Szobota Zoltán
Kínai Sorstalanság
Interjú dr. Ju Zemin író, műfordítóval

Zemin csak át akart utazni hazánkon, végül itt ragadt és beleszeretett. Magyarországon ismerte meg az igazi kínaiakat, majd a feleségét is. Mivel esze ágában nem volt a piacokon rostokolni, kivárta a rá szabott feladatot: előbb kortárs magyar írókat fordított kínaira, majd Kertész Imre Nobel-díjas regényét. „Magyar tánc” című elbeszéléskötete pedig tavaly elnyerte az egyik legrangosabb kínai irodalmi díjat.

- 1991 őszén, huszonhat évesen érkeztem Magyarországra egy tíznapos vonatúttal, miután az egyik barátom szerzett nekem meghívólevelet egy szegedi magánklinikától. Bécsbe akartam menni, hogy a szakmám „mesterfokozatáért” tanuljak. Két diploma lapult a zsebemben: az egyiket a pekingi orvostudományi egyetemen, a másikat a zeneakadémián szereztem művészeti pszichológiából. Én voltam az első friss diplomás szakorvos Kínában, aki zeneterápiával foglalkozott. Korábban összesen két élményem volt a magyarokkal kapcsolatban. Egyrészt még középiskolás koromban hallottam Petőfi Sándor verseit; másrészt az első mű, amit le tudtam játszani zongorán, Brahms V. magyar tánca volt.
Miért nem mentél tovább Bécsbe?
- Mert befeszült a magyar-kínai viszony, ismét bevezették a vízumot, rengeteg kínait kiutasítottak, és az osztrákok is óvatosabbak lettek. Akkor negyvenezer kínai volt Magyarországon, most már a fele sincs. Ha visszamegyek Kínába, nem kaptam volna újra vízumot. Itt ragadtam, és mivel sehogyan sem akarták honosítani a diplomáimat, úgy határoztam, hogy abbahagyom a praktizálást. Ezt követően két évig a magyar barátaim jóindulatából éltem, amellett persze, hogy tartottam speciális tanfolyamokat, tanítottam kínaiul, és én magam is nekiláttam magyarul tanulni. Mivel nagyon magányos voltam, úgy gondoltam, hogy nagyobb szükségem van barátokra, mint pénzre, ezért mindenkinek ingyen segítettem. Ez idő alatt megismertem az országot, az embereket, és beleszerettem Magyarországba.
Miért voltál magányos, amikor állításod szerint egy városnyi honfitársad volt még itt?
- Nem igazán tartottam a kapcsolatot a magyar kínaiakkal. Nem volt közös témánk. Mindenki a pénzről beszélt, engem az meg soha nem érdekelt. Hogyha tolmácsként dolgoztam volna, vagy elmegyek piacozni - lazán meg tudtam volna élni, de képtelen voltam ezt az életformát átvenni. Kínában csak a társadalom szűk rétegével tudtam érintkezni a fővárosban és az egyetemen, itt Magyarországon azonban mindenféle tartományokból érkezetteket megismertem.
És milyen benyomás alakult ki benned a magyar emberekről?
- Két világot ismertem meg Magyarországon. Amikor vidéken laktam, és nem ismertem senkit, illetve én sem voltam ismert, rengeteg önzetlen szeretetet kaptam az egyetemi tanároktól kezdve egészen az egyszerűbb falusi emberekig mindenkitől. A másik világ Budapesten fogadott, amikor 1996-ban felköltöztem. Az a gyanúm, hogy minél jobban áthatja a magyarokat a nyugati kultúra, annál önzőbbek és pesszimistábbak lesznek.
Sok olyan értelmiségi van itt, mint te?
- Igen, de ők szinte mindannyian az üzleti életben találták meg a számításaikat.
Miért kezdted el magyar szerzők műveit kínaira fordítani?
- Mindig is rengeteget olvastam, de mivel itt nem voltak kínai könyvek, ezért a magyarokra szoktam rá. Sokat írtam magamnak is a tapasztalataimról, és novellákat is, de soha nem mutattam meg senkinek. 1999-ben egy kínai újság munkatársa lettem, ahol magyar híreket kellett fordítanom. Később már kortárs magyar novellákkal is próbálkoztam, úgy 30-40 mű erejéig. Tar Sándor és Krasznahorkai László tetszett a legjobban.
Amikor Kertész Imre 2002-ben Nobel-díjas lett, a kínai kiadók nem találtak megfelelő fordítót a Sorstalansághoz. Anyukám otthon felhívta a legnagyobbat, a Kínai Írók Kiadóját, és beajánlott engem. Miután megszereztük Kertész német kiadójának engedélyét három másik könyvére is, hihetetlenül kemény másfél év következett. Szinte a végkimerülésig fordítottam.
Miért kellett ennyire sietni?
- Mert közben egy másik kínai kiadó is megszerezte valahonnan a jogokat, és versenyhelyzet teremtődött. Viszont én négy könyvet tudtam lefordítani, mialatt ők egyet.
Mit szólsz azokhoz a hírekhez, hogy a kormány egymillió ázsiait telepítene Magyarországra?
- Ha ez igaz is lenne, én nem értem, hogy miért kéne félni a magyaroknak. Egyrészt vízumkényszer van; másrészt az elmúlt években a felére csökkent a kínai kolónia létszáma, tehát a kereskedők már nem látnak akkora fantáziát az itteni lehetőségekben. A nagyobb kínai cégek, mint mondjuk a Wink például Boszniában jobban megtalálták a számításaikat. De nekem is van egy kérdésem: láttál te már kínai koldust?
Nem.
- A kínai mindig a saját lábára áll, ha pedig nincs lehetőség a fejlődésre, akkor odébbáll. És ha minden út lezárul, akkor hazamegy. Ha a magyar szegények is olyan szorgalmasak és optimisták lennének, mint a kínai szegények, máshogy nézne ki az országotok. Szerintem a magyar fejekben erősebben él még a szocializmus, mint a modern kori kínai valóságban. Amúgy az uniós csatlakozás a magyarok számára is egy új helyzetet teremtett, és meg kell barátkozni a gondolattal, hogy nem maradhat olyan zárt és elutasító a társadalom az idegenekkel szemben, mint a korábbi időszakokban.