Hetek XI. évfolyam, 6. szám, 2007. február 09.

A román gazdaság tavaly megelőzte a magyart - állítják az Eurostat 2006-os becsléseire hivatkozva a nemzetközi pénzügyi elemzők. A 23 milliós ország GDP-je euróban számolva tavaly meghaladta a magyar hazai összterméket, gazdasága nyitott, fejlődése gyors, szinte rá sem lehet ismerni a diktatúra éveiben nyomott hangulatáról ismert, szürke paneldzsungelekkel teli nagyvárosokra. A régiós különbségek azonban óriásiak. Mintha csak egy láthatatlan kéz rajzolná a fejlődés térképét. Vannak vidékek, ahol mintha szándékosan fékeznék a haladás ütemét: ilyen vidék a csángóföld. A moldvai csángók életösztöne azonban elnyomhatatlan, lassan kialakuló fiatal értelmiségi rétegük biztos záloga lehet felzárkózásuknak.

A csatlakozás éjszakáján a román politikusok mindegyike mondott egy számot, hogy az ország életszínvonala mikor éri utol az unióét. Az óvatosabbak harminc, az „EU-fóriában” ünneplők tíz, míg a román miniszterelnök tizenöt évet jósolt. A gazdaságot illető dicséretekben sem fukarkodtak a román politikai elit tagjai, a dübörgéstől a pazar csúcsteljesítményig méltatták a gazdaság fejlődését. Némileg mindenképpen igazuk lehet, hiszen a hatalmas ország máris azon töri a fejét, hogy honnan hozzon munkaerőt, miközben több mint hárommillió állampolgáruk dolgozik az ország határain kívül. Ennek kézenfekvő oka a hazai és az uniós keresetek közötti óriási különbség, amely még mindig sokakat ösztönöz nyugat-európai kalandra. Spanyolország, Olaszország a jól bevált célállomások, Portugália, Írország az új célok. A román munkavállalók többsége - szemben a magyarokkal - igen mobilis, nincs röghöz kötve. Egy részüknek esze ágában sincs visszatelepülni az országba. Akiket viszont hív az anyaföld, azok az európai munkaerőpiac letesztelése után végül hazatelepülnek, hogy kis- és középvállalkozóként működjenek tovább. A nemzeti valuta látványos szárnyalásának hátterében is a nyugaton munkát vállalók állhatnak.
Az ország fejlődő és leszakadó részei között drámai a különbség, s ez talán a moldvai csángó falvakban érzékelhető leginkább. A csángó falvak lemaradása nem véletlen - állítja Deáky András (kis képen), a Szeret-Klézse Alapítvány kuratóriumának tagja, nyugdíjas iskolaigazgató. A román nacionalista politika évtizedekig hol nyíltan, hol burkoltan fogta vissza a fejlődést a vidéken. A gyerekeket évtizedek óta lekezelik a származásuk miatt, a magyar nevű fiatalokat és azok szüleit folyamatosan arról győzködték, hogy ne taníttassák magasabb szinten gyermekeiket, hanem küldjék csak dolgozni. Az utóbbi években állt be némi fordulat e sanyarú sorsban a magyar nyelv oktatásának lehetőségével, de akik ezt bevállalják, azoknak még most is erős szembeszélben kell élni az életüket - fogalmaz Deáky. A legtöbb meseszép moldvai faluban sajnos még középkori állapotok uralkodnak. A csángó magyar falvak nagy részében is nagy a társadalmi és kulturális lemaradás, s ezen talán csak az a néhány fiatal értelmiségi változtathat, akik az elmúlt években végeztek az egyetemeken. Az unió állítólag több figyelmet fordít a csángó ügyre, de az igazi változáshoz a csángóknak kell megtalálniuk a saját identitásukat.

