Hetek XI. évfolyam, 12. szám, 2007. március 23.

Az antiszemitizmus története Oroszországban sokáig jelentősen eltért a hasonló jelenségek európai históriájától. A sötét középkorban, amikor Európa-szerte hétköznapi volt a zsidók megvetése és fizikai megsemmisítése, Oroszországban ilyesmit nem lehetett tapasztalni, mivel ott egyszerűen nem voltak az orosz nyelvben „héberek” néven jelölt zsidók. Ma a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb.

Első alkalommal az orosz impérium területén akkor jelentek meg, amikor a 18. század végén felosztották Lengyelországot. Az Oroszországhoz csatolt részen élő zsidókat az uralkodó Nagy Katalin cárnő nem különböztette meg a birodalom más népeitől.
I. Sándor uralkodása idején (1801-1825) jelent meg az első rendelet a „Héberek elhelyezéséről”, amelyben rögzítették jogaikat a felsőoktatáshoz, és gazdasági tevékenységük támogatását - ugyanakkor korlátozták letelepedésüket az impérium délnyugati régióira.
Az állam sokkal nyilvánvalóbb szerepvállalása a zsidók elnyomásában I. Miklós cár idején jelent meg, aki a magyarok szabadságharcát sem habozott elnyomni. A fő irányvonal uralma alatt az asszimilálás volt, az uralkodó elitben ugyanis elterjedt az a nézet, hogy a zsidóknak nincs jövőjük önálló nemzetként.
I. Miklóst fia, II. Sándor váltotta a cári trónon (1855-1881), aki liberális reformok bevezetésén fáradozott. A zsidók számos szabadságjogot kaptak, többek között szabadon megválaszthatták lakóhelyüket is. II. Sándort ismeretlenek meggyilkolták, fia, III. Sándor pedig a reformokat visszájára fordította. Többek között korlátozta a zsidók részvételét a felsőoktatásban és az önkormányzatokban, de sokkal fontosabb, hogy uralma idején kezdődtek meg a pogromok. Két új jelenséget váltott ki a fizikai üldözés megjelenése: egyrészt megkezdődött a tömeges emigráció - többek között Magyarországra, konkrétabban Budapestre -, másrészt az orosz zsidók mind aktívabb szerepet vállaltak a forradalom előkészítésében. Az utóbbira válaszul a hatalom a nemzeti monarchista pogromszervezetek létrehozásával reagált, mint például az „Orosz Nemzeti Szövetség” vagy a „Fekete Század”, és mesterségesen gerjesztették a judeofób hangulatot. Ennek következtében még olyan humanista írók is megfertőződtek az antiszemitizmus eszméjével, mint Fjodor Dosztojevszkij, elterjedt a „konyhai” és a „népi” antiszemitizmus.
A hatalom nyílt megengedő akaratával és burkolt támogatásával zajlottak a pogromok, miután II. Miklós trónra lépett. Noha az áldozatok száma messze nem érte el a középkori Európa „teljesítményét”, a pogromok jelentős visszhangot váltottak ki Oroszországban és Európában is. A bűnözés szokatlan formái jelentek meg; addig ismeretlen volt a nemzetiségi alapon kivitelezett fosztogatás, garázdaság. Az egyik kisinyovi pogrom során a város lakóépületeinek közel harmada(!) vált lakhatatlanná. A brutalitás hamarosan szimpátiát váltott ki az üldözöttek irányába, a kárt szenvedett zsidók javára orosz városok több mint egymillió rubel adományt gyűjtöttek össze, ami akkoriban óriási vagyont képviselt. Ugyanakkor tény, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája is ekkor, a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana berkeiben született meg, amit a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című, az antiszemita rágalmak enciklopédiájának tekinthető iromány is igazol.
Az 1917-es forradalomban a zsidók rendkívüli részt vállaltak. A legnagyobb kisebbségi csoportot alkották az új kormányzatban, a bolsevik párt központi bizottságában, a rendfenntartó szervezetek irányításában, és jelentős erőt képviseltek a Vörös Hadsereg vezetésében. Ezek a tények a zsidókat az antibolsevista előítéletek legfőbb tárgyává tették. A polgárháború idején a pogromok újra mindennaposakká váltak, amelyekben időről időre a Vörös Hadsereg is szerepet vállalt.
A Szovjethatalom döntő lépéseket tett az antiszemitizmus ellen. 1918 júliusában Lenin kormánya rendeletet fogadott el a pogromok résztvevőinek törvényen kívül helyezéséről, ami a halálos ítélettel volt egyenlő. Ezek után a Vörös Hadsereg főparancsnoka, a szintén zsidó Trockij parancsára négyszáz katonát végeztek ki nyilvánosan pogromokban való részvétel miatt. Új törvények láttak napvilágot, amelyek az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulását halállal büntették tizenkét éves kortól.
A szélsőséges antiszemitizmus a zsidóellenességgel szembeni túlkapásokba fordult át. Ez a váltás még a zsidók felé lojális oroszok között is visszatetszést váltott ki. A polgárháború után az elégedetlenség egyre erősödött, mivel a zsidók kifejezetten törekedtek az oroszok kiszorítására a döntő pozíciókból. Az erősödő „konyhai” antiszemitizmust a proletár internacionalizmust szajkózó hatalom szigorúan büntette.
