Hetek XI. évfolyam, 14. szám, 2007. április 06.

A Teremtés könyvében szereplő ősi ígéret szerint születni fog egy ember, a jövő embere, aki az álnok kígyó fejét összezúzza, a rossztól az embert megszabadítja. A kereszténység legfontosabb ünnepének, a húsvétnak középpontjában ez a személy, a Békekötő áll, aki a jövőben nyugalmat hoz a földre, és a népek neki hódolnak. A türelmetlen emberiség régóta igyekszik saját választottjaival betölteni az űrt, amelyet Jézus hagyott a földön feltámadása és mennybemenetele után. Volt, amikor politikai messiásokról kellett hinni, hogy ők nyerik meg a békeharcot. Ma inkább a szabad világ alapjának hitt szekularizáció és a közgondolkodást és közízlést meghatározó kultúra igyekszik megrendíteni a Jézusba mint feltámadott Messiásba vetett hitet, de még azt a tiszteletet is, ami általában az emberek részéről megnyilvánul Jézus mint szent, igaz és jó ember felé. Eddig a média általában megelégedett a keresztények vagy az egyház tekintélyének lejáratásával, illetve bibliaellenes előítéletek lelkekbe oltásával. A Krisztus utolsó megkísértése, A Da Vinci-kód és a Jézus sírja című produkciók új korszakot jelölnek: magát Jézus Krisztus személyét és művét támadják meg. A tartalmától kiüresített, céljában eltorzított húsvét békehőse immár bárki lehet.

Egyszer Jézus utasította tanítványait, hogy keljenek át a Genezáreti-tó túlsó partjára. A tanítványok erős ellenszélben haladtak, ráadásul besötétedett, a Mester pedig a fárasztó nap után a csónakban elaludt. Mikor vihar csapott le a tóra, a tanítványok kis csónakja megtelt vízzel, úgyhogy kiáltozni kezdtek. Ez a történet akár a kereszténység mai helyzetét is ábrázolhatja. Mintha az elemek összeesküdtek volna ellene, a kereszténység csónakja erős ellenszélben halad. A külvilág ellenséges eszmeáramlatokkal akarja feltartóztatni a semmi közepén, ahol már nincs part és földi támasz, a cél pedig még messze van. A víz és a csónak úgy aránylik egymáshoz, mint az erős többséghez képest a maroknyi kisebbség.
A történet még nem ért véget. Nem dőlt el, hogy a népek tengerén a víz-e az úr, ami bezúdul a hajóba, és ezzel elsüllyesztheti azt, vagy elcsitul-e az ellenszél, ami egyre csak hajtja a hullámokat a küldetést vállalókkal szemben.

