Vagyim Arisztov, Szentpétervár
Népítélet és a hatalom vaksága
Az orosz március 15. – Erre a forradalomra még Lenin sem számított
Kilencven éve, 1917. március 15-én győzött az orosz polgári forradalom, és lemondott II. Miklós cár. Az évforduló kapcsán Alekszandr Szolzsenyicin drámai hangú cikkben figyelmeztette Vlagyimir Putyint arra, hogy hatalmas a szakadék Moszkva és a szegény provinciák között. Szavai szerint „a jövőben ez borzalmas következményeket válthat ki”. A régóta hallgató Nobel-díjas író szerint a nép megalázott csoportjainak türelme kiszámíthatatlan időpontban fog elfogyni, hasonlóan az 1917-es eseményekhez.
II. MiklósAz első világháború kezdetén Petrográdra átkeresztelt Szentpétervár utcáin kirobbant forradalom „februári” névvel került be a történelembe, mivel Oroszország a Julianus-naptár pravoszláv változatát használta. A mai időszámítás szerint március 8-án kitört forradalom március 15-én véget is ért: II. Miklós cár távozott a trónról. A háromszázhetven éve fennálló örök és megbonthatatlannak hitt cárizmus egy hét alatt omlott össze. Váratlanul mind önmaga, mind ellenfelei számára.
A februári forradalom kezdete előtt két héttel a svájci emigrációban élő Lenin még azt mondta egy szociáldemokrata gyűlésen, hogy a forradalmárok ifjú nemzedéke biztosan meglátja a forradalom győzelmét Oroszországban, de az olyan öregek, mint ő, aligha.
Lenin nem hitt a népi önrendelkezésben, ezért igencsak meglepődhetett, amikor 1917 márciusában az orosz nép kezébe vette sorsa irányítását. Ez sarkallhatta Lenint és utódait arra, hogy a bolsevik hatalomátvételt követően tudatosan és kíméletlenül kiirtsák az orosz népből ezt a fajta politikai önállóságot.
A forradalom az éhínség miatt kezdődött el Petrográdban. Oroszország volt az egyetlen Európában, ahol nem vezettek be jegyrendszert az élelmiszer- ellátásban a világháború kitörésekor, ezért hiánycikké vált a hús és néhány más élelmiszer. A nemzetközi nőnapon munkásnők ezrei „Le a háborúval!”, „Le az éhínséggel!”, „Éljen a forradalom!” jelszavakkal vonultak az utcára. A rendőrség képtelen volt feloszlatni a tüntetést, a kivezényelt katonai és kozák lovas alakulatok pedig passzív magatartást tanúsítottak. Hamarosan csatlakoztak a fizetésemelést követelő férfiak is, és napról napra nőtt a sztrájkoló munkások száma. Március 12-én a tüntetők oldalára álltak a városban elszállásolt katonai egységek. A cári hatalom katonai erő nélkül maradt, sorsa megpecsételődött. Az állami duma - az orosz parlament - elnöke, Mihail Rodzjanko a következő táviratot küldte a városhoz legközelebb levő Északi Front parancsnokának: „Ne küldjön több egységet a fővárosba, mivel azok nem hajlandók a nép ellen harcolni.”
