Bagyarik Cecília
Műtét baltával
Három kórházra szűkült a reform

„Mindenki tisztában van vele, hogy az egészségügy beteg, de ami most zajlik benne, azt leginkább baltával való műtéthez hasonlítanám” - hangzott el egy főorvos szájából a Lipótmezőn tartott tájékoztatón, ahol az Egészségügyi Minisztérium megbízottjai próbálták felvázolni a számukra is még igen homályos jövőt. Egyetlen dolog biztos: miniszteri határozat született a március 31-ével megszüntetendő kórházakról és ágyakról.

Anna pszichiátriai beteg, gyakorlatilag nincs kapcsolata a külvilággal, nem jár dolgozni, nincsenek barátai. Igen sivár életében akkor történik változás, ha több vagy kevesebb napra beutalót kap Lipótmezőre. Azt mondja, Buda elit negyedébe egyébként soha el sem jutna. Úgy érzi, hogy itt szeretik, gondoskodnak róla, foglalkozásokat szerveznek neki. Sőt elvitték nyaralni is, amire szintén nem lenne lehetősége. A kórházbezárásokról nincs véleménye, hiszen úgysem szólhat bele. Még nem tudja mi lesz vele, ha megszűnik a Lipót.
A papíron eltervezett intézkedések kapcsán várható volt, hogy a bürokrácia igen heves ellenállásba fog ütközni az érintettek körében. Az OPNI kápolnájában megrendezett dolgozói tájékoztatón valósággal forrt a levegő. A hangulatot emelte, hogy időnként kokárdával és napszemüvegben, ám talpig csíkos pizsamában besétált egy-egy beteg. Tasnády Zoltán miniszteri biztos bemutatkozó mondatát hangos felhördüléssel fogadták a jelenlevők. Elmondta ugyanis, hogy őt a folyamat menedzselésével bízták meg. Később azon szavai okoztak megütközést, hogy közgazdászként személy szerint csupán a négyzetméterekért és a köbméterekért tud felelősséget vállalni. A résztvevők szerint azonban inkább a betegekért kellene tennie valamit. Horváth Ágnes államtitkárnak már be sem kellett mutatkoznia, hiszen többen kiabálták: „tudjuk, ki vagy”. Azonnal előkerült elhíresült mondata, mely szerint az asztma kezeléséhez ma már olyan gyógyszerek állnak rendelkezésünkre, melyek akár a hegyi levegőt is helyettesíthetik. A felhevült dolgozók közül többen ajánlották neki, hogy mielőtt intézkedni kezdene, nézzen meg először közelről egy beteget.
A tájékoztatón kiderült, hogy bár március 31-én megszűnik a kórház, a tárgyalások igazából még el sem kezdődtek. Sőt elszámolták a kapacitások (értsd: betegek) számát is. Így nem derült ki az, hogy az orvosok mit is mondjanak betegeiknek, mi legyen a hosszú távú szerződésekkel, megrendelésekkel stb. Az egyik főorvos ki is állította a bizonyítványt. Mint mondta, ha ő így látná el a munkáját, már régen fegyelmivel távolították volna el. Felvetődött az is, hogy mivel sokan menekülnek a süllyedő hajóról, a többiek nem tudják vállalni a betegekért a felelősséget. A dolgozók még arra a kézenfekvő kérdésre sem kapták meg a választ, hogy miért is kell az intézetet megszüntetni. Ugyanis nem volt veszteséges, és a szakmai testületek sem támogatták a lépést. A bekiabálók szerint valójában nincsenek is érvek, egyszerűen üzletet lát benne a kormány. Többen tudni vélik, hogy egy arab herceg már jelentkezett befektetőként. Lapunk kérdésére a minisztérium határozottan cáfolta, hogy elkezdődött volna az ingatlan értékesítése.
Az Egészségügyi Minisztérium munkatársa, Kundra Anna szép jövőt vizionált lapunk kérdésére, amely szerint az új rendszer az egymásra épülő ellátási szintekkel világosabb és egyértelműbb feladatmegosztást jelent az intézmények között. Az átalakításokkal a párhuzamosságok szűnnek meg, így a betegek számára is átláthatóbb rendszer alakul ki, közelebb találhatnak megoldást kisebb egészségi problémáikra, mint eddig, csak épp nem kórházi ellátás keretében. Egyes speciális ellátásokért lehet, hogy messzebb kell majd utazniuk, de cserébe minden esetben biztonságosabb gyógyulást, jobb ellátást kapnak majd. A hozzáértőket mindenesetre meglepte az igen közeli dátum (március 31.), amelyre nyilván az április közepére egzakt eredményeket váró brüsszeli bemutató miatt van szükség.
A megszűnésre szánt intézményről - népszerű nevén a Sárga Házról - Karinthy Márton író, színházigazgató (kis képünkön) elmondta a Heteknek, hogy nem egyszerűen gyógyításra szánt hely volt, hanem része a magyar irodalmi és közéletnek is. Itt kezelték ugyanis igen sok művészünket: többek között József Attilát, Pilinszky Jánost, Csontváryt és Gulácsit, valamint Rejtő Jenőt is. Az intézmény létrejötte is igen érdekes. Az elmebetegek helyzetén való javítás igénye olyan nagy volt a 19. század végén, hogy az Országos Tébolydának elnevezett kórház közadakozásból épülhetett fel. A telek kiválasztásánál a jó közlekedést, a kellemes környezetet és az északi széltől való védettséget vették figyelembe.

