Vissza a tartalomjegyzékhez

Papp Levente, Brüsszel
Nem demokrácia
Brit kritika az Európai Unióról

Idén ünnepli ötvenéves fennállását az Európai Unió. Egyes vélemények szerint az EU jelenlegi intézményrendszere elérte a nyugdíjaskort, és alapos átalakításra szorul ahhoz, hogy a jelenlegi kihívásoknak megfeleljen. Többek között időszerű feladat lenne az ún. demokratikus deficit felszámolása, amire a britek a „westminsteri” modellt ajánlják az európai integráció számára.

Az ötvenedik évfordulót kísérő euforikus ünnepségsorozatba és ünnepi kavalkádba az EU intézményrendszerét érintő kritika hangjai is belekeverednek. Az EU- alkotmány ratifikálásának kudarca is jelzi, hogy valami nincs rendben az integráció háza táján. Világos, hogy ami 1957-ben még megfelelt az alapító hat tagállamnak, az 2007-ben aligha képviseli huszonhét tagállam érdekeit. De az alkotmánynál is fontosabb kérdés az ún. demokratikus deficit problémája. Ennek lényege, hogy az unió intézményei és döntéshozatali mechanizmusa nem áll az Európai Parlament tényleges ellenőrzése alatt. Az intézményrendszer nem elszámoltatható a parlament által, pedig éppen az lenne minden működő demokratikus berendezkedés alapja, hogy az állami intézmények a demokratikus úton választott parlamenteknek legyenek felelősek. Itt fontos megjegyezni, hogy az EU tagállamaiban ez a rendszer működik, és ez feltétele is az uniós tagságnak, viszont maga az EU mégsem e demokratikus elv alapján működik. Nem is meglepő, ha az európai parlamenti választásokon az átlagos részvételi arány nem éri el az 50 százalékot, mivel elég nehéz megértetni az emberekkel, hogy mi is az igazi tétje az európai parlamenti választásoknak.
Az unióban ugyanis nem a parlament, hanem az Európai Bizottság az egyedüli szervezet, amely jogalkotást kezdeményezhet. Ugyanakkor a bizottsági elnökök megválasztását nem is nagyon tárgyalja a parlament, a szokásos menet szerint az unió kormányfőiből álló Európai Tanács választ, a parlament pedig jóváhagy. Egy igazi demokráciának éppen fordítva kellene működnie. A parlamentnek kellene választania és a tanácsnak elfogadnia a jelöltet. Ha a parlament választaná a bizottsági elnököt és döntene az új tagállamok státuszáról, akkor valóban lenne tétje az európai parlamenti választásoknak.
A demokratikus modell megvalósulásának másik fontos feltétele lenne, hogy a bizottság a parlamentnek tartozzon felelősséggel. 1999-ben, amikor a Santer vezette bizottság tagjai közül néhányan korrupciós ügybe keveredtek, az egész bizottság lemondásra kényszerült. Ha parlamenti ellenőrzés alatt működött volna a bizottság, akkor csak a vétkes tagok mandátumát vonta volna vissza a parlament.
Az unió intézményrendszerének reformja a bővítések után elodázhatatlan, amire Vernon Bogdanor oxfordi professzor a brit modellt ajánlja, mivel az az egyéni és a kollektív felelősség helyes megállapítására egyaránt alkalmas.
Az ún. westminsteri modell a fejlett ipari demokráciákban sikeresen működik, és hatékonyabbá és elszámolhatóbbá tenné az EU-kormányzást is. De kérdéses, hogy a reform a britek által javasolt demokratikus modell szerint történik-e, vagy inkább egy gyorsabb döntési mechanizmust elősegítő, a nagyobb tagállamok érdekeit jobban képviselő rendszer valósul meg.