Hetek XI. évfolyam, 14. szám, 2007. április 06.

A brit tengerészgyalogosok elrablása és túszul ejtése lapzártánkkor érkezett hír szerint még húsvét előtt megoldódik. Az iráni kalózakció azonban így is a háború irányába terelte az eseményeket, mivel Teherán az „atomtúszokkal” egyértelmű jelzést adott a Nyugatnak, hogy konfrontáció esetén minden eszközzel kész bosszút állni, nemcsak a fő ellenségnek tekintett Amerikán és Izraelen, hanem az őket támogató európaiakon is. Iránt nem érdeklik az ENSZ-szankciók, és az sem, hogy a korábban csendes támogatójának számító Oroszország és Kína is kihátrál az Ahmadinezsád-rezsim mögül.

Kenneth Timmerman amerikai szakértő szerint több jel mutat arra, hogy a teheráni vallási-politikai vezetők az öngyilkos merénylők mintájára készek lennének Iránt „kamikáze országként” belevezetni a Nyugattal való háborúba. A válságot pedig a túszejtéshez hasonló kisebb incidens is berobbanthatja.
A Bush-kormány közel-keleti szakértőjeként is dolgozó Timmerman a Front Page című konzervatív folyóiratban megjelent cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy a ma inkább mérsékeltnek tekintett volt iráni elnök, Haszemi Rafszandzsani 2001. december 14-én a teheráni egyetemen az Izraellel való atomháború lehetőségéről kijelentette: „Az atombomba bevetése Izrael ellen teljesen elpusztítaná Izraelt, míg Iránnal szemben csak veszteségeket okozna. Nem elképzelhetetlen egy ilyen forgatókönyv bekövetkezte.” Öt éve az iráni atombomba még távoli fenyegetésnek tűnt, ma azonban csak abban van véleménykülönbség a szakértők között, hogy 2008-ban vagy 2009-ben éri el Teherán ezt a célt.
A szavakra Irán esetében ma is érdemes odafigyelni. Alig egy héttel a brit katonák elrablása előtt az Ahmadinezsád elnökhöz közel álló Reza Fakr író az Iráni Forradalmi Gárda hetilapjában a következőt írta: „Rendelkezésünkre állnak az eszközök ahhoz, hogy elfogjunk egy csokorra való kék szemű, szőke hajú tisztet, és odavessük őket a harci kakasaink elé. Irán elég sok olyan emberrel rendelkezik, akik - ha kell - elérik Európa szívét, vagy amerikaiakat és izraelieket rabolnak el.” A világos beszédet néhány nappal később tettek követték. A Iráni Forradalmi Gárda parancsnokai csak annyit módosítottak a lapjukban megjelent programon, hogy amerikaiak helyett a jobban zsarolható Nagy-Britannia katonáit rabolták el.
A két hétig tartó iráni túszdráma közben a Perzsa-öbölben állomásozó amerikai hadsereg nagyszabású hadgyakorlatot hajtott végre, mely alapján sokan úgy vélik, hogy Irán elleni katonai támadásra lehet számítani, akár már április első felében. A válság másik kézzelfogható eredménye volt, hogy az olajárak újra a magasba szöktek.
Teheránban több száz diák tüntetést szervezett a brit nagykövetség előtt. A köveket dobáló tüntetők az 1979-ből ismert, „halál Nagy-Britanniára”, „halál Amerikára” jelszavakat kiabálták, valamint azt követelték a kormánytól, hogy száműzze az angol nagykövetet, és zárja be a követséget. Hétfőn az iráni hírügynökség bejelentette, hogy mindegyik katona beismerő vallomást tett, bár a videofelvételeken a britek hangja nem volt hallható. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök a világhatalmakat „arrogánsnak” nevezte azért, hogy nem kérnek bocsánatot; iráni tisztviselők pedig nemtetszésüket fejezték ki arra vonatkozóan is, hogy Nagy-Britannia az ügyet az ENSZ elé vitte.
A Biztonsági Tanács „súlyos aggodalmát” fejezte ki a vitával kapcsolatosan. Angela Merkel német kancellár közel-keleti látogatása során a jeruzsálemi Héber Egyetemen mondott beszédében felszólította Iránt, hogy bocsássa szabadon a foglyokat. Bush elnök pedig következetesen „túszok”-ként emlegette az elfogott katonákat. Margaret Beckett brit külügyminiszter azonban leszögezte, országa továbbra is nyitott a párbeszédre, és a válságot békés úton kívánja rendezni.
Bár mindkét ország hangsúlyozta, hogy elszigetelt incidensről van szó, amely nem áll összefüggésben semmilyen bilaterális, regionális vagy nemzetközi üggyel, a körülmények ennek az ellenkezőjére utalnak. Úgy tűnik, Irán alaposan kitervelte lépését. A két iráni hajó, mely fogságba ejtette a briteket, olyan fegyverzettel rendelkezett, ami egy kisebb tengeri csatához is elegendő lett volna. Ezzel szemben az angolok nem rendelkeztek komolyabb fegyverekkel.
