntetnek megfakult narancsos lobogókkal.
Megfigyelők szerint Juscsenko tizenkilencre húzott lapot. Mert bár az új választásokból - a közvélemény-kutatások szerint - Julia Timosenko Tömbje kerülne ki győztesen, ám Juscsenko Mi Ukrajnánk szövetségének tulajdon hívei oly kevés szavazatot kapnának, hogy együttesen sem lennének többségben a Régiók Pártjával, valamint az azt támogató szocialistákkal és kommunistákkal szemben.
A parlament feloszlatásának törvényességéről várhatóan a jövő héten összeülő alkotmánybíróság hivatott dönteni, ha ugyan egyáltalán képes lesz rá… Juscsenko közben hol az őt csaknem egy szálig támogató (tudniillik általa kinevezett) megyei kormányzókra, hol hadsereg-főparancsnoki tisztségére hivatkozva szándéka kom-promiszszum nélküli keresztülvitelével fenyegetőzik, hol a kisebb engedményekre hajlandó Janukoviccsal tárgyal egy esetleges megegyezésről. Biztató, hogy mindketten - legalábbis szavakban - elvetik az erőszak alkalmazásának lehetőségét. Ebben támogatja őket - megint csak legalábbis szavakban - mind a Nyugat, mind a Kreml.
A jelek szerint egyébként valóban egyik külső fél sem érdekelt az ukrán helyzet további elmérgesedésében, noha a húsvéthétfőn - a narancsosok szerint törvénytelenül, ezért immár nélkülük - összeült verhovna rada nyilatkozatában az ország kettészakadásának veszélyét, a polgárháború ördögét festette a faltra. Addig azonban aligha fajulnak a dolgok.