Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Menedzserizmus
Megegyezési kényszerben a pártok

2007 elején mintha a hazai történelem régi hagyományai elevenülnének meg, persze új jelmezekben. Az alapképlet az elmúlt százötven évben nagyjából ez: országmenedzselés-ellenállás. Vagy másképpen: kormányképesség-kormányképtelenség. Száznegyven év (1867-től 2007-ig) az országmenedzselő pártokra és a váltógazdaság hiányára épül. Az 1990 utáni politikai élet roppant érdekes fejleménye, hogy miközben drasztikusan szakított ezzel a hagyománnyal (hiszen 2006-ig mindig más nyert a választásokon), azonközben a magatartások és a konfliktusok a régiek.

Érdemes lenne tanulni a kialakult helyzetből, vagy tágabban: a történeti trendekből. Magyarországon ebben a száznegyven évben pár évtizedes rendszerek váltogatták egymást. A kiegyezés kora negyvenegy évig tartott, a Horthy-korszak huszonöt évig, a Kádár-rendszer negyvenhárom évet tett ki. Valamennyi esetben drasztikusan szakadt meg a folytonosság. Mindegyiket az addigi közjogi szisztéma megszűnése zárta le. Ezek - a számos vállalható hagyomány mellett - nem jó ómenek. A legkevésbé jó ómen a korábbi rendszerek ideiglenessége. Sem a dualizmus, sem a Horthy-, sem pedig a Kádár-rendszer nem gondolta, amikor elindult, hogy úgy fejezi be, ahogyan elkezdte, azaz alapvető közjogi problémáit nem tudja megoldani. Márpedig a közjogi rendezetlenségek akadályai lehetnek nem pusztán a parlamentáris demokrácia üzemszerű működésének, de a politikai magatartások „normális” fejlődésének is. Ahol nincs mód arra, hogy a szükséges reformok egy alapos vitafolyamatban kikristályosodjanak, ott a politikusok is bebetonozódnak, enerválttá válnak, megszűnik politikai megújuló képességük. Az Őszöd-szindróma nem csupán felszínre hozta, de teljes egyértelműséggel, szinte megvilágító erővel mutatta meg ezt a jelenséget. A kiéleződő harcok és konfliktusok hátterében végső soron az áll, hogy Magyarországon még mindig nem zárult le a rendszerváltás. S félreértés ne essék: nem abban az értelemben gondolom, hogy sokak szerint szét kellene verni a létező intézményeket. Kis, elszigetelt csoportok zavaros célokkal és igényekkel mindig lesznek. A probléma azonban ennél súlyosabb, s ezt a magyar Alkotmány is tanúsítja, hiszen a preambulumban azt olvassuk, hogy „a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új alkotmányának elfogadásig - Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”. Azaz, sajnos, kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy egy alkotmányosan ideiglenes helyzetben vagyunk, amelyben a megreformált alkotmány legitimitása csekély. Mindezeket azért kellett leírnom, mert a politikusok közötti megegyezések igazi tétje egy végleges és élhető, mindamellett töréseknek nem kitett magyar parlamentáris köztársaság berendezése. Ehhez nem pusztán nagyvonalúságra, emelkedettségre, de jelentős történelmi ismeretekre is szükség van. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy az elmondottak ellenére szükség van-e bármiféle megegyezésre, azaz a jelenlegi parlamentáris keretek nem adnak-e elégséges terepet és keretet a politika üzemszerű működésére és a reformszándékok megvalósítására. Való igaz, hogy a magyar parlamentáris szisztémában a többséget csak önmaga buktathatja meg, és eddig ez egy esetben be is következett, amikor a koalíciós pártok látványosan elfordultak Medgyessy Pétertől. Gyurcsány Ferenc mögött szilárd kormányzati többség áll, de gyanítható, hogy ez nem lesz elegendő egy stabil és kiegyensúlyozott kormányzáshoz. Az MSZP szempontjából is oktalanság lenne az elkövetkező időszakot pusztán arra építeni, hogy az ellenzék majd úgyis elfárad. Az nyilvánvaló, hogy sem Orbán Viktor, sem Gyurcsány Ferenc nem lép hátrébb, legalábbis rövid távon nem. Az általuk vezetett politikai erőknek kell tehát megegyezniük.
De miről is? Miért is?
Magyarország végleges köztársasággá tételének programjáról, illetve mindazoknak az akadályoknak az elhárításáról, amelyek ezt szinte lehetetlenné teszik. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy nem feltétlenül a politikai elitnek kell itt egyezkednie. Ha pusztán ők egyezkednek, soha nem jön létre az a közvélemény, amely pedig nélkülözhetetlen feltétele a demokráciának. Saját erkölcsi minimalizmusát nem az MSZP, saját erkölcsi maximalizmusát pedig nem a Fidesz fogja felülbírálni, hanem egy mind a kettőt kontrolláló közvélemény. Vegyük észre: amíg ilyenünk nincs nekünk, erkölcsi dilemmák éppen úgy aktuálpolitikai vitakérdések áldozatai lehetnek, mint más kérdések is.
Meggyőződésem, hogy két út van előttünk. Az egyik út: az egypárti menedzserizmus. Erről a miniszterelnök beszél, amikor azt mondja, hogy a jelenlegi magyar jobboldal nem tartozik az európai mainstreambe (ezért nem is kell foglalkozni vele). Ebből a logikából a magyar történelem már elemzett uralkodó trendjének, a vetélytárs nélküli országmendzselésnek a folytatása következik (annak minden következményével). A másik út, hogy két egyenrangú erő jön létre, amelyek között a legteljesebb verseny, de kölcsönös tisztelet uralkodik. Ma a miniszterelnök verbálisan tiszteli ugyan ellenfeleit, csak éppen az ellenzék erkölcsi integritását és jelenlegi politikai irányát vonja kétségbe. Az ellenzék pedig soha, egyetlen szóval sem említette, hogy tisztelné a kormányoldalt és a miniszterelnököt.
Csak és kizárólag a politikai elitre kölcsönösen nehezedő nyomás indíthat el változást. De ráolvasásról és moralizálásról szó sem lehet, annál inkább tényekről, trendekről és példák bemutatásáról. Záros határidőn belül megegyezési kényszerbe kell hozni az elitet, és kidolgozni a közösen élhető és nem átmenetinek tervezett köztársaság játékszabályait.