Sztálin idejében - akinek személyi kultusza kiépítéséért elsősorban zsidókkal kellett megküzdenie a bolsevik pártban - az antiszemitizmus új reneszánsza kezdődött. 1928-ban betiltották az ivrit nyelvű könyvkiadást, a jiddis nyelvű könyveket pedig orosz könyvekkel váltották fel rövid idő alatt. Később a szovjet zsidóknak ki akartak jelölni egy nemzeti területet, helyét azonban nem a tradicionális délnyugaton keresték, hanem a Távol-Keleten. 1930-ban a jelentős részüket kizárták a pártból, sokan munkatáborokba kerültek, másokat kivégeztek. Ugyanezen év végére bezártak minden zsidó oktatási intézményt.
1948-ban lezajlott az első szovjet antiszemita kampány. A „kozmopoliták elleni harc” során Sztálin végrehajtói sok közismert zsidót helyeztek nyomás alá. Meggyilkolták Michoels színész-vágót, a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét. A hatalom a zsidó kultúra teljes likvidálásába kezdett: 1949 és 1951 között bezárták az összes zsidó színházat, beszüntették az összes zsidó, jiddis időszaki kiadványt. 1952-ben hamis vádak alapján kivégezték a zsidó irodalmi élet elitjét. Mindent, ami zsidó, gyökerestül akartak kitépni a szovjet közéletből. Odáig fajultak a dolgok, hogy az éttermi zenekarok tagjait egyenként bírták nyilatkozatra arról, hogy többé nem játszik zsidó zenét. Az állami antiszemitizmus a politikai elitet kezelő orvosok elleni perben érte el a csúcspontját, akiket Sztálin összeesküvéssel vádolt meg.
Érdekes, hogy a vezér életének utolsó évében terjedt el az a szóbeszéd, hogy a zsidókat Sztálin Szibériába akarja kitelepíteni (lásd keretes írásunkat). Ma a szóbeszédek hátterében a zsidók pszichés felkészítését vélik felfedezni, mivel fény derült arra, hogy Sztálin „kommunista népi demokráciát” akart létrehozni Izraelben a szovjet zsidók tömeges áttelepítésével. A Szovjet Állam engedélyezte a zsidóknak az emigrációt akkor, amikor mindenki más számára ez tilos volt. Ettől az időtől fogva a zsidókat nem tekintették szovjetnek. A cári időkhöz hasonlóan maximálták a felsőoktatásban a zsidók arányát, és némely intézet kapui végképp zárva maradtak előttük. Hruscsov idejében a zsidókat eltávolították az államgépezet felsőbb posztjairól. Nem léphettek be a KGB kötelékébe, és nem tölthettek be semmilyen parancsnoki pozíciót a hadseregben. A hatvanas évek elején bezárták az összes, addig még működő zsinagógát. Mindezek mellett a hivatalos Szovjetunió - formálisan - elítélte az antiszemitizmust.
A posztszovjet Oroszországban az antiszemitizmust állami szinten visszaszorítani igyekeztek, ugyanakkor a hétköznapi antiszemitizmus a kilencvenes évek közepén hirtelen erősödésnek indult. Az orosz oligarchák között ugyanis nem kevés zsidó található. A helyzetet nem javította Berezovszkij, Guszinszkij, majd a Jukosz tulajdonosa, Hodorkovszkij elleni vádemelés, amely a gazdasági ügyek mellett társadalom- és államellenes tevékenységgel vádolta a multimilliárdos üzletembereket.
Vlagyimir Putyin többszöri kijelentése után, miszerint szégyelli az antiszemitizmus oroszországi megnyilvánulásait, a zsidóellenes hangulat a közélet perifériájára szorult. Ugyanakkor sokan keresnek bűnbakot jelenlegi rossz élethelyzetük miatt; a zsidók mellett általában a külföldieket, idegeneket okolják. A pogromirodalom szabadon hozzáférhető az utcán és az interneten, így a „konyhai” antiszemitizmusnak továbbra is bőven van táptalaja. Időnként országos nyilvánosságot kap egy-egy antiszemita cselekmény, mint például az a 2005 októberében elkövetett lincselés, aminek ügyében a minap hirdetett ítéletet a Szverdlovszk területi bíróság. A vádirat szerint „négy tinédzser korú fiú és egy lány találkozott egy fiatal zsidó fiúval Jekatyerinburgban, és ügyeik elrendezésére a Mihály temetőbe kényszerítették. Ott a csoport elkezdte ütni-verni a kiszemelt áldozatot, majd egy sírból kirántott vaskereszttel agyonverték.”
A gyilkosok mindannyian fiatalkorúak, ennek ellenére a bíróság szigorú ítéletet hozott: három fiatalembert hét év szabadságvesztésre ítéltek, a negyediket tíz évre. A lányt, aki a vaskeresztet a gyilkosok kezébe adta, bűnrészesként öt év fegyházra ítélték.
A példásan szigorú bírói ítéletek ellenére az orosz újfasiszta mozgalmak töretlen támogatottsága azonban azt jelzi, hogy a történelem terheitől nem ilyen egyszerű megszabadulni.