A görög kultúra és a Biblia együttesen formálta azt a civilizációt, amely mélyen hisz az egyén szabadságában és boldogulásában, és amelynek kutató, igazságkereső szelleme megalapozta a természettudományos kutatást, és megteremtette a modern életvitel technológiai feltételeit. A felvilágosodás óta mégis él a tévhit, hogy a civilizáció áldásaiból részesedő tömegeknek már nem lesz szükségük vallásra, így az fokozatosan elhal. Heller Ágnes A zsidó Jézus feltámadásáról írt tanulmányában a közös örökség és a közösségi tudat nevében igényli a korábbi kizárólagosság feladását, és felveti egy új hellenizmus lehetőségét, amit elvárásnak is értelmezhetünk: „Létrejön-e egyfajta szinkretizmus a különböző keresztény vallások között? (...) Végül vajon a kölcsönös érdeklődés és tolerancia fogja-e felváltani egymás abszolút kizárását, a gyűlölködést és vádaskodást?” Heller szerint „ennek az új [ökumenikus] vallási identitásképzésnek - melyben bibliakutatók, történészek, filozófusok és teológusok vesznek részt - ma már nem a tudománnyal kell megharcolnia, hanem a fundamentalizmussal. Mások tehát a konfrontáció terei, mint ezelőtt. (…)
A vallásoknak a fundamentalista nyomásnak ellenállva kell nyitottságukat és ezzel párbeszédre való képességüket megóvniuk ahhoz, hogy hitelesen tudjanak kritikusak és ugyanakkor modernek lenni.”
A fundamentalizmus felhangok nélküli, eredeti értelmében azonban nem más, mint egy vallásnak a saját szent irataihoz mint alaphoz való visszatérése, visszanyúlása és az azon való építkezés, ha úgy tetszik, egy világnézet, eszmerendszer összességének felépítése. A keresztények fundamentális szövege a Biblia, az iszlámnak a Korán. De ahogy Heller Ágnes írja:
„A fundamentalizmus is csak a modern tudomány termelte tudás bizonyos ágait kérdőjelezi meg, így például a darwinizmust. (…) De a világi tudás esetében a fundamentalista ideológiák csak alárendelt és esetleges szerepet játszanak, mert ha nem ezt teszik, (…) közösségük nem bizonyul életképesnek.” Az iszlám fundamentalizmussal párhuzamosan automatikusan felvetődött, hogy minden vallási fundamentalizmus veszélyes lehet a békére, ha politikai hatalomhoz jut. Ugyanez a veszély nem fenyeget a zsidó-keresztény Bibliához való visszatérés esetében, és nem is valószínű, hogy fog. A fentiek szerint nem is azért kell fundamentalista csoportjaik ellen küzdeni, mert a világot fenyegetnék, hanem mert nekik nem jó, ha elszigetelődnek a többségtől.
A fundamentalista stigmával viszont valami baj van, mert abból az következik, hogy a jó zsidó és a jó keresztény az, aki egyáltalán nem hisz abban, amit tanít, rossz pedig az, aki mélyen és komolyan hisz abban, amit mond. Jellegzetes szekuláris európai feltevés, hogy az ember természetes állapota a vallási kérdések iránti közömbösség, a hit pedig természetellenes, szükségtelen. „Azt a tényt, hogy a tudomány lett a modernség uralkodó világképe, a szekularizáció következményének is le lehetne írni. Hiszen a szekularizáció következtében az embereknek a vallásra egyre kevésbé lesz szükségük. S valóban, a modern világot nem lehet reprodukálni tudomány nélkül, de lehet, legalábbis elvben, vallás nélkül” - írja Heller.
Az egyházak feladata ezek szerint az, hogy alkalmazkodjanak a tudományos világkép egyeduralmához, más szóval vonják kétségbe saját szent irataik számukra kétségbevonhatatlan tudását. Fennmaradásukhoz szükséges, hogy ne kérdőjelezzék meg a felvilágosodás győzelmét, hanem ehelyett inkább a saját fundamentalizmusukat győzzék le, mert másként elszigetelt csoport lesznek, akiket a szekuláris világ lenéz. Ha már mindenképp ragaszkodnak a valláshoz, akkor pedig az ökumenizmus jegyében elsősorban egymással keressék a kapcsolatot, ne élezzék a konfliktust, hanem békéljenek meg egymással.
Hogy pedig a nyugati modern civilizáció reprodukálja-e önmagát, már az sem bizonyos, hiszen az emberi oldal megváltozásával a civilizáció is változhat. Közírók, mint a konzervatív Mark Steyn a The New Culture Forum hasábjain már évek óta kongatják a vészharangot: ha csak a születésszámot nézzük, a régi európai népesség drámai csökkenésére semmilyen technikai újítás nem ad választ, csak az itt élő emberek meggyőződésének és életelveinek radikális megváltozása.
A francia katolikus Alexis de Tocqueville a 19. század elején Az amerikai demokráciáról írt művében azt kutatja, mitől van mégis az, hogy a világ egyik legszabadabb és legfelvilágosultabb népe lelkes odaadással teljesíti minden vallási kötelességét. „A 18. századi filozófusok - mint írja - igen egyszerűen magyarázták a hit fokozatos gyengülését. A vallásos buzgalom, mondták, annál jobban csillapodik, minél jobban nő a szabadság és a felvilágosodás. Bosszantó, hogy a tények cseppet sem vágnak egybe ezzel az elmélettel. A protestáns puritánok alapította országban a kereszténység morálja mindenütt ugyanaz.” Tocqueville valószínűnek tartja, hogy jócskán vannak, akik inkább szokásból, mint meggyőződésből tisztelik Istent, de még mindig „Amerika az az országa a világnak, ahol a keresztény vallás a legtöbb valóságos hatalmat őrizte meg és fejti ki a lelkekre; és mi sem mutatja jobban, mennyire hasznos és természetes az ember számára, mint hogy az az ország, ahol manapság a legnagyobb uralmat gyakorolja, egyszersmind a legfelvilágosodottabb és a legszabadabb ország is”. Az új Európa viszont nem hisz abban, hogy bármely hit hasznos és természetes lehet az emberi természet számára, főként nem abban, hogy a szabadsághoz vivő út a valláserkölcsön keresztül vezet, legfőképpen pedig abban nem, hogy ez a Tízparancsolat etikája volna. A tömegkultúra ezt a hitet az óceán mindkét partján folyamatosan mossa alá.

