Hetek XI. évfolyam, 10. szám, 2007. március 09.

A maga nyolcvanhárom évével a zimbabwei Mugabe a világ államfőinek korelnöke. Az elismerő szavaknak azonban itt vége is szakad, ugyanis a vezető mára nemcsak saját, de népének kenyere javát is megette: huszonhét éve tartó uralma alatt Zimbabwe elátkozott országgá lett.

Miközben az elnök sokmilliós költségű, pazar lakomával ünnepelte születésnapját egy stadionban és tízezer párthívének gyűrűjében, addig a nép a boltokban ürességtől kongó polcokkal találta magát szemben - őket azonban semmi meglepetés nem érte: az üzletek a hétköznapok során is hasonló élménnyel szolgálnak. A bulit a közalkalmazottak béréből fedezték, akiktől előzőleg hónapokon át levonták az emiatt kivetett adót. Az ünnepi pillanatokhoz az éhező lakosok és az ellenzék tüntetése járult, ezt követően a zimbabwei rendőrség elrendelte, hogy három hónapig nem lehet politikai nagygyűlést és tüntetést tartani a fővárosban, Hararéban.
A szebb időket is látott, egykor virágzó országra már csak a „Zimbabwe áldott földje” című himnusza emlékeztet. Zimbabwe nyomora európai ésszel felfoghatatlan: az afrikai állam világelső az infláció 1600 (!) százalékos mértékében, ugyanakkor utolsó a várható emberi élettartamban - jelenleg egy újszülöttnek mindössze harminchét, illetve harmincnégy évre van kilátása, attól függően, hogy fiú vagy lány. A világ egyik legszegényebb országa szűkölködik alapvető élelemiszerekben, gyógyszerekben és üzemanyagban, öt felnőttből négy munkanélküli, a lakosság negyede AIDS-fertőzött, és minden negyedik gyerek árván nő fel. Az ország 15 millió lakosából 3 millióan menekültek el az utóbbi években. Mugabe lesújtó vezetői bizonyítványát hosszú évtizedek szerteágazó tapasztalatszerzéseivel alapozta meg, mintha minden oldalról sikerült volna összeollóznia az elemeket, amelyek egy elnyomó rendszer kiépítését szolgálhatják.