Pálfy Gyula
Mások élete

Az Oscar-díjas német Florian Henckel von Donnersmarck filmje egy meghasonlott ügynök sorsán keresztül ábrázolja a vasfüggönyön inneni létet.

A mintaügynök. Kedves lehallgatóink

Az Állambiztonság tisztje beköltözik a padlásra, a bemikrofonozott lakás fölé. Érzékeny készülékeivel szellemlényként simul a megfigyelt művészpár közé, részese lesz intim perceiknek, elemzi a lélegzetvételüket is. A rettegett Stasi századosa tiszta elvhűségből bábáskodik a terhelő bizonyíték születésénél, mert mélyen hisz a létező szocializmusban, de főként abban, hogy embereivel ő a párt „pajzsa és páncélja”. Mozdulatai kimértek, szigorú szeme színházi látcsővel pásztázza a díszelőadáson gyanúsan viselkedők arcjátékát.
Majd lassanként a lehallgatott értelmiségiek védangyala lesz. Belső lázadó, mint Winston Smith az 1984-ben. Nem véletlen, hogy a Mások élete épp ebben az évben játszódik, szürke és pasztell színekben idézve a Trabantok, panelházak és vegyszerrel növelt győztes olimpikonok orwelli mintaállamát, az NDK-t.
A mi puhább diktatúránkban divat volt lesajnálni a Balatonnál nyüzsgő szandálos endékásokat, akik örültek egy coca-colás kulcstartónak is, és nagyon szerettek itt lenni. Aztán a viszontlátogatáson, náluk járva kicsit behúztuk a nyakunkat, hisz a gazdájuknál is szovjetebb vonalat vittek, s erősen gyanakodtak a reformer Gorbacsovra. A dolgok látszatra katonás rendben működtek, de ehhez precízebb zsarnokság és szorosabb megszállás is kijárt. Weimarban hangoskodó szovjet bakákat láttunk, a kelet-berlini gömb kilátóból pedig a nyugati városrész fényeit bámulták a velünk egykorúak. Tudták, hogy a Falon túlra legfeljebb nyugdíjasként juthatnak át.
A nyugat-német születésű rendező filmje minden részletében hiteles, és színészei között sincs haloványan játszó. Dermedt csend a belügyi menzán a honeckeres vicc után, ötvenórás alvásmegvonással kicsikart vallomás mint oktatási segédanyag, a vadkanszerű kéjsóvár miniszter, kinek barbár mohósága beindítja a padlásra telepített százados néma forradalmát. A nagy ügybe csomagolt piti ragadozások, a képmutatás, a posztsztálinista „duplagondol” eddig is körülvette, de pohara most telt be hirtelen.
Így amikor odalent nyugatra szánt szamizdat cikket írnak a „a dolgozók államában” gyakori, szigorúan titkolt öngyilkosságokról,
ő falból Leninről írt színdarabról jelent. Később elrejti a bűnjelnek számító írógépet a házkutatás elől. Ám valamit megsejtenek, és lefokozzák. A rendszerváltás után éppen belőle lesz kartoték, így derül ki a megfigyelt író számára, hogy éppen az utána szaglászó „árnyék” miatt úszta meg a börtönt.
Szinte egy új hullám darabjainak tekinthetők a múlt bűneivel őszintén szembenéző német filmek. A bukás és a Sophi Scholl a náci múlttal szembesített nosztalgia nélkül. A Good Bye Lenin abszurdba hajló humorral, A mások élete pedig megindító drámaisággal, a képekhez pontosan illeszkedő zenével tárja fel a kommunizmus nevű hosszúra nyúlt emberkísérlet lényegét. Mifelénk a Rákosi-éráról tisztes filmek születtek, ilyen mélységben azonban a sokkal közelibb Kádár-korszakhoz még nem nagyon nyúltak. Talán túlságosan benne vagyunk még...