Don Feder, a „Zsidók a keresztények rágalmazása ellen” elnevezésű amerikai szervezet alapítója felhívja a figyelmet arra, hogy a hetvenes évektől fokozatosan eltűnt a filmvászonról a nyájas pap, a bölcs rabbi, a szilárd jellemű prédikátor alakja. Az igazság az, hogy nincs még egy vallás, amit Hollywood olyan büntetlenül gúnyolhatna, mint a kereszténység, bár leginkább a katolikusok és az evangéliumiak számíthatnak arra, hogy úgy lesznek beállítva, mintha köreikben csak kegyetlen apácák, perverz prédikátorok, bűnös kapcsolatba keveredett keresztény iskolások léteznének. Nem minden vallás tűnik fel rossz színben a filmeken. Buddhista, muszlim vagy boszorkányvallás-hívő, reformzsidó vagy liberális keresztény szereplő sosem érdemli ki Hollywood negatív beállítását. Pozitív hősnő ellenben az a keresztény, aki korábban „törvénykező” volt (azaz komolyan vette a hitét), de egy látomás által rájön, hogy házasság előtti szex révén „megmentheti” fiúismerősét attól, nehogy az végleg homoszexuális legyen.
Az egységbe tömörülő keresztények léte némely alkotókból ugyancsak paranoiás félelmet vált ki. A Vérbosszú című tanmese nem más, mint egy thriller, amiben az amerikai keresztény jobboldal elvei egy náci rendőrállamban öltenek testet. A film cselekménye 2020-ban Nagy-Britanniában játszódik, egy atomháború után. Egy ultrakonzervatív keresztény vallási párt kerül hatalomra, amely totális diktatúrát vezet be, és erkölcsi követelményeit a rendőrséggel hajtatja be a lakosokon. Az állam jelmondata: „Egységben az erő, hitben az egység.” Címere egy stilizált kereszt. Az orwelli világot idéző, nem túl eredeti film azt sugallja, hogy a szabadság ellenségei nem mások, mint a keresztények.

Változnak az idők, és benne a kereszténység ünnepeihez időzített médiaüzenetek is. 1996-ben a Time magazin húsvéti száma még címlapon említette Carsten Peter Thiede kutató felfedezését, aki a világ legrégebbi Újszövetség-töredékét azonosította egy oxfordi múzeumi tárolóban porosodó papiruszdarabka újbóli vizsgálata során. Az i. sz. 60-as évekre datálható lelet kapcsán az olvasó elgondolkodhatott: mi van, ha a kézírás egy szemtanútól ered? Annyit mindenképpen leszűrhetett, hogy az Evangélium kéziratai milyen megbízható és ősi források. A média keresztény témában mostanság mintha éppen az ellenkező célt akarná elérni.

A héten sikerült újból felkorbácsolni az indulatokat, amikor a BBC Radio 4 csatornán Jeffrey John anglikán lelkész azt fejtegette, hogy a kereszténység hagyományos tanítása arról, hogy Jézus Krisztus keresztre feszítése az emberiség bűnei miatt történt, „visszataszító”, „értelmetlen” és „Istent úgy tünteti föl, mintha őrült lenne”. A homoszexualitását büszkén hirdető John szerint túl sok keresztény nem érti meg, hogy Isten a „szeretetről és igazságról” szól, nem „haragról és büntetésről”, azt sugallva, hogy Krisztus nem a bűnökért halt meg, hanem hogy „osztozzon velünk a legrosszabb szenvedésben és fájdalomban, amivel csak az élet minket sújthat”.
Tom Wright, Durham püspöke bírálta a BBC-t, amiért Johnnak ilyen befolyásos fórumot biztosított a hagyományos hittel szemben megfogalmazott provokatív nézetei kifejtésére. „Elegem van abból, hogy a BBC úgy dönt, hogy nagyhéten ezeknek a szerencsétlen nézeteknek biztosít előjogokat.” Wright püspök joggal veti John szemére, hogy állításai a keresztény evangélium központi üzenetét támadják. „Tagadja azt, ahogy mi értelmezzük Krisztus áldozatát. Igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy Isten a szeretet Istene, de elfeledkezik arról, hogy ez azt is jelenti, hogy szükségképpen haragszik is mindenre, ami az emberi életet eltorzítja.”
Rowan Williams canterbury érsek a meleg papok mellett néhány éve védelmébe vett egy új bibliafordítást is, mint ami „ rendkívül erőteljes”, de kritikusai szerint egyértelműen a nemi erkölcsök lazulását propagálja. Szent Pál szavait a szexuális bűnökről úgy interpretálja, hogy az minél kisebb lelkiismeret-furdalást okozzon a mai embernek, miközben ezzel súlyosan eltorzítja a szöveg eredeti szándékát. Ahol Pál azt tanácsolja, hogy a paráznaság elkerülése érdekében tanácsos, hogy „minden férfinak legyen saját felesége, és minden nőnek saját férje”, ott a fordító szerint: „ legyen állandó partnere”. Az özvegyeknek és egyedülállóknak az apostol eredetileg azt tanácsolja: „Ha magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek, mert jobb házasságban élni, mint égni.” Mindez az új fordításban: „Ha erős szükségeid vannak, szerezz magadnak egy partnert. Jobb, mint frusztráltnak lenni.” Eszerint házasságról szó sincs, még a szót is gondosan elkerüli, mint ami feltétlenül heteroszexuális kapcsolatot sugall, és elkötelezett, életre szóló kapcsolatot jelent. Partnerről beszél, aki lehet akár azonos nemű is, lényeg, hogy szerezzen egyet, aztán tart, ameddig tart a kapcsolat. A szexuális szükség ebben az olvasatban mindennemű felelősség alól felmenti az egyént: tegyen úgy, ahogy érez, máskülönben még komplexusai lesznek. Az egyházaktól azt várják manapság, hogy szolgálják ki a tömegízlést, és alkalmazkodjanak a korszellemhez. A „mindenkinek igaza van, neked is” típusú elvtelen álbékesség a „csónak” közeli elsüllyedését vetíti előre.