Számukra a csatlakozás nem csak jót hozott, mivel a magyarországi források elapadása nehéz helyzet elé állítja a moldvai magyar oktatás ügyét. Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke egyelőre nem kapott hivatalosan értesítést a pályázatok elapasztásáról, de a szóbeszédek szerint nem folyik tovább a határon túli szervezetek támogatása. Az alapítvány ezzel nagyon nehéz helyzetbe kerül: a Klézsán folyó magyarnyelvoktatás akár meg is szűnhet. Az utóbbi években több száz kisdiákot sikerült tanítani nemcsak a nyelvre, hanem a mindennapi kultúra alapvető elemeire is. A családok átlagban hat gyermeket vállalnak, tehát van alapanyaga a szebb jövőnek. Egyre több gyermekben támadt fel a vágy egy jobb élet iránt, melynek az alapítvány egy kolozsvári lakás megvásárlásával biztosított utat. Itt jelenleg az a hat csángó fiatal él, akik a Babes-Bolyai Egyetemen tanulnak. Az elnök reményei szerint ki fog alakulni egy olyan moldvai csángó értelmiségi réteg, amelyik nemcsak vállalja az identitását, hanem bátran dacol a környezetéből érkező támadásokkal is. „Ezek a gyermekek rájöttek, nem elég csak azért harcolni, hogy magyarul hallgathassák a prédikációkat az istentiszteleteken, hanem a fejlődésért, a lemaradás felszámolásáért is meg kell vívni mindennapi háborúikat.’’
Sokan jöttek rá az elmúlt években, hogy a katolikus egyház csak egy keleti előretolt helyőrségnek tekinti a csángókat az ortodox területen - fogalmaz tömören az alapítvány elnöke. A Vatikán a múlt ősszel már sokadszor csodálkozott el a csángók magyar identitásán, és ígért segítséget számukra, de - mint mondja - az üres ígéretekkel már tele a padlás, most sem történt változás. A falvak lakói ma is szembenállnak papjaikkal, nem hajlandók beülni a templomokba, mert nem magyar nyelven folyik a szertartás. A papok pedig cserébe burkoltan zsarolják a híveket, megtagadva az idősek eltemetését és a szentségek kiszolgáltatását. Évtizedek óta folyik a vita a csángók hovatartozásáról, de aki figyelmesen megnézi a katolikus egyház és a csángók vitáját, rájön, hogy a változás első számú akadálya a második vatikáni zsinat azon határozata, amely egyértelműen románnak mondja ki a csángók nyelvét - legyint egyet Duma, és bevallja, hogy szerinte sem az unió, sem a Vatikán nem képes „egy identitását vesztett nép” feltámasztására. A folyamatot katalizálni csak azok esetében érdemes, akik maguk emelkednek fölé a sivárságnak, akikben a tehetség áttöri a közöny falait, nekik kell nyújtanunk a kezünket, és ők majd újabb és újabb fiatalokat indítanak el a felzárkózás útjain - mondja erre Deáky. Ennek eredményei azonban máris kézzelfoghatók: a sereghajtó szerepére kárhoztatott falvakban terjed a világháló lefedettsége, egyre több gyerek akar tanulni akár úgy is, hogy reggel hétre kell a magyarórára járnia, és folyamatosan növekszik az iskolán kívüli magyar nyelvű foglakozások látogatottsága is. Érdekes módon az identitás megerősítésének ismét a klérus állja útját, akik arra biztatják a szülőket, hogy inkább az olasz nyelvet taníttassák gyermekeiknek, mivel az a munkavállalásuk szempontjából sokkal fontosabb. A „janicsár papok” - ahogyan Deáky András némi huncutsággal nevezi őket - többsége egykor magyar néven látta meg a napvilágot, most mégis mindent bevetnek a magyartalanítás érdekében.

Az elmúlt évtizedben a csángók tömegével járták be a nagyvilágot, igényszintjük hatalmasat lépett előre, többségük hazaköltözve már nem ősei életét akarja élni. Modernre, nyugatiasra szocializálta őket a világ, viszont már nem akarnak félni sem - elemzi a legújabb kori csángó történelmet az iskolaigazgató. Gyermekeiknek is merőben más életet képzelnek el, taníttatják őket, igyekeznek látást adni nekik a világról, de külső segítség nélkül hamar elbizonytalanodnak a folyamatos presszió alatt, és többen közülük már végleg visszaköltöztek nyugatra. „Sajnos túl vagyunk a huszonnegyedik órán, sokan elvesztek már a magyarság számára, de talán mindenki megérti előbb-utóbb itt Moldvában és az anyaországban is, hogy mi, csángók nem valaki ellen akarunk magyarok lenni, hanem magunkért” - mereng az egyik utolsó csángó mohikán, hangsúlyozva, hogy senki számára sem szeretnének hivatkozási alap lenni, nem bokréták ők a magyar kalapokon, hanem saját nyelvéért és földjéért küzdő nép.