Budapest második legnagyobb épülete (a Parlament után) nemcsak méreteiben impozáns, hanem megjelenésében is, annak ellenére, hogy a soros átalakítások rendre elmaradtak benne. Így persze jogos a minisztérium felvetése, hogy teljes felújítása túl drága lenne. Az intézetet az ápoltaknak csak 1945 júniusában kellett elhagyni, mert a szovjet katonai parancsnokság akart a helyükre költözni. A betegek végül 1946 szeptemberében költözhettek vissza százötven hátrahagyott orosz ideg- és elmebeteg katona társaságában.
Az intézet féltett igazi értékét az adja, hogy itt a pszichiátriai, neurológiai és a pszichoszociális ellátások, a tudományos és kutatómunka és a művészetterápiás foglalkozások együtt egy helyen és egymással szoros együttműködésben léteznek - mondta el lapunknak dr. Danics Zoltán, az OPNI Pszichiátriai Rehabilitációs Osztályának vezetője, miután a minisztérium feloldotta a kórház dolgozóira vonatkozó nyilatkozatstoppot. A főorvos arra is felhívja a figyelmet, hogy pszichiátriai betegek és a kezelőik kapcsolata annyiban különbözik mondjuk a sebész és a páciense kapcsolatától, hogy az előbbi többnyire nem átmeneti, hanem gyakran nagyon tartós, bizalomra épülő együttműködés. A bizalom az együttműködés alapja, melyre azért is szükség van, mert sokan azt is nehezen tudják elfogadni, hogy pszichátriai zavaruk van. A bizonytalanságot is nehezebben viselik, mint az egészséges emberek - állítja a szakember.

Az OPNI homlokzata

László skizofrén. Sokáig gondolkodik azon, hogy nevével vállalja-e a nyilatkozatot. Végül úgy dönt, hogy nem. Nem szeretné, hogy neve mellett ott maradjon a stigma, hiszen alkotásaival szeretne majd kitűnni. Elmondása szerint a Lipótmezőn tanulta meg, hogy hogyan álljon ki az emberek elé, és szavalja el a verseit. Itt talált barátokra a foglalkozáson, amelyekről mindig „bizseregve” jött el. Itt talált magának hobbit: a kerámiázást, és itt élhette át a „színházcsinálást” is. Sírva búcsúzik: „Kérem, ne engedjék el az emberek kezét”.