Rokob Tibor
Bűnös vagy áldozat?
Egy nevelőintézeti lány hányatott sorsa

Anna dús, barna haja és izzó kék szeme nem mindenki számára árulja el cigány származását. Nekem azonban sikerült alaposan megismernem az utcán felnőtt tizenhat éves lány múltját. Sokat mesélt gyermekkoráról, családja széteséséről, intézeti kalandjairól. Nem volt nehéz megtalálnom őt, hiszen egy nyereségvágyból elkövetett csoportos rablás miatt a bíróság már több mint egy éve előzetes letartóztatásba helyezte. Ügyében csak tíz hónap után született jogerős döntés: Annát két év hat hónap javítóintézeti nevelésre ítélték. E szerint a lánynak 2008 júniusáig a Rákospalotai Javítóintézetben kellene maradnia, de jó magaviseletének köszönhetően már idén augusztusban szabadulhat.

Élettörténetének megismerése közben egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a bíróság által jogosan kimondott bűnössége mellett Anna egyúttal áldozat is. Áldozata annak
a társadalomnak, amelyikben szeretet és figyelem nélkül nőhetnek fel gyerekek. Egy azok közül a fiatalok közül, akikre sem otthon, sem az iskolában nem figyelnek kellőképpen.
A drogozással együtt járó csavargásainak köszönhetően gyakorlatilag nem is maradt számára más lehetőség, mint hogy már tizenévesen az állam viselje gondját. A családjától így megfosztott, de tulajdonképpen meg is mentett lányt egy budapesti gyermekotthon fogadta be.
Sokat azonban ezt követően sem változott élete. Az intézetben nem bírtak az egyre inkább kamaszodó lánnyal, aki szinte minden létező szabályt megszegett, s többet volt szökésben, mint amennyi időt az épületben töltött. Bűncselekményét is intézeti társaival együtt követte el. Anélkül, hogy felmenteném Annát az általa elkövetett bűncselekmények személyes felelőssége alól, látni kell, hogy a lány eddigi sivár, szeretethiányos élete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy már ilyen fiatalon összeütközésbe került a törvénnyel. Letartóztatása senkinek sem okozott meglepetést. Megismerve életútjának meghatározó mozzanatait, volt ebben valami törvényszerű.
A család nélkül felnövő fiatalok többségéhez hasonlóan Anna is szerelemgyerekként jött a világra. A józsefvárosi szoba-konyhás lakásban élő nagymama emlékei szerint lánya még csak hathónapos terhes volt, amikor már az egész család tudta, hogy kislánya születik. Emiatt nem is nagyon kellett senkinek. Mindenki aggódott, hogy az alig tizenhét éves apának - a terhesség ideje alatti - brutalitása nem hagy-e maradandó nyomot a kisbabán. Apja már a kórházban kijelentette róla, hogy nem az övé, és hosszú ideig nagyanyja sem volt kíváncsi unokájára. Nem sok hiányzott, hogy Anna egy magyar családhoz kerüljön, ugyanis a csecsemőosztály egyik nővérének nagyon megtetszett a kék szemű kislány. Az örökbefogadás azonban elmaradt. Végül a nővér beszélte rá az idős asszonyt, hogy legalább egyszer nézze meg unokáját. Néhány nap múlva hazavitték Annát.
A család akkoriban még egy négyszobás lakásban lakott, a későbbiekben azonban négyszer is kisebbre cserélték az otthont. Mára csak egy nyolcadik kerületi szoba-konyhás lyuk maradt a hajdani nagy értékű lakásból.
A különbözet elköltéséről a lány kábítószerrel üzletelő és prostituáltakat futtató nagybátyja gondoskodott. Édesanyja sosem viselte igazán gyermeke gondját, hiszen akkoriban már javában szipuzott. Pálmatexet szívott. Nem kizárt, hogy a lány nemcsak allergiáját, hanem gyengébb képességeit is ennek köszönheti.
Amikor a kórházból hazatérve bátyja mindkettőjüket bezárta a lakásba, anyja - egyedül hagyva lányát - az ablakon szökött ki. Testvére a gyerek apjánál talált rá. Az Annát is magával cipelő férfi alaposan megverte mindkettőjüket.
Amikor anyja hajnalban részegen jött haza, gyakran verekedésbe torkolló kiabálások verték fel a lányt, ilyenkor csak hosszú sírás után nyugodott meg szobájában. Az egyre komolyabb heroinistává váló anyja egy idő után már kizárólag csak enni, inni és aludni járt haza. Lopás miatt pedig húszévesen börtönbe került. Bár a család rendszeresen járt be hozzá, kilétét titokban tartották a lány előtt, aki tizenkét éves koráig nagymamáját vélte édesanyjának. Ekkor azonban elszólta magát a család: „Nézd, megjött anyád a börtönből!” - mondták Annának, aki így jött rá az igazságra. Annát az italt és a szerencsejátékot sem megvető nagyanyja nevelte fel. Apja egy darabig fizetett valamennyit, de a gyerektartás összegéből mégis bírósági per lett.
Anna gyermekkori élményeinek legnagyobb részét legszívesebben elfelejtené. A napköziben mindig érte jöttek utolsónak. De előfordult az is, hogy ottfelejtették az iskolában. Anyja évekig táncosnőként dolgozott Olaszországban. Hazatértekor egy hatalmas táska játékkal jelent meg. Lányát maga elé ültetve - az elmaradt szeretet kárpótlásaként - eléborította a rengeteg játékszert. Későbbi emlék Anna életében, amikor a felnőtteket figyelve rájött, hogy nagybátyja a lakás melyik részében rejti el a kábítószert. Nem sokkal később már ő is kipróbálta a füvet és a speedet. A szúrástól azonban mindig félt, pedig társai mindig mondták neki, hogy ilyen vénával nem szabadna kihagynia. 2003-ban úgy indultak vele az intézetbe, hogy azt sem tudta, hova mennek. Eleinte kézzel-lábbal harcolt az állami gondozás ellen, de ma már úgy látja, hogy mindezért csak köszönettel tartozik.
Anna édesanyja ma is csak a börtönből levelezik lányával, analfabéta nagyanyja pedig nagy szegénységben, havi ötvenezer forintból él. Egy kis pluszpénz fejében a lakásban néha heroinosok lövik be magukat, vagy utcalányok fogadják kuncsaftjaikat. Anna szavai szerint élete eddigi legboldogabb pillanata az volt, amikor nagybátyja és anyja egyszerre szabadultak. Vágyai között két gyermek szerepel. Az intézetben most fejezi be a nyolcadik osztályt, ha sikerülne szakirányú képesítést szereznie, fodrászként vagy eladóként szeretne elhelyezkedni.
Egyelőre azonban szinte retteg augusztusi szabadulásától. Családja gyakorlatilag nincs, a gyermekotthonban pedig - évekkel ezelőtti magatartása miatt - még mindig haragszanak rá…
Anna szabad élete sokkal nehezebb lesz, mint amilyen a büntetése volt. Mindezt ő is jól tudja. A normál társadalomba való visszailleszkedéséről nem érdemes beszélni, hiszen egész gyermekkorát úgy élte le, hogy mindehhez sosem állt igazán közel.
(Az írásban szereplő személyek nevét megváltoztattuk. A szerző a Rákospalotai Leánynevelő Intézet tanára)