A békekötés asztala

Miért volt mégis Jézus Krisztus halála helyettesítő jellegű? Miért nem „őrültség”, hanem örömhír? A húsvét és Jézus Krisztus helyettesítő áldozata az emberiség bűneiért azt az örömhírt tartalmazza, hogy az emberi személyiséget és cselekedeteit külön lehet választani, így a bűnös meg tud szabadulni bűneitől, mert a bűn Istentől rendelt módon átvihető, átterhelhető. Az ősi rossz, a bűn koncepciója nagyon világos és érthető, ha a Biblia kijelentése szerint azt emberi cselekedetnek mint Istennel szembeni sértésnek és tartozásnak gondoljuk el. Az ártatlanság korában az ember Istennel járt, otthona az Éden volt, szabad és boldog teremtményként élt, és szabadon hozzáfért az élet fájához. A szövetség Istennel ígéreteken és egy tilalmon nyugodott: a teremtés koronája a látható világ uraként mindennel rendelkezett, minden földi jóval fel volt ruházva, de egyetlen ismeretforrást, a rossz és a jó közti különbség megismerését nem engedte meg neki a Teremtő. Szavát azonban nem tartották becsben, az emberpár elhitte a Kísértőnek, Isten ellenségének a rágalmát, és a tilalom ellenére evett a tiltott gyümölcsből. Isten szavának áthágása, a bűn, a szent Isten haragját váltotta ki. A felsőbbségét, jogait sértő magatartás láttán igazságos és jogos ítéletet mondott ki hűtlen teremtményére: a földi életben a férfi sorsa az értelmetlen munka, a nőé a családi viszályok és a fájdalmas gyermekszülés lesz, és az út végén az emberi test visszahull a föld porába, amelyből vétetett. Isten azonban irgalmas volt az emberekhez, mert megígérte, hogy születni fog egy ember, a jövő embere, aki az álnok kígyó fejét összezúzza, a rossztól az embert megszabadítja.
Mielőtt az élet fájától végleg elbúcsúztak, a Mindenható az embereknek állatbőrből készített ruhát, hogy eltakarja szégyenüket. Ez volt az első eset, hogy egy állatot az ember érdekében le kellett ölni, hogy ami nincs az embernek, azt Isten ezáltal pótolja. Ez az emlék az oka, hogy az istenkeresés ősi módja az állatáldozat. Az egyszeri és megismételhetetlen élet, ami ekkor megszakad, a vérben levő élet, ami az állatot éltette, ezentúl valaki mást éltet, mert valaki más érdekében kellett odaadni. Mivel a bűn adósság, tartozás, amiért kárpótlást kell a tulajdonosnak adni, az élet adójának pedig az ember önmagával tartozik. Mivel a bűn ellopta az embert Istentől, valakinek vissza kell számára szerezni. Aki visszavásárolja a bűn birodalmából és visszaviszi az eredeti tulajdonoshoz, az a Megváltó.
A bűn ezenkívül sértés is, ami Istennek méltóságát érinti. Ezért pedig jóvátétellel tartozunk. Az elégtétel pedig olyan engesztelés lehet, amit mi meg tudunk adni, Ő pedig elfogad. Isten és ember között nincs alaptalan, elhamarkodott békeígéret. De ki az, aki alkalmas arra, hogy békekötőként közbelépjen a felek között? Az engesztelés után lehetséges a békekötés, hogy újra ép és teljes legyen a kapcsolat, melynek célja a közösség. A békekötés a Bibliában ezért nagyon ünnepélyes cselekedet, amit a felek ünnepélyes esküje és a béke jeleként a véráldozat pecsételt meg, valamint a közös étkezés. A közösség célja pedig a felek egysége, hogy újra egymásért és egymás által éljenek. Ádám leszármazottai nem rendelkeztek olyan élettel, lévén maguk is halandók, amit saját rokonaikért, az emberekért adhattak volna, legfeljebb jelképes áldozatokkal kereshették Isten jóakaratát és békés szándékát. Csak Isten