Hetek XI. évfolyam, 5. szám, 2007. február 02.

„Vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe?” - tette fel a kérdést 1991-ben az Országgyűlésben Orbán Viktor, amikor az egyházak költségvetési támogatása ellen érvelt, ám két ciklussal később már az általa épített „Isten országáról” beszélt adventi hallgatóságának. A jobboldal első emberének magánéletében beállt fordulatot nincs jogunk megkérdőjelezni, nagy kérdés ugyanakkor, hogy - az egyik lehetséges forgatókönyv szerint - a pártjában kialakult feszültség elől esetleg a KDNP-be menekülő Orbán retorikájában milyen szerepet játszik a politikai kereszténység.

„Vallástalan közegben nőttem föl, így is jártam iskolába, még az egyetemi éveim elején is így volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki viszont gyakorló katolikus családból származik. Onnantól kezdve mindenfajta változások álltak be az életünkben. Én személy szerint elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő keresztény ember vagyok” - így vallott hívővé válásáról egy 2005. decemberi adventi találkozón Orbán Viktor.
Az út valóban hosszú volt. Pünkösti Árpád Szeplőtelen fogantatás című könyvében idézi Orbán egyik osztálytársát, aki szerint „Viktor csak akkor látta a templomot, ha az oldalához gurult a labda”. Az újságíró úgy véli, hogy elképzelhető ugyan, hogy az erős katolikus családi hagyományokkal rendelkező Lévai Anikónak szerepe volt Orbán vallás felé fordulásában, ugyanakkor személyét ebben a vonatkozásban hiba lenne túlértékelni. A két fiatal ugyanis 1986-ban kötött házasságot - csupán polgári szertartás keretében -, ám Orbán 1993-94-ig kérlelhetetlenül antiklerikális maradt. Ezzel kapcsolatban kötelező jelleggel szokás idézni a „Csuhások! Térdre, imához!” jellegű kiszólásokat, amelyek a Fidesz-frakció padsoraiból hangoztak el rendre, amikor KDNP-s politikusok szólaltak fel a parlamentben, vagy a pápalátogatást cápalátogatásként aposztrofáló szintén fideszes szóviccet.
Az antiklerikalizmus nemcsak radikális külsőségekben nyilvánult meg, hanem részét képezte a párt - liberális - ideológiájának is. „Vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra?” - tette fel a kérdést 1991-ben az Országgyűlésben Orbán, majd az egyházak költségvetési támogatása ellen érvelt, mondván, hogy ez függőséget teremt állam és egyház viszonyában. A politikai katolicizmust erőteljesen képviselő MDF-ről is megvolt Orbán véleménye: szerinte az egyházakban politikai szövetségest kereső párt egy olyan „elkorhadt, régi világot képvisel”, amely soha többé nem fog Magyarországra visszatérni, az a gondolatvilág pedig, amellyel „kéretlenül boldogítani akarják a nemzetet”, idegen a huszadik század végi modern társadalomtól.
1993-ban azonban Orbán vezetésével a Fidesz lassan, de biztosan jobbra mozdult, ami szükségszerűen együtt járt a valláshoz és a történelmi egyházakhoz való viszony változásával is. Erre az időre esik, hogy az Orbán házaspár két gyermekét Iványi Gábor metodista lelkész megkereszteli, sőt házasságukat is megáldja (lásd keretes írásunkat). Továbbá működik már egy laza, reformátusokból álló „vallási tagozat” a párton belül, melyet Balog Zoltán és Németh Zsolt neve fémjelez. Amíg Pünkösti Árpád szerint a váltás pusztán jól kimért politikai számítás eredménye, és nem kapnak benne szerepet vallási motivációk, addig Debreczeni József politológus úgy látja, hogy Orbán „pálfordulásában” e kettőt nem lehet sebészi pontossággal szétválasztani, bár kezdetben talán a taktikai megfontolás volt hangsúlyosabb. Szerinte már a Csurka radikalizmusával szemben megfogalmazott Demokratikus Charta kapcsán - amelyben SZDSZ-es politikusok együttműködtek a szocialistákkal - „derengeni” kezdett a Fidesz elnöke számára, hogy a baloldalt a jövőben ez a két párt fogja meghatározni. A „jobbra át” azonban csak az 1994-es választási vereség után vált egyértelművé. Ebben Orbán rövid idő alatt ért el nagy sikereket. Jó példa erre az az epizód, amelyet Debreczeni említ Orbán Viktorról szóló könyvében. 1995-ben a Fidesz, az MDF és a KDNP által köztársasági elnöknek jelölt Mádl Ferenc bemutatásán az Erkel Színházban az első sorban ülő pártelnökök mellé megérkezik Paskai László bíboros, esztergomi érsek, Magyarország főprímása. Az egyházi főméltóság „mosolyogva nyújtja a jobbját, csakhogy nem a közvetlenül mellette ülő Giczy Györgynek, hanem előtte átnyúlva előbb Orbán Viktornak. Giczy visszakapja a maga mozduló kezét, az arca egyre zöldebb, míg a prímás hosszan parolázik a Fidesz elnökével”. Amit ekkor még csak sejteni lehetett, az az 1998-as választások során nyilvánvalóvá válik: az úgynevezett történelmi egyházak nem az időközben szétszakadt KDNP-t, hanem a Fideszt támogatták.