A szándékosságot erősíti az is, amilyen gyorsasággal és hirtelenséggel a Forradalmi Gárda felbukkant a helyszínen. Az irániaknak mindössze három percbe telt, hogy a britek mellett teremjenek, pont a legvédtelenebb pillanatban, amikor egy csempészettel gyanúsított, és emiatt ellenőrzés alá vont kereskedelmi hajóról próbáltak motorcsónakjaikba átmászni. Hadihajójuk látótávolságukon kívül esett, és helikopterrel sem fedezték őket, így a védekezés eleve kilátástalan lett volna.
Szakértők szerint az Iráni Iszlám Köztársaság azon kevés ország közé tartozik, amely még most is megszokott eljárásként alkalmazza az erőszakos foglyul ejtést. Ennek egyik példája az 1979-es túszdráma, mely során az amerikai követség dolgozóit ejtették fogságba. Ezek az emberrablások jól kiterveltek, és világos céljaik vannak. Irán többek között azt reméli, hogy ezzel a fajta aszimmetrikus háborúval „kegyetlen előnyre” tud szert tenni az érzékeny nyugati társadalmakkal szemben. A jelenlegi eset is azt tükrözi, hogy az irániak tisztában vannak azzal, hogy mivel lehet a brit társadalom figyelmét felkelteni.
Az incidens nagy figyelmet keltett az izraeli sajtóban is. Saul Singer, a Jerusalem Post szerkesztője szerint nem szabad megengedni, hogy az 1979-es túszdráma újra lejátszódjon, amikor is a Carter-kormány hagyta, hogy az irániak által elfogott amerikaiakat több mint egy évig fogságban tartsák. Singer úgy véli, a mullahok most is a Nyugat hajlandóságát akarják felmérni arra vonatkozóan, hogy vajon védekeznének-e egy iráni agresszióval szemben. A lap főszerkesztője, David Horovitz azt emeli ki, hogy a britek azt hitték, a válságot csendesen, a „színfalak mögött” képesek lesznek megoldani. Ezzel szemben egy szomorú leckét kaptak. Horovitz szerint az iráni vezetés eltökélten halad a szabad világgal és annak értékeivel való összeütközés felé, amellyel szemben a szabad világnak minél előbb együttesen fel kellene lépnie, hogy még kezelni tudja az egyre komolyabbá váló fenyegetést.
A philadelphiai Jewish Exponent szerkesztője, Jonathan Tobin azt hangsúlyozza, hogy a média nagy része, akárcsak számos kormány, nem igazán mutatkozott hajlandónak arra, hogy felismerje a teheráni vezetés részéről érkező veszélyt. Sokan abban is szerepet vállalnak, hogy Irán atomfegyverprogramját vagy a térségben, illetve Irakban betöltött agresszív szerepét bagatellizálják. Véleménye szerint nagyon rossz üzenete lenne annak, ha Iránt bármely módon „jutalom” érné azért, mert elengedte a foglyokat. Ez nemcsak arra bátorítaná őket, hogy más áldozatok után nézzenek, hanem hogy ezt sokkal veszélyesebb módon tegyék.
Felmerült annak lehetősége is, hogy túszok ejtésével Irán a két szövetségest, az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát akarja összeugrasztani, valamint még több belpolitikai nehézséget okozni az iraki háború miatt amúgy is népszerűtlen Blair-kormány számára, alig két hónappal Tony Blair előre bejelentett lemondása előtt. Az irániak támadástól tartanak, és ezért próbálják megkötni Amerika legnagyobb szövetségesének a kezét.
Más vélemények szerint a tizenöt brit haditengerész sorsát Irán két vezető tábornokának hatalmi harca döntheti el. Egy iráni katonai forrás szerint a Forradalmi Gárda parancsnoka a foglyok szabadon bocsátását kérte. Jahja Rahim Szafavi parancsnok az ország Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsa előtt úgy vélekedett, hogy a „helyzet kezd kicsúszni az ellenőrzés alól”, ezért a fogvatartottak azonnali elengedését sürgette. Ezzel szemben Jadollah Javani, a Forradalmi Gárda politikai irodájának vezetője Szafavit állítólag gyengeséggel és „liberális tendenciákkal” vádolta meg, és a foglyok bíróság elé állítását követelte. Irán legfőbb vezetőjének, Khamenei ajatollahnak a tanácsadói is ezt az álláspontot osztják, a brit „agresszorokkal” szemben az iráni törvények alapján akartak fellépni: kémkedés esetén akár halálbüntetés is kiszabható a brit foglyokra.