kezdeményezhette ennek a kérdésnek a végleges rendezését, mert kijelentette: nincs békesség a gonoszsággal azonosuló embereknek. A kijelentés története, Isten önmagáról adott kijelentése az Isten emberein keresztül a Békekötő személyéről adott egyre pontosabb meghatározást. A választott nép egyik törzse, Júda családjából származik majd a titokzatos nevű Síló, ami héberül annyit tesz: Békehozó. A legrégebbi kommentárok szerint Jákób áldásmondása Sílónak nevezi a Messiást, aki nyugalmat hoz a földre, és a népek neki hódolnak. A próféták a Békesség Fejedelmének nevezik, aki uralkodni fog Dávid királysága felett, aki Csodálatos Tanácsadó, Örökkévalóság Atyja, egy királyi sarj, aki megszabadítja Izraelt, és békében és biztonságban lakik Júdában Ő és Jeruzsálem népe. Ugyanakkor Izajás látomásában a békességünkért bűnhődőt így látja: „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg”. Az Igaz Szolgának ezért maga a Mindenható ad újra hosszú életet, mert életét halálra adta, hogy mások igazakká váljanak.
Az Írások szerint szükségszerű, hogy egy Istentől választott Ember Fia szenvedjen, meghaljon a bűnökért, hogy így szerezzen engesztelést. Az, akit Isten feltámaszt és újra éltet immár örökké, az lesz a Békehozó, aki Isten Fiának bizonyul a feltámadása szerint. Jézus Krisztusnak, Isten Fiának örömhíre az a különleges üzenet, hogy személyében eljött a Békehozó, eljött, hogy a hozzá közeli és a tőle távoli népeknek békeüzenetet adjon át. Megjött a megígért Igaz Szolga, aki engesztelést és elégtételt adott Istennek. Isten elfogadta őt mint az emberiség helyettesítőjét, aki azonosult az emberi nem minden adósságával, és magára vállalta az összes sértést, mintha Isten ellen ő követte volna el. Jézus testét pénteken sírkamrába helyezték, de vasárnap reggel a tanítványok már nem találták ott. „Nincs itt, mert feltámadott!” - ezt előbb egy mennyei küldött adta hírül, aztán a tanítványok saját szemükkel láthatták viszont a Mestert. Jézus Krisztus feltámadása után többször is megjelent a tanítványainak: „Salómmal” köszöntötte, tanította őket, majd együtt is ettek.

Feltámadása azt bizonyítja, létezik egyetlen olyan tárgyalóasztal, amihez Isten és ember leülhet: a szövetség asztala; és van találkozási pontja a mennyeieknek és a földieknek: Jézus Krisztus egyedülálló személye. A keresztények a Békehozót ünneplik minden örömlakomán, amikor testének és vérének egyszerű jelképeit fogyasztják. Akik e köré a tárgyalóasztal köré gyűlnek az emberek közül, szükségképpen egymáshoz is közelednek. A nemzetek, vallások, nemek, kultúrák közötti sok-sok feszültséget csak a Békehozó oldhatja fel, aki új emberré teszi az emberi nem akármely képviselőjét. „Mert Ő a mi békességünk, aki eggyé illesztette a kettőt, és testében lerombolta a válaszfalat, az ellenségeskedést, a tételes parancsolatokból álló Törvényt felfüggesztette, hogy békességet szerezve e kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és hogy kiengesztelje mindkettőt egy testben az Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában. Majd eljött, és békét hirdetett nektek, akik távol vagytok, és békét azoknak is, akik közel vannak.” (Efeszosziakhoz írt levél 2:14-17)
A kereszténység útja egyre jobban hasonlít a éjszakai hajózás történetére. A történet azonban jól végződik, mivel a viharban csak egy a lényeg, hogy a csónakban a Mester ott legyen.
(A szerző teológus, főiskolai docens)