Orbán, a jó pásztor

Hatalomra jutva, Orbán - Gábor György vallástörténész szavaival élve - személyes krédóját politikai krédóvá emeli. Az országot „keresztény miniszterelnökként”, kvázi jó pásztorként irányítja. E bibliai kép gyakorta felbukkan a jobboldalon vele kapcsolatban. A 2002-es kampánykörútja során megesik, hogy így „konferálják fel”, de a már idézett 2005-ös adventi bizonyságtételében maga is utal „elhívására”. „Azóta (a konfirmáció óta - a szerk.) annak a mondatnak a jegyében próbálok élni, meg végzem a munkámat, amit úgy hívnak, hogy az Isten dicsőségére és az emberek javára élni. (…) Nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot - ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek. Mindenfajta politikai kalkuláción túli, afölött álló, magasabb rendű értelem. És egyre inkább érzem, hogy erőt ad, hogy ennek a szolgálatába állhattam, és ennek a szolgálatának szentelhettem magamat. (…) Lassan kezdem megérteni, bár református vagyok, hogy az ember akkor a legerősebb, amikor térden áll.” A Balás Béla kaposvári püspök és Balog Zoltán református lelkész által vezetett beszélgetés végén a püspök egy somogyi faragású pásztorbotot ajándékoz Orbánnak, megjegyezve, hogy úgy adja mint munkaeszközt.
Visszatérve az 1998-2002 közötti időszakhoz, a miniszterelnök anyagi és szimbolikus gesztusokkal erősíti a hagyományos egyházakhoz fűződő viszonyát. Ezek sora meglehetősen hosszú: a szent ereklyeként tisztelt korona a Parlamentben kap új otthont, majd Esztergomba és vissza úsztatják a Dunán; gőzerővel beindul a templomok felújítása állami segítséggel, a kistelepülések papjainak, lelkészeinek fizetését pedig központilag egészítik ki; kísérlet történik a válásszabadságról szóló törvény módosítására, illetve az egyházak jogszabályi „osztályozására”. Eközben Orbán rendszeres résztvevője - miniszterelnökként - vallási szertartásoknak, körmeneteknek. A millennium évében az Új ember című katolikus folyóiratnak így nyilatkozik: „Nincs kétségem afelől, hogy Magyarország és a kereszténység, a magyarok és a történelmi egyházak egymástól nem választhatók el.”
Debreczeni szerint Orbán miniszterelnökként még „hideg fejjel”, tudatosan használta politikájában a vallási elemeket, később azonban - a 2002-es vereség után - egyfajta „fanatikus” hit felé mozdult el: egyre erőteljesebben jelentek meg beszédeiben a vallási motívumok. A vereséget például egyfajta próbatételnek fogta fel, amelynek magasabb rendű értelme van. „Vereséget szenvedtünk, de nem győztek le minket”; „a sok pénz legyőzte az igazságot”; „a nemzet nem lehet ellenzékben” - igyekezett Orbán értelmezni a sokkoló tényt.
„Az utóbbi időben még nyilvánvalóbb - bizonyosan a 2006-os vereség is közrejátszott ebben -, hogy magát a politikát helyezi vallási fundamentalista alapra. Megjelenik a Jó és Gonosz harca, amelyben kizárólagos erkölcsi alapot vindikál saját maga és a jobboldal számára. Ez a demokratikus pártversenytől eléggé messze áll, joggal lehet antidemokratikus felfogásnak nevezni” - mutat rá Debreczeni.
„Orbán, úgy tűnik, tényleg megtért, de nem világos pontosan, hogy kihez és hova” - mondja a már idézett Gábor György, aki úgy gondolja, hogy mára a Fidesz elnökének valláshoz való viszonyában inkább a személyes meggyőződés dominál: a többszörösen megrendült politikus a hitben vél rátalálni a lelki egyensúlyára. A vallástörténész ugyanakkor hozzáteszi: szellemi vezetői mintha egyfajta szinkretista, többkomponensű hit felé orientálnák Orbánt. Mindenképpen érdekes momentum a hivatalosan református vallású honatya elmozdulása a katolicizmus irányába, ami a mai napig éles konfliktust generál Orbán protestáns mentora, Balog Zoltán és Semjén Zsolt KDNP-elnök között. Hogy a katolikus egyház mégis elsősorban politikusként érdekli a Fidesz vezetőjét, az Balognak a vallásügyi bizottság élére helyezéséből is kiviláglik.
„Református közegben szenteket emleget, szó nélkül hagyja, hogy a választások előtti Fidesz-kongresszuson a felszólalók egyfajta pogány istenkáromlást adnak elő, Jézushoz és Barrabáshoz hasonlítva Orbánt, illetve Gyurcsányt. Ezzel a politikai fundamentalizmussal Orbán a parlamenti demokráciáktól idegen módon újfajta legitimációt igyekszik biztosítani saját magának és az általa vezetett jobboldalnak” - magyarázza Gábor György. Az Istentől küldött vezető ugyanis nem a néptől, hanem a természetfeletti világból nyeri a „felkenetést”, veresége pedig csakis időszakos lehet, hiszen a Jó és Gonosz ősi harcában az ellenség nem győzhet.
„A probléma csak az, hogy Európában már régen felismerték, hogy ez a felfogás szükségszerűen kirekesztéshez vezet” - mondja rá Gábor György.